Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-03-23 / 12. szám

alkalmas helyiséggel, hol ez Ő nevében többen egybe gyűlhetnek, hol szent igéje elegyítés nélkül hirdettessék, — birjon egyenlő módokkal s előnyökkel az üdv keresésében; — kell hogy az ily istentiszteleti helyek és eszközök előállításában, a mindenekkel, de főként saját hite sorsosival való jótéteire köteles evang. keresztyén, kisebb körű s szegényebb helyzetű hitfeleit folyvást gyámolítsa: mert csak ekkor sáfárkodand kiki a talentumok mértéke szerint az ajándékokkal; a kinek több adatott, több is váratván attól. Es kell hasonlag, hogy a saját üdvét már érett öntudattal keresni képes nagykorú egyházközönség, gondoskodjék híven, miszerint jövő fenmaradásának kedves zálogai, a tanodák folyvást terjedjenek, több anyagi erőn magasabb szellemi haladást, nagyobb virulást nyerjenek: különben a test és világ folytonos ellenhatása miatt soha nem fog beszámolhatni a birónak gyermekeiről, kiket nékie az Ur adott, hogy az ő hibája miatt csak egy sem veszett el azok közül. Mindezért nemcsak „egy szót," hanem száz meg száz szót kérünk „még az egyházi segélyalap ügyében," melyhez, hogy az oly jól számító, mint keresztyéni bölcseség és szeretet kincseiben gazdag Lónyay Menyhért s a vele együtt érző tudós Tatai András úr után én is, szeretett egyházam egyik közszolgája, szólani kivánok, legyen csak annak bizonysága, hogy e közügy, nagyok és kicsinyek előtt egyiránt fontos és tovább nem halasztható, sőt már is — mint alább érintendem — részben késik: azért munkálkodjunk benne míg időnk van, az erő az ajándékok mértéke szerint, melyeket vettünk az Úrtól. Én, teljesen osztván a mélyentisztelt indítványozó L. M. úr elvét s győző értekezésének előzményeit, csupán a következőkre nézve kivánom tiszta meggyőződésből eredett, de csalhatatlanoknak épen nem követelt észrevételeimet itt elsorolni. 1) A szükségleteket illetőleg, melyekre a tervezett segély-alap fordítandó lenne, — bár azoknak kijelölése a javaslott bizottmány által mindenesetre legcélszerűbben teljesíttethetnék — mindenek előtt óhajtanám, hogy a megnevezett lelkészi, tanitói, iskolai s más közös egyházi célokra fordítandó segélyezés és tőkésítés sorába iktattatnék be kellő helyére, az indítványban tüzetesen nem említett nönöveldék Ugye, hogy a magyar protestáns egyház jövő tagjai, felsőbb értelemben vett magyar protestáns neveltetésű anyák ölén nyerhessék minél több helyen legelső képeztetésoket. Mert valljuk be, hogy e tekintetben is igen nagy a mi Ősi mulasztásunk, hogy ne mondjam, bűnünk. S még azt sem eléglem pedig e célra, hogy kerületenként egy vagy csak két ily intézettel bírjunk. A nőnemet emáncipáló-, dicső hivatásának magasztos tudatára emelő keresztyénség lelke követeli tőlünk, hogy a menynyivel gyengébbek ők, — a családi házhoz annál közelebb, tehát mentül több helyeken nyerhessenek felsőbb oktatást. Ki e tárgyat komoly figyelmére méltatja, más tekintetből is igazat fog adni e szavaimnak. Talán a segélyezendő egyházak 200 lélek számtól feltételezett kategóriáját is magasabb számig kellene kiterjeszteni: mennyiben némely helyen 300 lélek sem bir több anyagi jóval, mint más helyen 200. De hisz ez az indítványozott bizottmány dolga lenne, mely a segélyerő megosztásának minimumát, s felsőbb célból tán némely apró egyházak társítását s másoknak viszont elkülönítését is, veendő adatai alapján javallatba tehetné. 2) A kűtforr ásókat illetőleg. -— Említettem, hogy a nemes szívből eredt szó ez ügy fölött, már most is késik; — késik ránk, tiszántúliakra nézve annyiban, hogy itt a szertartási vagyis palástdíjak ép a lefolyt évben emeltettek, s óhajtandó lett volna, hogy együtt szabattassanak meg azok a segélyalapot illetőlegi s, mert a gyakori végzésmásítás mindig nehézségekkel jár. Azonban még e körülmény nem baj, hanem talán, alázatos véleményem szerint méltányosság elvén, a lelkészekre is némi teherosztást lenne vonandó, pedig épen rajtok is kellene segíteni. De én társaim felöl mégis merem hinni, hogy e szertartási díjak fölemeltetése után s tekintetéből, palástdíjaik fölemelt részéből ők is szívesen engednek vissza néhány fillért szűkölködő testvéreik fölsegéllésére. Es ha még a szegényebb helyzetűek is, az így alkotandó pótdíjszabály azonságánál fogva hasonlag engedni fognának: kész szívvel tehetnék ezt azon tudat mellett, hogy a segélyalap sokkal többet biztosít viszont nekik és utódaiknak. Van azonban a t. Lónyay Menyhért úr által jelölt szertartások között egy, melynek teljesítésénél én , segélyre felhívni a szertartást igénylőket, — bár szinte vallom is, hogy a föllágyult szív kétszeresen áldozatkész — sok esetben