Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-02-12 / 7. szám

kívánt eltemettetni ? A nyelvezet élénk 8 az irodalommal együtt haladó lélekre mutat; azonban néhol mégis bizonyos zsúfolt tömöttség, csaknem nehézkesség ömlik el rajta, mint a régi classicai mintákra készült legtöbb dolgozatokon, A munkán bizonyos szelíden vonzó lelkipásztori lélek nyájas lengése vonul át. Az általam jelenleg ismertetett miud a három egyházi beBzédet méltónak vélem az olvasó közönség becses figyelmébe ajánlani. X. BELFÖLD. Magyar város, jó Debrecen! Párod a világon nincsen. (Folytatás.) Debrecen városában igaz hogy nem sok a templom; az is igaz, hogy például a látódombról szebb képet mutathatna, ha a külvárosokból egy-egy templom nyúlnék égfelé, de hova vagy mivé lenne akkor az alföld városa ? A Tisza vizétől fogva a Kőrös vize partjáig hol látott az ember egy rakáson sok tornyot, sok templomot? Csak uralkodjál te magad debreceni nagy templom, két tornyú tisztes collegáddal, a róm. kath. egyházzal az alföld rónáján, emeld égfelé magyar süveged alatt, magas homlokodat mint egy árboc a sík tengeren : szebb vagy te így, mintha tornyokból tennél csipkés borítót fejedre. — A világon nincs egy kálvinista város is, melynek sok temploma volna, miért ? mert egyszerű cultusunk minden fölöslegest nélkülözni szeret, és bármennyi legyen a torony, sohasem lesz az hévmérője az alatta lakó nép vallásos buzgóságának. Sz.-Endrén például hét torony van , és kinek jutott eszébe azt állítani, hogy a hét torony alatt hétszeres buzgóság lakik V Nincs szerencsém ismerni Dunatiszaközi jeles cikk Íróját, mégis , egész tisztelettel bátor vagyok egy kérdést tenni: ngyan hogy, vagy mi incidensből jutott eszébe, azokat a szentirásbeli proféciás helyeket mind egy rakásra gereblélni, és a gereblefogak közé akadt sok ostorindából egy nehéz korbácsot fonni, melylyel népünket és minket a tem- I plomba hajtson ? — Bizonyosan attól félt, hogy az ilymódon megindított nép nem fér bele a három debreceni templomba. Én részemről, a két igen jeles cikk között, ezt a titkos egybefiiggést fedeztem fel. A kitérés után lássunk vissza Debrecenbe. A nagytemplomból kijőve, mentem egyenesen t. Aranyi István, hajdani professoromhoz. Körülbelöl harminckét éve múlt 1 hogy láttam ; de arca szilárd, kemény vonásai még annyi idő múltával sem lágyultak ismeretlenekké, Et veterisretineus etiamuunc pignora formae; a sttrü ősz szemöldök alatt még most is a régi tűz, és ama hang, mely hajdan a vesékig hatott, most is az. Most, uterque senes, a megőszült tanítvány ősz tanítója előtt! — E bajszálakat az éveken kivül mi öszítette meg? Sok dolog történt 1826 óta; és a redöket homlokunkra nem egyedül az idő vaspennája rángatta. Nem tagadom, van az agyban termett eszméknek és gondolatoknak saját geneticus ere- ! jök, melyeknek mozgása és feszítése megtetszik még Ju- j piter terhes homlokán is ; de homlokom és sokunk homloka j mély redöin, nem a gondolatok és eszmék hatalma, hanem a szívben gyúladt érzelmek villáma égette a sebhelyeket Lúgos sít könyvei között találtam, épen ugy, amiké, pe nőt magamban képzeltem, mint Archimedesi körvonalai ákombákjai, vagy mint Buxdorf Jánost héber betűi között. Én öt mindig ugy képzeltem magamban — engedelem a hasonlításért, — mint a magyar nyelvészet öreglegényét; a műhely egyik tova eső gyalupadja előtt áll, fejét a munkára hajtva, az ember alig veszi észre, hogy dolgozik, ö maga a remeket nem készíti, azon a fiatalabb legények dolgoznak nagy zajjal, hanem a remeknek benső apróbb részeit, összeeresztéseit, rejtek fiókjait ő rakosgatja. Obscurata diu populo, bonus erűit, atque Profért in lucem, speciosa vocabula rerum, Quae priscis memorata Catonihus atque Cthegis, Nunc situs informis premit, et desertav etustas ; Adsciscit nova, quae genitor produxerit usus Vehemens et liquidus, puroque simillimus amni Fnndit opes, Latiumque beat divite lingva. Vehemens et liquidus, ennél alig lehetne öt jobban és találóbban jellemezni. Ha néha a beszédfordulatoknál megvillannak előtte a tárgyak, melyeken elveivel rombolva áttört, vagy sajátságos nézeteivel megfúrva szétvettetett; szép nézni, mint szedi fel a darabokat, és mint górja a világ négy sarka felé. És különös, itt szintúgy elemében van, mint ott, hol a régiségek holttengerén csöndesen evezve, lenéz az elsülyedt vilá0

ok romaira, és a mélységből romdarabokat vonva fel, azokról csodálatos dolgokat beszél. Én igen tisztelem a régiségek buvárit. Volt idő , mikor magam is utánok indulva, a magyar kálvinista egyháztörténet régi temetőjében szedtem a régi sírkövek tört darabjait, és olvastam róluk elrejtett dolgokat, melyek mind e mai napig nincsenek kiásva a feledékenység földe alul; volt idő, kivált mikor leszakadván egy igen régi sírboltba, első Leopold korából találtam emlékeket, melyeknek olvasása közben még aligha könnyezett más kálvinista pap rajtam kivül. Egyszer, jut eszembe, kedvem jött a régi kálvinista magyar egyházi nyelvet tanulmányozni, honunkban és Erdélyben ; már annyira mentem, hogy egy régi lapról tán egész könyvet tudtam volna irni, de ez nem tartott sok ideig. Történetesen szemtanuja lehettem épen akkor Szemere Pál sisiphusi munkájának, melylyel üdvözült Vörösmarthy Mihálynak Fótidalát görgette le s fel, a legsajátságosabb kritika homokbuckáin , láttam a parányi hó gomolya mint nőtt napontai ölelkezés után egy hegygyé, mely egész hegy utóbb néhány rimes verssé olvadt össze; ezt látva, letettem a nem nekem való munkát, és minden dicsőségét azoknak hagytam, kik a régi rongydarabokból uj papiríveket tudtak készíteni. Debrecennek jelenleg két igen jeles embere van, ki a régiségeket tudományosan tanulmányozza, ki, mint a páros vödör a kutakba, ugy jár fel és le egymásmelleit, egymást köszöntve , egymást irrigálva, egymást locsolva , és egymást rohasztva: ez Lugossi, és Révészimre, a kedvelt debreceni pap, egyházunk Jánusza egyik felől Sinai, másik felől Melius - arccal; Melius kálvinista tiszta, leplezetlen buzgóságban , egyenességben , — Sinai az egyház évkönyveiben. Nem régiben az ordaliákért bukott le a viz alá, és hogy a feneken járt: mutatja az iszap, melyet onnan idézeteibe, markában felhozott. Mindkettejök régi pergamenkötését, mint a régi könyvek sarkát, egy saját költészeti szellem aranyozza, mely Lugossinál numeris fertur, lege solutis, Révésznél: monte decurrens velut amnis fervet, immensusque ruit ore profundo. Mert ugyan ki is lenne más, mint a költész, ki tudná magának képzelni a fényt a régi rozsda, és a szint a régi por alatt; és azok a régi pókhálók kinek másnak szemében hullámoznának ugy, mint a költész szemeiben? Egy fátyol, amaz igéző vén leány, a régiség halvány arca előtt. Vagy ha kiszáll valaki a múlt világ dőlt romaira, vagy lemegy a sírok hónába, vagy jár kel a nyomokon, melyek mint az óriásgyík talpának nyomai, ott látszanak a kővé tillepedett ősvilági homokban: hogy teremt, hogy népesít magának egy világot képzelődés és költészet nélkül ? — Vagy hát ne mondjuk költészetnek a mit én mindkettőjökben láttam és nagyon becsültem, hanem mondjuk inkább szépízletnek; és akkor e kovászt megbecsülhetlennek mondom Révész tudományos massájában, mely őt megőrzendi Hetényi és mások hibájától, mit ők tudományosságnak , én pedig az emlékezőtehetség sujtásának, vagy pe-7. sz.