Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1860 (3. évfolyam, 2-52. szám)

1860-03-09 / 10. szám

ISKOLAÜGY. Nevelésünk ügye." (Megjelent ezen cikkely a Pesti napló 1857-ki folyama márt. és áprilisi számaiban.) (Folytatás). „Miután a köznép s az e felibe emelkedő középosztály neveléséről szóiottani, hátra van, hogy szóljak a nép felsőbb osztálya neveléséről is." „Melyik a nemzet ezen osztálya, értekezésem folyamán, olyan sokszor felemlítettem, hogy ismétlése feleslegessé vált; kimutattam azt is, hogy a nemzet ezen osztályába beléphet mindenki, habár a köznép közt született volna is ; de beléphetése nem vagyoni állapota, hanem egyenesen mivelödése fokától függ. Látni való ezen egyszerű tapasztalatból, hogy annak, ki a nemzet sziliéhez kívánja magát sorozni, miveltségénél fogva különbözni kell a nemzettest közönséges tagjaitól, másként ezen osztályba be nem léphet, ha pedig benne született s nevelkedett fel, itt általános miveltség nélkül meg nem állhat." „Ezen oszolyről mondám fennebb, hogy a nemzet ebben él, ez által van más nemzetek előtt képviselve, f'enmaradása, jövője ennek miveltség éhez, mint alapfeltételhez, vau kötve. Ezen osztálynak tehát nem elég anayi tudomány, melylyel testi életét fentartani, anyagi állapotát javítani bírja, ezen osztálynak, ezek tudása mellett magasabb szellemi mivelődéssel is kell birnia. És ezen magasabb szellemi mivelődést a magyar nemzet felsőbb osztályától nem egyesek, nem a nemzeti élet fenmaradhatása, nem a más nemzetekkel való érintkezésből kifejlődő nemzeti önérzet, melyek e követelésben mind meg annyi hatalmas tényezők, — hanem ezt maga az emberiség eszméje követeli. — Ha mi, nem azon magasztos lelkesedéssel, mely a múltak emlékeit rózsa-szinben látja, banem hideg megfontolással s egyszersmind vizsgálódva pillantunk vissza a múlt időkre, lehetetlen az emberi mivelődés történetében fel nem lelnünk , hogy minden időben és minden nemzet között vált ki egy magasabb néposztály, mely magát épen miveltsége által különböztette meg az alsóbb néposztályoktól, — mely míg élete fentartására megkívántató vagyonát megszerezni, azt megtartani és szaporítani szintúgy, mint az alsó néposztály kényszerítve volt, — tehát realismerettel bírni tartozott: addig azon miveltségre is szerttenni kényszeríttetett, melynél fogva más nemzetekkel érintkezhetett, azokkal vagy sorba állhatott, vagy rajtok felül is emelkedhetett. Lehetetlen e visszapillantásból meg nem győződni arról is, hogy az emberi érzések, vágyak, a szellem magasabb törekvései mindig és mindenütt egy főcélra, a tökéletesedés céljára voltak irányozva. Lehetetlen át nem látni, hogy az emberi eszmék ítéletek, gondolatok, szép izlé.s, mind, de mind ezen magasabb miveltség teremtményei és hagyományai és hogy ezen mivelődés a múltban az emberi nemmel nőtt fel) s arról maradt a maradékra, azért, hogy a maradék mindezeket jegyezze meg magának, azért, hogy ezek által tökéletesítse magát tovább. Lehetetlen át nem látni, hogy ez az emberiség fejlődésének épen olyan természetes folyama, mint meg volt ez magának a földnek, és meg van a földön élő egyéb teremtményeknek. Lehetetlen fel nem tudni fogni, hogy e fejlődési folyamot megszakasztani és újat kezdeni egy nemzetnek sem lehet; és lehetetlen a történetből meg nem tanulni, hogy a mely nép ezt nem értette, vagy ha értette, de érteni, azaz folytatni megszűnt, az megszűnt lenni is. Lehetetlen a históriából meg nem tanulni, hogy az a népek históriája, épen az emberiség fejlődése, mi.elődése históriája, hogy az a história egyedül a nemzetek felsőbb osztályairól, azon osztályairól hagyott nekünk fen em lékeket, mikből példákat vegyünk, — melyeknek osztálya általános ismeret, nemzeti élet- és világismerettel birt; a köznépről, a kézművesekről a história igen keveset beszél, és ha beszél, csak megemlíti, hogy olyanok is voltak, de azt seholsem mondja, hogy ezek tartották fel a nemzeteket." „Históriánk nekünk magunknak is van; és ez a mi históriánk nem tesz-e nekünk mindezekről tanúbizonyságot ? vagy elfelejtettük? — Meglehet; nem vitatom. Egyet tudok, azt, hogy régi dicsőségünket akár másoktól halljuk, akár magunk emlegetjük, még mindig szívesen halljuk, és azon v

ősök utódainak is szívesen tartjuk magunkat, kikről nekünk saját históriánk beszél. Jaj de a múltban élt hazánkfiai, a mi fenmaradásunkert nem hagyhatják el sírjaikat, a fenmaradhatás ösztönét nekünk hagyták fen, mint ők örökölték azt őseiktől. És valamint ők igyekeztek elkövetve az akkori viszonyok s koruk világnézete szerint mindent, hogy ezt nekünk megőrizhessék : nekünk is törekednünk kell, hogy maradékaink számára ezt legalább megtarthassuk." „Maradékaink számára pedig e nemzeti szentséget úgy biztosíthatjuk, ha a históriából, az emberi mivelődés históriájából, megtanuljuk, hogy a múltak míveltségére fátyolt vetni nem lehet, — nem szabad; hogy a mi nemzeti mívelődésünk és fenmaradásunknak épen úgy kettős feltétele van, mint volt a régi népeknél, és a mint jelenleg megvan más nemzeteknél is, egyik : anyagi életünk fentartására törekvés, a másik: szellemi míveltségünk kifejtése, gyarapítása. Amazt elérjük, ha a kenyértudományokat megtanuljuk, úgy a mint azt megtanulni kénytelen a köznép vagy kézműves osztály ; emezt pedig csak úgy érhetjük el, ha mívelődésünk fonalát összekötjük és egybeszőjük a már meglevő emberi mivelődés szálaival, ha előretörekvésünkben vissza-vissza megyünk a legrégibb mívelődésből fenmaradt könyvtárakba s onnan mindazokat, mik nekünk saját szükségeinkre megkívántatnak, mindazokat, melyek a mi életünket más népekével egybefüzik, kikutatjuk, eltanuljuk, és az öszszes emberiség szellemi kincseit a magunk szerzeményével egybeolvasztván, ezáltal méltókká tesszük ma gunkat az emberinem nagy családja tagságára. Akkor aztán nevelésünket, ha így hat az, a mi életünkben: reálistico-humanisticusnak mondhatjuk, a milyennek lenni is kell. Elvezettem olvasóimat azon pontra, melynek ma-