Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-07-22 / 29. szám

volt, a két torony között egy ut nyilt Paris városába. Más két, szinte külön álló torony, már belől esett a városban, ezeket is az út választá el egymástól. Hatodik Károly alatt még négy torony épült a régi négy mellé, mind a nyolcat egy vastag kőfal ragasztá egybe, az út mellettök lön elvezetve, és ezentúl Párisnak csak egy Bastille-ja, — erődje — lön : a börtönök börtöne. A történet 1778. évről szól, tizenegy évvel az ezredekre szóló Bastille végnapja előtt. Lépjünk be, lássuk. Több erődök környezik a tulajdonképen úgynevezett vártornyot. A szent Antal utcát szegő első kapu háta mögött egy fegyvertár van, körülbelül negyven ezer puska áll benne, melyből busz ezer Amerikába vándorolt. A Bastille husz ezer lőfegyvert adott tizenegy év multával a felkelő nép kezébe — ki hinné ? Ezt a kaput, melynek torkában két őr van dugva, azonban csak éjeire szokás bezárni. Nappal bátran belehet menni a Bastille elöudvarába. Benne egy laktanya, és a várparancsnok lovászai. Beljebb egy árok, rajta keresztül egy csapóhid , a hidon túl egy másik udvar, itt van a várparancsnok palotája, egy szép palota! a benne lakó parancsnoknak a milyen szép lakása, épen olyan szép lizetése van, semmi dolog mellett százezer livre. A palotán belől a börtön zömök épülete, melytől egy széles árok választ el. Egy kő-, egy röpülő hid, túl rajta egy ördandár, közöttük nyilik egy kapu, mely a bemenők után becsukatik, míg egy vasrostély, mely a nagy belső udvarra nyílik, százkét láb hosszú, nyolcvankét széles. Elég tágas tér ilyen helyen, kivált ha jobb és bal felől három, hetven láb magasságú torony árnyéka az egésztegy tófenekké nem tenné. E tornyoknak mind meg van saját nevök. A kápolna, a kincstorony, a Comté és Basiniére torony, a Bertaudiére tornya, hol a vasálarczos fogoly meghalt, végre a szabadság tornya, a legcolossalisabb gúnynév. Ott a toronyóra, gúnyolva az időt melyre mutat, az óra és negyedmutató két derekon, nyakon, kézen és lábon megbilincselt alak , sajnálva mintegy hogy magát az időt is le nem bilincselhették, hogy a foglyok még azzal se vigasztalhassák magukat, hogy a kínos idő csakugyan telik, ámde azért az évek telnek a Bastilléban szintúgy mint rajta kivül, az áldozatok és börtönörök találkoznak ott hol idö nem lesz, hol az igazság egy és örök. Következik a belső udvar, egy szoros, nyirkos, sötét hely, foglyok helyett a parancsnok aprómarhái járnak benne föl s alá. Itt gördült le 1602-ben Biron marschal feje, börtöne ott volt a toronyban, mely a szögleten áll. 1631-ben itt e toronyban irta Bassompierre nevezetes memoirjait. Sacy 1666-ban itt fordította le a bibliát. Ennyit lehetett 1778-ban látni a Bastille épületéből; ha felmehetnénk abba a toronyba, és benyitogathatnók a vasajtókat, ott találnánk egyik üregben a foglyot, kit én e sorokban bemutatni akarok. II. A fogoly. A nyolc szögbe tört magas kökast egy lámpa halvány fényje világítja, az ágyon ül keresztbe-rakott kézzel egy ember, szemei a puszta falakon járnak tova, mintha lesné a hangot, mely neki megmondaná, kik laktak ö előtte ezen a helyen, kik éltek ö előtte ebben a sírban. De mit érne, ha tudná is a neveket, ö nem történetetakar tanulni, és a hang, mely a magányban megszólal, csakugyan a neveken kivül, sokat mond neki. Halljunk valamit a mondottakból: „Itt aludt ki lassan lassan az ifjú remény világa, szintúgy mint az érett ember megtört akarata, itt tűntek le végképen az öregnek emlékképei, inelyek gyermekkorából mosolyogtak reá, itt lett az értelem világa az őrület vérszin fáklyájává, itt lett mindegyik érzelem kínzó eszközzé. — Itt más boldog nem volt csak az, a ki többé nem gondolt, a ki többé nem érzett." „De mennyi idö telt addig, mig az okos ember ez állati és növényi tompa nyugalmat elsajátithatá ? A börtön lassan emésztő tétlenségében hányszor lobbant fel addig a szellem mécsvilága, hányszor fogyott le ismét, hogy az élet utolsó csepp olaját is feligya? Prometheusz keselyűje nem kínzott úgy, mint kínoznak e lassan, de mindig mozgó férgek. „Igy mászik lassan e hosszú éj óralapján az időmutató, melynek órái évek, óranegyedei hónapok, percei hetek. Napokat itt nem számítnak, egy nap annyi mint ezer év. A fogoly még annak sem örülhet hogy magát vénülni érzi, a halál mefeledkezett róla, mint az emberek. -- A halál! azt se tudja a fogoly mikor élt szolgálatával, és hogy a kedves nevek, melyeket szivében rejtve hord, élők nevei-e, vagy a halottaké. 1752-ben ezt irta egy fogoly az akkori ministernek. „Uram, a Krisztus kinszenvedésiért kérem, tudasson valamit velem, szegény elhagyott nőm felöl, csak a nevét legalább egy újnyi papirra leírva, hogy lássam, hogy még életben van, ez a legnagyobb vigasztalás, melyet vehetek, melyért áldani nem szűnöm meg soha" sat. „Az élők, és a szegény fogoly között nincs egyéb, mint egyetlenegy embernek önkénye, és húsz, harminc, meglehet negyven hozóú éven át mindennap gondolni, mondani és ismét mondani: hogy ez az ember egy szavával ismét visszaadhatná a napvilágot, a szabad léget, az életet viszsza mindent! Tudni, hogy ez az ember, a dicsőség, a kényelem ölében henyél, összeégni a kívánságon, hogy bár neki elmondhatnád .... mit ? — kinek ? . . . hallgass szegény fogoly, ki tudja mi távol van, hozzád közel csak a hideg fal; s ha közelebb volna is hozzád, kérdés,szánakozóbb lenne a hideg köveknél ? Mind tudja ő tudja ö, mit neki mondhatnál, mégis veszni hagy. Tűrj, halgass, ha tudsz, halj meg." Igy telt néhány nap — hét a börtönben, olvassa a falba karcolt Írásokat, az önmegtagadásnak, a kétségbeesésnek, a hitnek, kétkedésnek, a szeretetnek, a gyűlöletnek nyilatkozatait. A nevek mind ki voltak vakarva; a fogolynak nem volt szabad mást tudni elődeiről ennél, hogy ők szenvedtek. Évszám olvasható nem volt egy is mintha az idö maga megölte volna magát e falak között. Egy iráson akadt fel kivált figyelme a fogolynak, nagy betűkkel egy négyszög kövön: „Hic iacet anima mea. Egy lélek megölve, eltemetve, mennyi kínszenvedés rejlik e négy szó alatt! Milyen lehet története annak az embernek, ki életét e rövid négy szóba foglalta ? Egy gondolat villant 29