Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-09-30 / 39. szám

Mindenki jól tudja, hogy csak oly könyvecske Írásához is, mely csupán a középszerűség fokán megállhasson, nem elég csak a jó akarat, nem elég a tárgyak rakásra halmozása; nem elég — legkivált a történelemben—s különösen a gyermekek kezébe szántban, csupán az események száraz elsorolása, de kell, hogy azok képekké legyenek alakítva; nem elég az események száraz elsorolásából következtetett jó és rosz, szótári megkülönböztetése, de alakokra kell azt adnunk s azon alakok küzdelmét kell a szem elé állítani, hogy lássa a gyermek az igazság, a jóság nemes harcát s győzelmét a gonoszok fölött. — Ki irni kiván, ki irni akar, az emberek bármely osztályának, űgy kell elkészülve lennie, hogy a mit ír, azt tisztán tudja és érezze; eszményképei tiszták, világosak legyenek, mintegy saját énjébe beolvadtak; hogy bármily körülmények közepett is azokon a legtisztábban átláthasson, hogy a történelmi viszonyokat ne zavarja egybe a cselekvő személyek egyéni sorsával. — Az irónak ismernie kell a világot, az életviszonyokat, a gyermekek lelkületét, szivét, amazok társadalmi viszonyait, a gyermekek lelki fogékonyságát ; ha nekiek szívre, lélekre hatót akar szólni, vagy irni. Előadásának csinosnak, kellemesnek s figyelmet ragadónak kell lenni, s a különös események leírásában a történeti személyek összeállításában is azon ügyes eljárást kell mutatnia, hogy azok olvasásánál a gyermek figyelme ne lankadjon, hanem szüntelen felvont izgatottságban kisérje az események sorát. Ismertetésünk alá vett könyvecskénknek bármely lapját veszszük is, sorai a fentebb — csak röviden — elmondott elveket tanúsítják. Minden sorából, minden szavából a legnemesebb, a legszebb hazafisági szellem leng az olvasó szivébe át; melyből az tűnik ki, hogy irója tudta és értette mind azt a mit irt; mind azt, hogy kiknek és miért irt. E jeles könyvecske iróját űgy tekintem, mint egy jó öreg tanitó bácsit, ki iskolájának falai között, vagy egy árnyas fa alá helyezett karos székben üldögélve, apró tanítványai szellemi s erkölcsi jóllétén egész szivével és lelkével csügg. Egy oly egyénnek képzelem, ki lelkesülve lévén a haza és annak nagy fiai iránt, azon gyönyörű álmokban ringatja magát, hogy majd egykor, talán az öt körül zajongó gyermekek valamelyike is oly derék, oly jeles hazafi leend, mint ama férfiak egyike, vagy másika, kiknek szép és dicső nevük a történelem lapjain már oly fényesen ragyognak. — Első és fökötelességének ismeri megértetni gyermekeivel a hazát és a hazaszeretetet; hogy ezt elérhesse ezer meg ezer példát hoz fel mindegyikre; melynek mindegyike szivreható , lelkesítő, buzdító. Teremteni a kicsiny, gyenge és könnyen hajló lélekből, erős, állhatatos férfiakat legfőbb vágya; s e vágy és érzelem vezeti a tanításban megőszült tanitó bácsit, s maga köré gyűjtve a gyermekeket érzelemteljes szavakkal irja s adja elő a haza szent történelmét. Nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem felmutatni valamely jeles férfit, s kitűzni azt a gyermekek előtt vezércsillagul az élet nehéz pályáján. Elmondja mindazon jókat, melyeket egykoron őseink tevének s ilyenkor, mintha látnám az örömtől szemében rezgő könyeket; de elmondja s pedig megróva keményen a roszakat, melyeket szintén őseink követének el, s már itt hangját oly fájdalmasnak, oly rezgőnek s könyeit oly bánatosnak képzelem. — Buzdító szavakkal ajánlja amazt, mint követni valót; de az utolsót, miután a rosz cselekedethez illő ecsettel lefestette, — buzgó kéréssel inti gyermekeit elkerülni. — A t. szerző igen szerencsésen tudja a gyermekek elébe állítani a különböző jellemű egyéneket, s ha olykor nem is mondja, nem is magyarázza, hogy melyik a követni való s melyik nem, — a gyermek-olvasó maga képes eltalálni s lelkének egész gyönyörével bámulja a lefestett, leirt alakokat; elragadtatással olvassa a fényt, dicsőséget hazánkra árasztó események leírását s nem szűnik meg figyelemmel kisérni azon jeleseket, kik a hazához hivek és tántoríthatatlanok valának. — Mint nevelő, sok éves tapasztalásom után mondhatom, hogy nem egyszer láttam növendékeimet könyezni e könyvecskében leirt várnai, mohácsi s több más hazánk romlására s pusztulására folyt csaták olvasásánál; de viszont nem egyszer láttam ugyanazon gyermekeket örömkönyeket hullatni azon esemény olvasásánál, hol a haza sorsa jobbra fordultát látta, hol egy-egy kedvencebb hazafia az őt fenyegető veszélyből kiszabaditá magát. Valóban, ily hatás mellett e könyvecske kitűzött irányának, legalább szerintem teljesen megfelel és felelt, s ki ebből vagy ezzel tanitja gyermekét, mint kezdőt a hazai történelemre, idejét nem vesztette el; mert ismét tapasztalásra hivatkozhatom, hogy gyermeke szivébe — nem ama rajongó s elvakult honszerelmet, de a valódit és tisztát, mely a becsületességgel és erényességgel van párosulva — olthatja be. Kell-e? lehet-e ? ennél nagyobb s fenségesebb eredmény ? Bizonyára nem! Bár minden könyvecske igy tudna megfelelni kitűzött céljának. — Ugy hiszem, hogy a midőn e szavaimat elmondottam nemcsak az én, de mindazok érzelmeit is kifejeztem, kik e kis könyvecskével már ismeretesek; azok, kik talán nem ismernék, engedve szavaimnak, vegyék kezükbe s olvasgatva győződjenek meg, hogy a mit mondottam, épen nincs nagyítva. — Azonban nem lesz talán felesleges, ha röviden foglalatját megismertetem. Legelső lapjain röviden bár, de igen érdekesen adja elő Róma s népei erkölcsi viszonyát, elmondja a megromlott erkölcsű római nép javíthatatlanságát s mint javíthatatlanokra isteni gondviselés által reájuk mért csapást hozza fel a durva vándorló népek pusztításait. A több vándornépek között jelesül tűnteti fel hatalmas őseinket, a hunnokat s ezek nagy vezérét, Attíllát. — Az akkori világ ezen Isten ostorát röviden, de érdekesen jellemzi házánál és hadaiban; majd halálát mondja el, s fiai pártoskodó harcát, mely a 100 éves hatalmas hunn birodalmat végképen megdönté. Erre következnek az avarok, melyeknek történelméről sokkal érdekesebben beszél, mint minden eddig előttem ismeretes s gyermek kezébe szánt történelmi könyvecske. Ezekután a magyarok lépnek a sorba, kiknek ősi szokásaikról, vallásukról, ősi hazájukról beszélve, előadja a hazakeresés körülményeit és a honfoglalást; majd Árpád, Zoltán, Taksony és Gejza fejedelmeket jellemzi röviden, s 39