Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-04-27 / 17. szám

Nagyító, avagy színes üvegen tekintenénk azonban ama korba át, ha állítani mérnök, hogy ama kor hagyományaként hozzánk átszármazott iskolai rendszer minden irányában, jó és szükségeinknek még ma is megfelelő. Ezt nem tehetjük , mert az ilyen elfogultság a tökéletesedésre törekvés útját zárná be előttünk, pedig ezen felfogás és a régihez való vakon ragaszkodás által a protestántismus előre törekvő szellemével jönénk egyenes összeütközésbe. Mert bár el kell ismernünk, hogy humanisticus míveltség nélkül, melyre kiválóan szolgált Melanchthon kora, senki, sem egyéni, sem hazafiúi, sem keresztyéni magasabb hivatásának távolról sem tehetne eleget; mégis ezen kor történelmi fejléséből merített tapasztalat mond ellent annak, hogy sem maga a puszta, sem az ennek félszeg szolgálatában levő, egy két reál tudománynyal párosított humanismus, nem elegendő az emberi lélek öszhangzatos és magasabb míveltsége kifejtésére. — Szembeszáll az akkori törekvésekkel, az utóbbi időben a lelkitehetségek fokozatos és természetszerű fejlődésére, mint tökéletes nevelési alapra támaszkodó, tisztúlt paedagogicai nézet is. Ne vegye a t. gyülekezet ismétlésnek, habár röviden is, de újból érintem, hogy az ember lelkével vele született képességekből, a tehetségek azon fokozatokon át fejlődhetnek ki helyesen és biztosan, a mint azok a kis gyermeki kortól fogva, a külvilággal, biztos utmutatás szerint jöhetnek érintkezésbe. — És nem kell elfelejtenünk, hogy a gyermek életpályája kezdetén, a körülte eső anyagi világgal érintkezik. — Ha eltér is olykor a csapongani kivánó gyermeki szellem a tapasztalat felettiek felé, Icarusi szárnyai, a szellemi világ napja égető melegénél azonnal megolvadnak, s a szédelgő magasságba tévedett mindjárt-mindjárt a földre hull alá. Fokozatos előhaladása van a lelkitehetségek fejlésének, s az Istentől ezen kimért természetes utat a nevelés mesterének is szigorúan meg kell tartani. — És ha nem tudjuk is kimutatni, hol az a határpont, melyen a tárgyi világ a szellemiek sphaerájával érintkezik; el kell azt mégis feltétlenül fogadnunk, hogy a tapasztalati világ helyes ismeretéről lehet és kell a tapasztalat felettiekhez közelednünk, és amazok lépcsőin kell ezekre felhágnunk. Ama korbeli nevelő, mivel a fejlődő lelkilehetségeket az ismeretek azon regióiba kivánta egyszerre vezetni, melybe az emberinem összes ismereteinek essentiája vala egybegyűjtve ; mivel mindazokat, miket a mi veit népek gondolkozó fői fáradhatlan méhekként egybehordtak, a gyermekre s az ifjúra egyszerre kivánta ráerőszakolni: az emberi lélek fejtésén a legnagyobb nyomorítást követte el. — Nem csoda, ha az akkori időben kevés volt az értelmes és tiszta fő: természetes, hogy azon kornak nem lehetett sok Melanchthona. — Nem ütközhetünk meg azon sem, ha közülünk is, kik ezen rendszer némi változtatást szenvedett légkörében nőttünk fel, annyi száz és ezer tanuló közül, kikkel pályafutásunk elején az iskolai [küzdelmi téren kezdettünk futni, oly nagy tömeg maradt el a pályatér homokjában. Karoljuk fel ezeknél fogva t. gyülekezet a lélek fejlődése természetével egybehangzó természethü nevelési nézeteket, meglátjuk, hogy az iskola pályaterén többen futhatnak egymás mellett egyenlő lépésben, és megérjük, hogy alig marad el valaki a küzdelem ezen homokján. Azonban nem lehet tagadni, hogy ezen elvek nem követése mellett is találkoztak Melanchthon korában kitűnő tudósok, kik a nagyság és dicsőség magas polcára jutván, csudálatunk és tiszteletünk méltó tárgyaivá lettek. De a tudomány, melynek ők birtokosai valának, csak néhányak kiváltságos tulajdona volt, nem hatotta s nem hathatta az át a társadalom minden rétegét; mert az akkori tudomány olyan nyelven szólott, mely nem mindenki közbirtoka, nem nemzeti nyelv volt. Ki azon korban tudományos kincsek szerzésére indult el, ki azt szóval avagy Írásban akarta hirdetni, annak egyedül csak latin nyelven kellett tudnia. Az emlékezet vezérszálain nem kell nekünk messze visszamennűnk a múltba, hogy a tudomány ezen egyedáruskodása megszakadt s hála az égnek örökre megszakadt fonala végéhez jussunk. Mennyi hátránynak, mennyi szellemi kárnak vette ezen esemény elejét! Mily kecsegtető s fényes kilátás tárult fel a tudomány- és e nemzet jövője derült egén, mióta a tudomány parthenonának závárjai íelnyitására édes anyai nyelvünk szolgál kulcsul! — Azóta az emberi egyetemes ismeret nem egy mozdítbatlan s csiszolatlan kődarab, hanem nemesérc, mely tükör fényét a nemzeti nyelv pallérozásától nyeri. És habár mai ünnepélyünk, méltó tiszteletet érdemlett férfia, Némethon nagy tanitója, a tudomány nemzeti nyelven való tanítására nem juthatott is el; fényes érdemeire ez legkevesebb homályt sem vet; ellenben ragyogtatja érdemeit ama nagy lépés, melyet ő egyfelől a reáltudományok tanításával s iskolákba való bevitelével tett, másfelől amaz irány, melyet ő a nemzeti nyelv terjesztésére s az iskolákba való beültetésére, a biblia németre fordításával adott. Ezen kettős törekvés által, kora nagy férfiai között Melanchthon az, ki legtöbbet tett a tudomány és a vallás népszerűsítésére. Fogjuk fel tehát t. gyülekezet s ifjú barátim a nevelésügye nagy reformátorának, Melanchthonnak összes törekvéseit. Ébredjünk fel az ő példáján az egyházias és vallásos életnek közöttünk való meghonosítására ; társalkodjunk azon szent könyvvel, melyet ő és társai tettek legelőször közönségessé; melyben a békés lélek az