Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-02-17 / 7. szám

ség sem kell, mely összevissza zavarodottsága által megverte már önmaga magát. Azonban nem azért hordtam én fel ezeket, mintha vádlókép akarnék föllépni bárki ellen is. Én csak azt akartam érinteni, miszerint el kell ismernünk, hogy hiba nélkül nem vagyunk. Jól tudom, hogy a hiba kevésbé vagyon a személyekben, mint vagyon a rendszerben. A személyeknek jó akaratáért s buzgóságáért a jótállást el merném vállalni magam is. De mit tehetnek arról a személyek, ha az iskolának elvont világában azt, mi a gyakorlatnak tárgyát képezi, s leginkább gyakorlatból tanulható meg, magukévá nem tehették; mit tehetnek róla, ha a honi élettől, ha jövendő cselekvésük mezejétől képeztetésiiknek épen azon fokán választatnak el s vettetnek idegen világba, hol az életnek kellene melegíteni a tudományt; mit tehetnek róla, ha az itteni társadalmi vezéreszmék s szokások nem találván elé^ alkalmat bennük meggyökerezhetni, s egyéb tanulmányaik által nemesülve újjá alakulni, ők a helyett, hogy ezen vezéreszméknek maguk lennének vivői, orgánum ai, inkább csak másod kézből kény tel eníttetnek fogadni azokat, s így azon passivitásnál fogva, melybe ügy szólván első kiindulásukkor beleesnek, kezükből a gyeplőket, s ezekkel némileg gyakorlati hitelüket is elszalajtani kényteleníttetnek; mit tehetnek róla, ha elszigeteltség, szegénység s részben egyházi kormányzatunk korlátozottsága által sokszor utóbb is akadályoztatnak helyreütni a mulasztottakat, hogy fejlődöttebb gyakorlatiassággal lépést tudnának tartani a társadalom gyors haladásának. Ha egyházunk állományára vetünk tekintetet, nem szólva arról, mi hittudósok dolga, hogy minémü befolyást gyakorolnak egyes dogmák a nép kedélyére, érzelmeire, hanem szólva arról, mi nem kevésbé jelentékeny dolog; szólva az egyház testületi szerkezetéről, mitől az önmagát tökéletesítő organicus egészség feltételeztetik, — e tekintetben erős meggyőződésem az, hogy a főalapvonásokra nézve nem létezik felekezet, melylyel egyházunk a versenyt ki nem állaná. Mert midőn egy részről az Isteníge tekintélyét meg nem rendíthető alapul veszi a nélkül, hogy a szellem örökké ifjító haladása előtt le volnának húzva a sorompók; más részről a testvériség s jogegyenlőség legszélesb alapjain erős testületi élet létezését lehetővé teszi, egyszersmind kellő tulsiilyt biztosít az egyetemnek a részek ellenében. Hogy mégis előbbre nem vagyunk, csudálandó volna, ha nem ismernők az okokat, mik nem csekély gátot vetettek haladásunk elé. Ezen okokból csak kettőt akarok fölemlíteni, mik in* dítványomnak alapját képezik. Az első : A lelkész, mint népvezető képzésének elégtelensége. A második: Egyházi, különösen egyházmegyei kormányzatunk körülmény parancsolta korlátozottsága. A mi az elsőt illeti: nem akarok vonatkozni azokra, miknek tárgyalását szakemberektől kell várnunk; nem akarok időzni e tétel valóságán?k további feltűntetésénél. De nem lehet fel nem említenem azt: miszerint nézetemhez képest aléltságunk e tekintetben is főképen annak tulajdonítandó, hogy szívben, lélekben egyek nem vagyunk, hogy sem tanításban, sem kormányzatban középpontunk voltaképen nincs, s hogy e szerint nem is fejlődhetik köztünk igazi életerős közszellem, mely áthatván, s egygyé olvasztván vallási társulatunknak minden rétegeit, minden erőnket is egy közös pontra irányozná. Elvben meg vagyunk győződve, hogy igaz uton járunk; érezzük az elveknek éltető hatását; de érezzük azt is, hogy nem bírjuk kifejteni azt az erőt, mit kifejtenünk kellene, s mit ki is fejthetnénk, dacára régi szenvedések zsibbasztó utófájdalmainak, dacára szegénységmik nyomoruságainak, ha testben, lélekben annyira megszakadozva nem volnánk, ha a megszokott külföldre támaszkodás meg nem örökítené kiskorúságunkat. Legnagyobb méltánylattal kel] emlékeznünk egyházunk s nemzetünk nagyjainak egykori példás buzgalmáról, a fényes áldozatokért, miket ők a tudomány oltárára tettenek. De sajnálatos körülmény , hogy azokból több haszon hárul másokra, mint, ránk. Ok kedvezőtlen viszonyok között, hogy mégis megmenthessék honfiaik részire a tudományok éltető világábani részesüllietést, elszórták kincseiket a külföldi tudományos egyetemeken, mint elszórja kincseit a véletlenre az, kit rablók kerülgetnek, vagy mint eldugdozza pénzét szokatlan helyekre az, ki belső tolvajt érez maga körül. Ha ők átértve azt, hogy mindaddig életerős haladás nem képzelhető, míg a tudomány meg nem honosíttatik, míg a nép nyelve a tudomány közegévé nem tétetik, ha ők alkalmazva az erőegyesítés.világ föntartó elvét, áldozataikkal a közbuzgalom hozzájárulása mellett itthon csi*