Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-01-27 / 4. szám

Igen, ezen hétköznapi nyilatkozatokat igen sokszor hallottam már, ha iskoláink szellemi állásáról, itt vagy amott, a nyilvánosság előtt szót emeltem, vagy az iskolák relatióit, mint eddig szokatlan dolgot, hivatalosan köröztem. És ebben igazságuk is volt ezen araknak, fentebbi kifakadásaiknak teljesen igazat adok; mert a „szútori" iskoláról eddigelé semmi jót, semmi dicséretest — csak kizárólag roszat lehete mondani. Node, a milyen a tanító, olyan az iskolája. Én az ostoba parasztot nevetem, de az ostoba tauitón boszankodom; mert ennél nincs nagyobb szerencsétlenség a földön. De hála Istennek, e dologban is már szabadabban lélekzem. Eddig mindennap négyszer • imádkoztam az Istenhez : „Mi atyánk ! szabadíts meg a gonosztól." És az Isten meghallgatá kérésemet s megszabadított a legnagyobb gonosztól: „a rosz tanítótól." Én legnagyobb „rektor-maró" vagyok Gömörben, azt mondják itt a nagyobb tanitói képességgel nem biró egyének; pedig már ebben nincs igazságuk, mert én érdeme felett is szeretem és tisztelem a jó tanitót, de a roszat — már akárhová teszen az Isten — nem becsülhetem. Erősen hittem hát, hogy e balvélemény- s előítéletnél fogva, ismét ez utóbbiak sorából hívhatok csak megürült egyházamba más tanítót.... Amikor a múlt tavaszi pótlógyülésig lefolyt egy héti időköz alatt beköszönt hozzám egy tanitó, kit én, mint iskolalátogató, nem egyszer róttam meg nyilvánosan hanyagságáért s kirívó rosz iskolájáért. Azonnal eszembe jutott önkénytelen is, fentemiitett imádságom s buzgón kérém az Atyát: szabadítson meg a gonosztól. Az érintett tanitó legkevésbé sem dicsérve magát, ez őszinte vallomással ajánlá magát előttem leendő tanítóúl: „Én megvallom, eddig nehezteltem T. úrra, hogy engem, mint rosz tanitót mutatott fel a világ előtt, és most kezdem magam szégyenleni, hogy én csakugyan rosz tanitó vagyok. Azért erős akaratom az, hogy a világnak megmutassam, hogy cn jó tanitó is tudok lenni. Ha T. úr lát bennem tehetséget és lelki erőt a tanításra, én ajánlom magam szútori tanítóul, s ígérem, hogy ezután bennem soha meg nem csalatkozaud. Megvallom, az én egyházamban semmi gond, semmi felügyelet nincs az iskolára, azért is semmi ösztön, semmi buzdítással nem találkozván: kedvem sem vala a tanításhoz. T. úr, meg vagyok győződve, hogy az iskolára szigorún felügyel s a jó tanitót méltányolni is tudja; épen azért óhajtanék közelébe jönni, hogy tanácsával s útasításával engem is vezetne" stb. Megvallom e nyiltkeblü vallomásra elíelejtém megszokott régi imádságomat, s e kérő szavakban tört ki lelkem öröme: „Mi atyánk ! jőjön el a te országod." Jól ismertem e tanítónak szellemi erejét s nem mindennapi észtehetségeit s hallva egyszersmind szebb reményekre jogosító leplezetlen maga ajánlását, látva hogy van lelkében hajlam és akarat jó tanítónak lenni, — e szilárd biztató hitemben jobbomat nyújtottam neki s most a helybeli iskolát, mint az ifjú nemzedék kifejlődése meleg bölcsőjét, mint az emberiség veteményes kertjét, melyben a nemzet és haza virág bimbói fejledeznek, karöltve ápoljuk és mi véljük; belőle a tudatlanság dudváját irtjuk s az erkölcstelenség hunyorját benne tenyészni nem engedjük. 0 örül s jól esik lelkének, ha papja segít tanítani az iskolában s nem forral mindjárt boszús haragot keblében — mint elődje cselekvék — ha tanácscsal élteti vagy iskolájába hivatalosan be megyen a pap. És most bátran emelem föl én is fejemet azok ellenében, kik a föntebb idézett csipős megrovásokkal annyiszor igyekezéuek betorkolni; mert kisded egyházam ugarba ment iskolájában olyan tanitót látok jelenleg működni, kiben, mint tanítóban lelkem hő vágya s legszentebb ohajtásom teljesülve vau. Ama tudatlansággal határos „szárdiféle" censeálás ezen tanítónak nem sajátja; mert közvizsgák alkalmával , hogy annál igazságosabban kívánhassa tanítványaitól a könyvnélküli feleletet, maga jó példával menve elől, nem kandikál szüntelen minden egyes kérdéskeért a könyvbe; hanem minden iskolai tanulmányokból otthonos jártassággal, mint valódi tanító, „fejből" censeálja növendékeit. Igazán, most látom ezen emberben , miként nincs magasztosabb, földön istenibb érzcs, mint ifjú lelkesedéssel szentelni magát arra , hogy ünnepelt jeles tanitó legyen valaki. Es ezen nálunk ünnepelt férfiú, kit most a nyilvánosság előtt fel kell mutatnom: Költő László, volt martonfali tanító. S hogy mit tehet a szilárd akarat s férfias kitartás és jó kedv, a valódi tanítás nagy munkájában, egy rövid fél év alatt, még pedig olyan iskolában, hol eddigelé vak vezeté a világtalanokat, annak megmutatására csak a helybeli egyházközségi iskolai választmány jegyzőkönyvének 9-ik lapját nyitom fel, hol szőrül szóra ezen hivatalos jegyzés olvasható: „Julins 10-iknapján tartatott meg egyházunkban az aratási közvizsga K. L. tanító vezérlete alatt. A többség egyhangú nyilatkozata szerint, gyülekezetünk előtt még hasonló jeles examen nem adatott. Valóban mindenek várakozását felül haladta e nálunk páratlan közvizsga. A hangosan adott értelmes feleleteken kivtil a számvetésben — mely eddig iskolánkban vétkesen el volt hanyagolva,—• oly dicséretes előhaladást s valóban bámulatos gyorsaságot fejtettek ki gyermekeink, hogy mindenek magasztaló dicséretekkel, jól esett örömérzések közt távoztak ez emlékezetes közvizsga helyéről." A számtanításra vonatkozólag igen meglepő s más tanítóknak is nagyon ajánlatos modort követett ezen közvizsga alatt K. L. tanító. Ugyanis, minden példát, mit tanítványainak kidolgozás végett feladott, mindig a napi életből igyekezett meríteni s viszont az életre alkalmazni azt. S hogy a gyülekezet figyelmét annál inkább megragadja, a különben rideg számtudomány hallgatásánál, többeket szólított ki a nép közül, hogy adjanak fel gyermekeinek kidolgozandó példákat, jelesül, hogy kisebb és nagyobb helységekben vessék ki az évi adót, vagy a kondás bérét sertés szám szerint, stb. Csakhogy én erre azt mondom,fhogy^a ki így meri