Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-04-27 / 17. szám

kásságával beszórta az iskola földébe a tudomány fej lésre képes magvát s az iskola parlag mezejét lassankint a mivelödés virágzó kertjévé alakította át, melynek virányain apáink után mi is örömtől megtelt szívvel járdalunk. A természet fejlése lassan halad elő, a szellemi világ haladása még inkább hódol e törvénynek. Nem lehet csodálkoznunk, hogy Melanchthon müve még nincsen bevégezve. Megbocsáthatjuk a kornak, ha az évek bosszú során hozta meg neki érdeme őszinte jutalmát. Örvendezhetünk sziveinkben, mert azon elsők közül valók lehettünk, kik Melanchthonnak mostan készített hervadatlan koszorú szálai közé, egy nefelejts virágot tüzhettünk De hát ki volt ő, kinek az emlékezet hálaadóját ma busz mii tó német protestáns társaságábau, mi is meghozzuk ? — Midőn a vallásosság, mely az emberi szív megtisztúlt indulatai sphaerájában üiheti fel állandó hónát, a vak sötétség éjébe kezde hanyatlani; midőn az isteni tisztelet oltárán áldozó kegyesség a gépiesség formáiba szorított s lepergetésbe nyilvánuló könyörgések mankóira támaszkodott; midőn az egyház fő főszolgái az egyház urává erőltették fel magokat s a vallást és erkölcsiséget kalmárkodási portékává alacsonyították; midőn megnehezedett az idők járása az egyházi és vallásos élet felett: elküldé Isten a keresztyénség Mózeseit, Luthert és Zwinglit, hogy szabadítanák ki a népeket a szolgálatnak házából. Míg ez utóbbi, életével pccsételé meg az ö élő hitét, ama megmaradt újkor Mózese mellé, Áronúl adta vala a mézédességü beszéddel biró Melanchthont. A majdnem elviselhetlen munka terhét ez osztá meg a nagy reformátorral s békén viselte a mindkettőjökre nehezedett nyomor terheit. Elég ok, hogy mi magyar protestánsok is, Melanchthonnak egy helyet szenteljünk szívünk rejtekében; nagy érdem, mely méltó arra, hogy unokáink is emlegessék! De Melanchthonnak ez nem minden érdeme. Nagy ö mint az egyház újjáteremtője, de még nagyobb mint a nevelés és tanitás csaknem legelső reformátora! — Midőn a zavarba jutott egyházi élet nyűgeibe bonyolodott tudomány vissza kezdett térni a classicismus rég elhagyott medrébe, olyan vala folyásának útja, mint azon holt folyamé, mely elhagyatottsága miatt, iszappal és szeméttel tellett meg; a begyepesedett és szűk téren, csak sekély és felületetes helyen járhatván, sok időre nem vala képes magának mély és biztos árkot mosogatni.—A mozgásnak indult szellem nem birt behatni, a melyet sovárogva keresett, a tudomány mélyébe; nem birta felfogni annak lényegét, hanem annak külső kérgén rágódva kínlódott. Azt hitte, elég annyi a tudományos idvességre, ha a classicai nyelv formáit érti; elég, ha a jeles mondatokból egy halmazt töm és hordoz emlékezetébe; minden izt feltalálni vélt a lélek és tartalom nélküli formákban! Még csak azzal sem volt tisztában, hogy mit tanítson az ifjúnak — tanuló pályája kezdetén és, — mit tanítson az universitásokban, a két iskola ugyanazon feladatuk megoldásával tépelődött. Azonban nem tagadhatni, hogy vágy ébredett ezen kor embere lelkében, a jó, szép, nemes és igaz iránt, de a békóit lerázni kezdő, s ezek keresésére megindúlt szellem, csak tévelegni birt az ismeretek megszerzésére szolgálható eszközök tömkelegében, a tisztásra kivergődni pedig nem. Ariadnéra volt szükség, ki a szabadító vezérfonalat Theseusa kezébe adja. Azt hangoztatá a pusztába, ezen kor egyik legnagyobb tudósa: „hogy annak, ki a classicismus kincsbányáiba be akor hatolni, reális ismeretek birtokában kell lennie, és ezen bányákat csak úgy aknázhatja ki humanÍ8ticai haszonnal.* A kor másik nagy embere, tettel felel erre s a classicai nyelvek, a rhetorica, dialectica és ethicához, melyek ekkor a puszta humauismus szolgálatában állottak, hozzájok csatolja a „mennyiségtant," hogy ennek segítségével a tanuló az emberinem mivelődése történelmét felfoghassa, a „természettant," hogy Aristoteles nagy müvei megérthetésére az utat elegyengesse. Az, okszerű kívánat kifejezője Erasmus, az igazi ut felfedezője B megtörője Melanchthon volt. A vallás tisztázása, az igazi keresztyénség és a valódi vallásosság ismétlen felélesztése, elterjesztése és megszilárdítása Luther, Zwingli és Kálvin kitürö munkásságainak elvitázhatlan érdemei; de miként lehetett volna ezeknek állandóságait biztosítani, ha a gondviselés nem küld vala egy férfiút, ki míg a vallás szolgálatában Áronkodik, sddig egyszersmind maga körébe nem gyűjti a mindég örülő ifjúságot, az emberi nem ereje és fenmaradása ezen örök képviselőjét? És hogy a megkezdett munka enyészetnek ne indulhasson; ö, a maradék, ama minden jóra képes, a nemes és igaz iránt egyformán fogékony kebelü, új fejlésnek induló csemetéihez fordúl, ezeknek lelkeit, gondos kertészként ápolja, kebele melegével hevítgeti, szelídsége harmatjával öntözgeti s a kellemes érzelmeket kellő tudományok bölcsőjében ringatja. Oly felfogás, a jó, nemes és igaz tenyésztésének oly eszközei, melyeket csak egy szelíd lelkületű, egy éles belátású, a fáradalmak által meg nem törhető, egy felülmúlhatlan erős akarattal biró Melanchthon választhat! Érezte ö mennyire holt ki az emberi nem szivéből a vallás felmagasztaló érzete; látta, hogy a társadalmi megrongált erkölcsi állapotot a megszokottság békóiból kiszabadítani, az érett és már határozott jellemmel biró férfikorban élő nemzedéket ebből kiragadni, lehetetlen; tudta, hogy a vállá* iránti szent érzelem, csak a hajtható és minden jót befogadni képes lelkeket hathatja át: éa habár élete minden percének odaáldozásába került