Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-04-27 / 17. szám

hogy a nagyság, a végdiadal mindig azokkal szövetkezik, kik lélekben, érzületben hozzád, cselekvésben bajtársadhoz, Lutherhez hasonlítanak; tapasztalni fogod, hogy neved dicsoitése mindazokat teszi egygyé lélekben és igazságban, kik erényeidet követni tették életük legelső feladatául. Mi pedig soha ne csüggedjünk, soha ne adjuk fel magunkat. Midőn nagy férfiak emlékezetét ünnepeljük, barátkozzunk meg a gondolattal, hogy nincs nemzet oly szegény, kor oly mostoha, melynek a gondviselés jó és szépre kész, nemesbre törő lelkeket nem adott, s ez elég arra, hogy a csliggedoket felemelje, a bátortalanokba lelket öntsön. Minden veszteségyielyrepótolható, s a mit a végzet ma nem ád , meghozza az idő; csak egy baj gyógyíthatlan, ha az ember magát feladja, ha letesz a jönvendőről. De midőn mi ma tiszteletünket a 300 évvel ezelőtt meghalálozott Melanchtlion érdemei iránt kijelenteni gyülekeztünk ide, ezzel legvilágosb tanúságot tettünk a jövőbe vetett hit igazsága mellett, és mindnyájunk, kik Melanchthonnal egy lélekben vagyunk, a jövendőt bátran mondhatjuk magunkénak. A jövendő pedig nem lesz árulóvá azok iránt, kik egész lelkükkel a haladás érdekinek élnek, a jó harcot megharcolják, a hitet megtartják. Ezt adja Isten! Emlékbeszéd Melanchthon, mint neveld és tanár felett. (A fentérintett alkalommal olvasta GÖXlCzy Pál gymn. igazgató-tanár). Tisztelt gyülekezet! Ma az igénytelen Melanchthon, de a német nép és az egyetemes protestánsig, egyik nagy férfia háromszáz éves sírjánál állunk. A sír borongó érzelmekkel tölti el sziveinket. Kedveseink sírjánál pedig, a vallás még ezen bíztató szózata is : „Túl a síron ismét meglátjuk egymást", csak enyhítő balzsamot képes nyújtani, a fájdalom benső érzésétől felzaklatott s bánattól földig levert szíveinkre. Ki nem érezi, s a multak emlékeiből ki nem tudja, hogy Melanchthon, ki a magyar nemzetet, ki minket magyar protestánsokat anynyira megkülönböztetett és határtalanúl szerelett, kiválasztott kedvesünk; és még is ki nem érezi, hogy e nagy férfiú sírja nem döbbenti meg s nem borítja el gyászos érzésekkel szíveinket, sőt ellenkezőleg azokban a íöldi álmot szendergő férfiú emlékének, a hála és kegyelet szent tüzét meggyújtván, példája követésére s így dicső tettekre buzdít s lelkesít fel bennünket; mert e sir a dicsőség sírja! És bár e sír, az elhamvadt porokat az éj sötét fátyolával takarja, de e fátyolon ezen hamvakat, egykor éltetett lélek szelleme, mint az ősz borongó ködén a nap sugara, áthatott, áttört s anynyi évek során életet lehellt iskoláinkba s íme ezen időben is itt van közöttünk. Oh, t. gyülekezet s ifjú barátim ! mert az irányadó és vezér szellem földi pályáján sok baj és keserűségnek van kitéve, azonban a közelismerés és megbecsülés tiszta jutalma fényében annál jobban nő, mennél inkább hamvad lelkének földi burka, mennél messzebb marad el a szellemtől a sír és a föld göröngye. így volt és így van ez Melanchthonnal is. 0 míg élt, szívének minden dobbanása, szájának minden lehellete, lelkének minden gondolata, egy központra, nemzete, a mi nemzetünk, sőt az emberiség nevelésére volt irányozva; ön nyugalmát, saját boldogságát vetette áldozatúl, csak hogy másoknak nyugalmat és boldogságot szerezzen; és még is ki szenvedett nálánál többet! És még is háromszáz év lefolyása kellett reá, hogy nemzete és vele együtt mi is, szellemének az elismerés szerény koszorúját oda nyújthassuk ! A fellegekben fördö kopár és terméketlen sziklák évezerek során át dacolnak az idő viszontagságaival, azonban nem látva s vétetve észre senkitől, folytonosan koptatja azokat a kérlelhetlen idő; a fellegek esői megáztatják az elmállott oldalakat s a zuhogó patakok ölébe kevervén a dacoló szikla parányait, leterítik az alföldi lapályra; megjő az ősz állandó vendége, a hatalmas szél s az erdő fáinak sárgult leveleit üvöltve sodorja s keveri be a letiport szikla alföldi sarába, s majd azután ugyanez hoz reá jó kedvében egy egy magot s így nagy idő folytán, az elemek viharával dacoló szikla áldást hozó termékeny földdé leszen, melynek látásán mindenikünk szive ujabb meg ujabb örömre éled s a késő maradék is áldja a kövér lapályok termő határait. Egy terméketlen s mivelbetlen kőszirthez valának hasonlók a közép században élt nemzetek. És ha tűntek is fel férfiak, kik a sötétségben ülő népeket mivelődésre vezéreljék, vajmi kevés volt munkájok eredménye! Kevés volt, mert a merevítő scholasticismus inkább kövesítette mint puhította a tudatlanságot s e nyomor minden hagyományos betegségeível átgyökerezett az újkor kezdetére is. De a csendes és szelíd lelkületű Melanchthon, fáradhatatlan buzgalma tartós melegével rést ütött a megerősödött tudatlanságon s lelke áldásos esője, szelleme csendes fuvalma és kitartó ereje, termékenyítő mun-