Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-04-27 / 17. szám

A pártszellem által felizgatott szenvedély egész vaksága kivántatotthoz, hogy Melanchthont Kálvin titkos hivének állítsák. Sőt ellenkezőleg teljes joggal mondhatjuk, hogy, ha a római keresztyénség tulajdonképi ellentéte a Kálvinismus, úgy a protestántismus kebelében kifejlett elvkülönbség legtisztább kinyomata Kálvin és Melanchthon tanításaiban tűnik ki. Idején és helyén kívül lenne ez órában az érintett kérdések bővebb fejtegetésébe ereszkednünk, de rajzunk kiegészítéséhez tartozik hogy ama pontokat pár vonással megvilágosítsuk. A keresztyénség római felfogása szerint Krisztus egész megváltói hatalmát az egyházra ruházta és minden üdv a látható egyház által eszközöltetik ; ellenkezőleg Kálvin az egész erkölcsi létet Isten örök végzetére viszi vissza, s közvetlen ettől származtatja; mindakettő egy absolnt hatalom által korlátoltatja az emberi akaratot, avval a különbséggel, hogy míg a római absolutismus ban emberek mint Isten képviselői korlátozzák az emberi szabadságot, és az ember üdvét az egyház és így az emberen kiviil eső hatalom eszközli, Kálvin rendszerében láthatatlan hatalom határoz felettünk, az ember üdvözülése Isten műve, de minthogy e határozat tudatunkon kívül esik, cselekedeteink szabad akaratunk kifolyásinak mondhatók. Mindakettő ellenében Melanchthon a szabad személyiség elvét állítja fel, és teszi az egész vallástudomány alapjául. Az embertani elv, hogy semmi az embert üdvre nem vezetheti, hanem az isteni kegyelem mellett önmunkája és önnön szabadakaratu határozata, csak Melanchthonnál jő teljes érvényre. Kálvin és Melanchthon tehát csak annyiban találkoznak, a mennyiben mindakettő az üdvelsajátítás elengedhetlen föltételéül a hitet teszi, a miből önkényt következik, hogy a mennyiben csak a láthatatlan lehet hit tárgya és soha nem a mi látható: a külső egyház az üdv kizárólagos birtokosa, a mint a római katholicismus állítja, nem lehet. Mindakettő azért az egyesnek viszonyát az egyházhoz Krisztustól teszi függővé, míg a római keresztyénség nézete szerint megfordítva az egyesnek viszonya Krisztushoz az egyház által eszközöltetik. Ha ily különböző álláspontokból kiindulva a két reformátor értelme egyes hitágozatokra nézve mégis találkozik, ez csak onnan van, mert mindakettő az írásmagyarázat, alapelveire nézve egyező nézeteket követett, s ez uton jutottak azon egyező eredményekhez, melyek miatt Melanchthont kortársai Krypto-kálvinistának tartották. Engedje meg a t. gyülekezet, itt egy pillanatra megállapodnom. Had tegyek egy általános észrevételt, melyre Melanchthon törekvéseinek szemlélete vezetett. Az emberek nem vonhatják meg bámulatukat azon törekvésektől, melyek valamely ismeretkörben az egyes tüneményeket közös forrásra visszavinni, az elszórtat kellő helyére állítani, az együvévalót Összefoglalni, az ellentétest kiválasztani és ily módon rendet előteremteni tudnak. De az élet nem mindig azoktól kér tanácsot, kik a benső összhangzatot a körülmények követelményeinél magasabbra teszik. Többnyire nem a rendszer az, mely hódít, hanem az egyes szerencsés gondolatok, melyek alkalmas időben kiejtve, a fejlődést tovább viszik. E tapasztalati igazság fejti meg azon óriási előnyt, melylyel a nagy reformatiói munkában Luther birt, Melanchthon felett. Luther hatni akart az életre, s a lángelmék szent tüzével, szikráit mindig oda szórta, hol bizonyos volt abban, hogy gyújtanak, Melanchthon ellenben mindeneknél inkább szerette a tudományt, és tanulószobája négy falai közt kevesek számára irta meg a javított nézetek szerint rendszeresített hittudományi műveit. E munkák képezik Melanchthon nagy tetteit, és valóban — míg világosság, szabatosság és klassikus egyszerűség vonzerővel birandnak az emberek felett, Melanchthon művei mindig őszinte csodálat tárgyai lesznek. Ha a cselekvés mezején nem látjuk őt azon határozottsággal föllépni, melyet a tett hősénél, Luthernél tapasztalunk: ez nem Melanchthon hibája, hanem azoké, kik őt oly térre lépni kényszerítették, hol magát természeténél fogva soha honosnak nem érezhette. Melanchthon szelíd lelke meg nem tudott a gondolattól válni, hogy a tiszta evangyéliomi szellem, mely korában a társadalom minden rétegeiben oly hatalmasan ébredezett, elébbutóbb az egyetemes egyházat fogja meghódítani; conservativ gondolkozása mellett borzadt a szakadástól, és jobban bizott az igazság hatalmában, mint a tények kérlelhetlen kényszerűségében. Azért látjuk őt