Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)
1860-12-30 / 52. szám
akart megtűrni u. m. a conservativeket, s az ellenzékieket; söt ezeknek fenlétöket a köztársaság fenállhatásának egyik feltételéül tekintette: ellenben a törvény egész sűlyát kívánta éreztetni a közömbösökkel, a se hideg se melegekkel, vagy miként a régi megyei pártküzdelmek alatt itt a mi vidékünkön őket el nevezték — a maffiákkal. — Mintha csak köztünk nevelkedett evan. egyházpolgár és törvényhozó szólt volna ki a bölcs férfiúból, oly igen a mi evang. egyházi köztársaságunkhoz méltó, alkotmányos életének egésségét feltételező egy alapigazságot állított Ő itt fel! — S mik voltak már most patentalis lelkészeink, mint ellenzékiek ? Hogy egyénileg szabad volt mint ellenzék fellépniük, az áll, hogy a pátenst elméletileg mint hivatalnokok is védelmezhették, az sem szenved kétséget; — de hogy a pátenst mind magok elfogadták, mind netán még gyülekezeteikben is életbe léptették — ez mint az egyetemes egyház irányábani jogusurpatió méltán roszalható , söt büntethető is, de ha már most meggondoljuk, minő nyomasztó és nehéz körülmények között tették ök ezt, — hogy némelyek a legjobb hiszem és meggyőződésből jártak el e részben, nem birván a pátens elfogadásának horderejét ellátni, kiszámítani, mások a tíz éves erönélküli s jellemtelen administratió alatt megbomlott rend fölött sajnálkozva, — s tartva a már már nyilatkozó independentismus tova-terjedésétöl, — a rendet még ily áron se vélték drágán megvásárlottnak; — még némely kicsinyhitűek a hatalom elleni bár mi még oly törvényes ellenszegülést, nem csak személyes bátorságok s hivatalos állásokra nézve veszélyesnek, de hasztalannak is tekintettek, miután sikerült annak egy egész nagy és vitéz nemzetnek ezredéves alkotmányát romba dönteni; — még is sokan — mert rendes kerületi elnökeink nem létében tanácstalan magokra hagyatva lévén, — a nehéz kisértetben magnk szerint meg nem állhattak: s mi őket — miután hibájokat belátva, megbánva az autonom anyaegyház kebelébe újra visszatértek, még büntethetnök is ? Ám tegye, a ki bün nélkül való, — én a megtért Pétereket, csak annál szivesebben ölelem szivemhez, én őket nem lenyomatni — de igen is felemeltetni kivánom. De mit mondjak még arra, hogy hiszen e reactionarius végzés egyszersmind számos az autonomia mellett leghivebben és pedig minden felügyelő támogatása nélkül küzdött lelkészt sujt legjobban, s e szerint ö a bűntelen lakol a mások bűne miatt! uraim! ez hogy többet ne mondjak, méltatlanság, igazságtalanság is ! És még most egy •— nem ugyan az egyetemes gyűlésen — de azonkül privátim —, sok más helyen pedig pubitce és privátim tett szemrehányásra legyen szabad felelnem! Miért igy kérdék — álltak meg e tekintetben református lelkésztársaink helyeiken oly majd nem általános kitartással s erélylyel ? Azt hallottam önöktől: jóformán azért, inert egynyelvű és nemzetiségű a nép is a lelkészek is; — meg talán — mivel ott a lelkészek között jobb — protestánsabb szellem uralkodik! Az első körülmény minden esetre elősegíthette az összetartást; — a második feltevést illetőleg, — sem tagadni, sem állítani nem akarom azt, — csak azt mondom egy híres görög bölcscsel reá : „örvendek, ha mások nálamnál érdemesebbek;" — de söt szívesen elismerem az előnyt és érdemet még ellenfelemben is ; — itt pedig nem ellenfeleimmel állnék szemben, hanem kedves testvéreimmel az úrban, kikhez a közös származás, elv- és érdekegységen kívül, — többjéhez még a személyes tisztelet és barátság szent kötelékei is kapcsolnak; — kiknek öröme az én örömem,—fájdalma az én fájdalmam is;— kiknek midőn „ajándékaik kedvesebben fogadtatnak, vagy az elsőszülöttség jogára érdemesebbeknek ítéltetnének, — szivem sem Kaini harag, sem Esáu-féle gyűlöletre nem gerjedne, — hanem inkább magam tenném fel fejökre az igazságnak ama koronáját, mely a Pál-féle harcosokat oly méltán megilleti! De ha már most önök magoktól ezen testvéreinktől azt kérdeznék: hogy ugyan mennyivel volt jobb — protestánsabb e részben a köztök uralkodott szellem a mieinkénél ? aligha nem nyílt, becsületes magyar őszinteséggel azt fognák felelni: — talán semmivel. Mert hogy ez alkalommal mi kitartóbbak voltunk, azt aligha nem csupán szerencsésebb helyzetünknek köszönhetjük! Nekünk ugyan, is — hála Istennek! ez egész utóbbi válságos időszakban megvoltak rendes kerületi elnökeink, kikhez minden órában tanácsért folyamodhattunk, mig tinálatok bérencek vitték gyűlésen kivül a kormányt, — pártot szerezve magoknak vesztegetve a közvéleményt; — adjunk inkább közösen hálát azon providentialis szerencséért, hogy annak idején a mi nyakunkra is nem tolattak administrátorok, — mert épen az, hogy köztünk is találkozott nem egy patentalis lelkész és gyülekezet , ujjal mutat oda, hogy más körülmények között, — mi minden nem történhetett volna nálunk is ! — De köszönhetjük ezt másodszor azon eleitől fogva szigorúbb és kifejlettebb egyházkormányzatunknak, melynek a nálatok fennállónál — miként sok más, — ugy ez esetben is legalább az az előnye volt, hogy határozatainak érvényt bírt szerezni! — Ha hát nékünk református lelkészeknek kevés kivétellel az az érdemünk meg van, hogy az autonom téren többnyire megmaradtunk: semmivel sem kisebb — hanem még nagyobb az érdemök az evang lelkészek azon többségéé, mely oly szétzilált állapotok között, — annyi bel és kíil nyomás által szorongattatva, fsok helyen még intelligentía által sem támogattatva, — állásokat minden kárpótlás biztosítása nélkül kockáztatva, még személyes bátorságok veszélyeztetésével is, — az autonom egyházhozí hüségöket oly férfiasan bebizonyították. S mit bizonyít már most mindez? mi belőle a tanúság ? Azt bizonyítja először, hogy evang. egyházunkban van élet, van érdekeltség ügyeit illetőleg, oly igen pedig, hogy a lefolyt küzdelem alatt alig volt önálló egyháztag, ki közömbösen maffia-mód nézhette volna a harcot, hanem küzdött vagy a conservativek, vagy az ellenzék zászlója alatt; azt továbbá, hogy a conservativ autonom egyházban, minden ujabbkori szétziláltsága mellett volt és van erő elegendő ahhoz, hogy a hatalmas szövetségesek által tárna-