Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-11-04 / 44. szám

tanitói képezdének Békésben, jelesül Szarvasoni mulhatlan szüksége felöl, azokhoz szavam sincs többé. Épen azért atyámfiai! legyetek irányunkban méltányosak, mert hidjétek el, hogy nem magunk, hanem Isten dicsőségét keressük. Sokat nem kérünk, ami keveset pedig reménylünk, azzal, kitűzött nemes feladatunkat tőlünk kitelhetöleg elérni igyekezendünk. A hatodik osztályból kilépendő ifjak tehát, és egy mérsékelt sup. segélyezés, hisszük, hogy szépen és üdvösen fognak kamatozni egyházunknak. Horváth Sámuel. Egy kis valami a népnevelésről vagy népiskoláról. A mult napokban kisértek el végnyugalmára ös Buda városában egész csendben egy férfiút, ki egykor szerény, bár tisztes állásában is magas körökben élt és hatott több évek folytán; ki mint nevelő, hercegeket, királynék férjeit mutathatott fel növendékeiül; ki e magas légkörben is, hol azon időkben oly nehezen verhetett gyökeret a magyar nyelv és nemzetiség s a hazaszeretet, oly gonddal és szeretettel ápolta ezeket; s ki még akkor is, midőn ama körökből kilépve, a siri csendü Buda városában rejté el magát s haláláig elfeledve, nem ismerve, nem láttatva élt, e nagy és szent érzelmeket, a haza és nemzet szeretetét, s az ezen érzelmek kifejlesztésére s ápolására — szerinte — hivatott nevelés, különösen „népnevelés" ügyét, ott sem felejté, midőn minden egyebet felejtett sőt mint halála előtt néhány nappal irt végrendelete oly ékes, bár egyszerű vonásokban mutatja, azok voltak az egyetlen tárgy, mely öt elvonultságában forrón szeretett nején kivül élete végpillanatáig érdekelte, foglalkoztatta, az utólso gondolat, melyben szemeit az örök álomra lezárta. E férfiú Tamásfalvi Kasza János volt , több éveken át a Koburg- Kohári hercegek, azok közt Koburg Ferdinánd hercegnek Portugallia királynéja férjének , és Koburg Gusztáv hercegnek nevelője; ritka jellemű, tiszta erényü, nagy tudományú, s édes magyar hazáját s nemzetét hőn szerető férfi, ki ama magas körben szerény de fontos állásánál fogva, a Bécsben töltött éveken s külföldi utazásokon kivül, nevelősködése több idejét növendékeivel Magyarország gyakori részletes beutazására, s körülményes megismerése és megismertetésére forditá, ugy hogy nincs tán oly magyar főúri, mágnási és előkelő ház, család, melyet saját tapasztalása után, mindegyiknél megfordulván s időzvén, részletesen s körülményesen, múltjában s jelenében nem ismert volna. Egy ily magyarországi útjában, melyben pátronusa s különös pártfogója, az öreg Kohári herceg, — Koburg herceg magas növendékeinek nagyatyja is részt vett, volt tanúja egy jelenetnek, melyet magától a boldogulttól többször hallván, meg nem állhatom, hogy ez úttal kitérésképen el ne mondjak, mint oly példát, mely igen szép világot vet az akkori viszonyok közt a nemes herceg gondolkodásmódjára, jellemére, és a hajdani földesúri bánásmód árnyoldalai ellenében egy szebb oldalúi szolgál. — Egyik hercegi jószágára érvén, midőn az öreg herceg a helységet személyesen bejárná s vizsgálná, mely alkalommal nem ritkán betért a szegény jobbbágyok udvarára is s megnyitatta a kunyhók ajtaját, — az előtte járó egyik hajdúja hivatalos túlbuzgóságában egyik jobbágy kutyáját rendre utasitá, azaz jól elverte, a végett hogy megfélemlvén, majd csendesen maradjon, midőn 0 magassága oda menne, s kellemetlen ugatásával a magas vendégnek és földes Úrnak ne alkalmatlankodjék. A szegény jobbágy rosz néven vette a hajdúnak ezen elövigyázati, de embertelen rendszabályát kutyája irányában s ebbéli nemtetszését a hatalmas hajdúnak szemébe is kijelenteni merészelte, mely merészségért a hajdú által néhány ütleggel lakolt. — Azonban a herceg, — kit a hajdú dühében tán el is felejtett, vagy előbb mint várta, — a jelenetre maga is oda érkezett, s kihallgatván a szegény jobbágy panaszát s a hajdú jelentését, emennek igy szólott: „Hát nem tudod te, embertelen ember, hogy ez a szegény jobbágy, ez a szegény földmives az, „a kinek munkája s verejtéke után eszed te a te kenyeredet, valamint én is, hogy e szegény munkások nélkül nem élhetnénk, hogy ezek tiszteletet, becsülést és szeretetet érdemelnek, és te ezeket verni merészled ?" te méltatlan vagy, hogy ezen emberek felett légy, hogy nékem szolgálj, te méltatlan vagy a kenyérre, keress magadnak hozzád méltó állást, az én cselédem többé nem vagy. „Tanuld tisztelni a munkást, a földmivelőt." — Ezen kitérés után soraim tulajdonképeni tárgyára térek ismét, boldogult Kasza Jánosra, s különösen végrendeletének egyik pontjára, mely legfökép szolgált ösztönül ezek Írására, mert ama pontban oly „eszme rejlik" mely valóban megérdemli, hogy nyilvánossá tétessék, megismértessék. Mondám, hogy a boldogult Tamásfalvi Kasza János egyik legfőbb s legszebb jellemvonása volt: hazájának s nemzetének szeretete, melynek jólétét a nevelés, főleg a „népnevelés" által is lehetőleg elősegíteni volt örökös eszméje; a népnevelés volt ö előtte a legfontosabb tárgy, minden nevelésnél fontosabb, „mely a legelső, legtöbb tekintetet érdemeli," mely által lehetne egyedül az egész népet nem csak az ismeretre, műveltségre, de a haza és nemzet szeretetére is vezérelni, azt mindjárt a még gyenge, romlatlan, s termesztésre alkalmas fiatal keblekbe beültetni, s. a. t. . . — Ezek voltak az ö nézetei, ezeket hirdeté elvonultsága kevés ismerői körében, ezeket haliám én tőle annyiszor. De ezen gondolkodása s meggyőződése igazságát hirdeti tettlegesen is emiitett végrendeletének azon pontja, melyben a születése helyén lévő népiskola számára 100 pengő forintot hagy, hogy annak kamatját évenként egy „bármily vallásű," de legérdemesb tanuló húzza, ki ugyanakkor a „Szózatot" szavalja ! E végrendeletnek ezen 2-ik pontja igy hangzik: „2-szor Száz pengő forintot pedig, mely összeg halálozásom napjától kezdve félévnek leforgása után leend összes, — hites társomnak ezennel hagyott vagyonornbóL kifizetendő Nógrád megyében Szécsen nevü helységében