Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-02-05 / 6. szám

és mi nem történt ebben az esztendőben ? Mi történt? talán semmi; és mi nem történt ? talán minden , a minek történnie kellett volna. — Egyházunk címlapjára, ha rajtam állana, ez évről azt irnám , a mit a régi lőcsei kalendáriom címlapján olvasunk; Nyomatott ebben az esztendőben." Nagyon kopár és puszta a mező tehát, melyen emlékezetem — mint hideg szellő — átleng; néhány hervadó remény virág, és a sok tövis és bogácskóró, melynek kedves és bódító illatát elkapva, átsír a jövő titkos évbe, melynek ajtaja még zárt előttem. Egyházunk élete naplóját, az egyházi és iskolai lapot ha visszafelé lapozom , sok lapját kell tenyeremmel eltakarnom, mint eltakarja tenyerével sok szegény ember fót helyett térdeit, nem azért, mintha szegénységünket szégyenlcném, hanem azért, hogy ó köntösünkön a javallott uj posztó-foltokkal erőszakot téve, még nagyobbat ne szakítsanak rajta. Sok lapját viszont szeretném felragasztani az újév ajtajára vagy falára, hogy mint falragasz hirdessen, Ígérjen valamit, ha egyebet nem, csak ennyit, hogy semmi se lesz belőle. Synodusunk, még most is csak n o d u s, melynek kevés hiáu hatvan évig bonyolított és egy nagy göcsbe összeveszett szálait, sok coordinálni vágyó atyafi körmöli mind hiába. Az én napom még nem jött el, azt mondja az Ur, és ne is engedje egyházunk nagy fejedelme, hogy az idők és körülmények közé és alá szorult egyházunk mást legyen kéntelen vallani, mint benső meggyőződését és akaratát. Csak valljuk meg az igazat, én is, más is, csak ott állunk, a hol állt a jerusálemi gyülekezet, mikor Péter beszédére felkiáltott : atyámfiai, férfiak! mitcselekdjünk? E kérdésre egyházunk mélyen hallgat, hallgat; mert a mit mondhatna, azt még most nem értenők, vagy el nem birhatnók. Egyházi domestikánk tiszteletreméltó buzgósággal elhintett evangyéliomi magva gyéren kel, azért e, hogy az ebben az évben uralkodott szerencsétlen keresztszél nagy részét az útfélre szórta; vagy hogy egyházunk földje még nagyon köves és tövises; vagy talán hogy az egyház kicsigázott földje nem bírja megtermeni: elég az hozzá, átment határunkon mint egy gyönyörű nyári záporeső, aranyat ért mindegyik cseppje, de szomjúhozó egyházunk földének még porát se verte el. Az a keresztszél csak nem fú mindig, én hiszem, hogy megjön az országos eső. Egy jámbor német ember, a neve W i e h e r n , nagy kínok között hozott a világra egy csodálatos gyermeket, és azt belmissionak keresztelte, ennek a gyermeknek sírását is hallottuk nem egyszer az egyházi lapban. Csodálatos dolog, ezt a kitett gyermeket, a világi elem fogta vagy vette fel, és belenyomta a magyar prot. egyház rengőjébe és minden áron csörgőt akar neki velünk vetetni. Én egyszer s mindenkorra kimondom, hogy én ezt a gyermeket nem ismerem, hol vette magát, mit keres nálunk? nem tudom. Annyit tudok, hogy maga Wichern elébb antikrisztust, ördögöt idézett, hogy legyen ki és mi ellen inditni bel-inissioját. Több, vallástalanságra, egyháziatlanságra , keresztyéntelenségre mutató bajaink ellen, mindnyája ellen van ellenszerünk; és hogy a belmisr;ionak is legyen mivel vesződnie, az antidiluviumi antikrisztusnak csontdarabjait ássa ki, és képtelen systemája boritója alatt, szemközt állítja a kettőt egymással. — Én részemről e dongót, mely darab idő óta egyházunk világos ablakait karmolássza, kiereszteném az ablakon, és exmittálnám mint b e 1 miss i o t ama hon és vidék felé, honnét hozzánk tévedt. Azt se tagadom, hogy sokszor olvasva lapunkat, nagyokat, nagyokat bukott vagy zökkent figyelmem, mint az, a ki sötétben egy lépcsőt akarván lépni, kettőt lépett lefelé, megnéztem jobban és láttam, hogy a szorultság homokával voltak megtöltve a kemény földbe vájt gödrök. Mind semmi! csak lapunk, e kedves gyermekünk éljen, ha vizén kellene is nevelnünk, inkább vizén a mint lehet, csak idegen, fogadott dajka tején ne, — az a bel-missio nem neki való, szerkesztő ur! az étrendre, kérjük, ügyeljen fel. I v Most jut eszembe , hogy mottóm Debrecen városáról szól, és hogy én valóban Debrecenben is voltam és Debrecenről akartam irni tüzetesen. Miért épen Debrecenről ? Vau Debrecennek, nem ugy mint Debrecen városának, hanem szélesebb tekintetben , van valami helyhez kötött topicus hatalma, melynek akaratlanul hódol mindegyik magyar református ember; vau Debrecennek egyháztörténeti múltja, melynek szálai elágaznak az egész magyar refor; máit egyház földében; volt és van saját iránya, mely mint a tejút a csillagos égen, szélesebb, keskenyebb, világosabb, halványabb ívezetben átfutja a magyar reformált egyház kiterjesztett erősségét; vannak érdemei, szenvedései, áldoj zatai, melyeket felmutathat a világ előtt; voltak, vannak egyházi és világi emberei, nagy férfiai, kik a nagy Melius Péterrel kezet fogva, mint egy sziklaláncolat nyúlnak végig és tartják egymást korunkig. És mindezt csak akkor érezheti az ember lelke mélységében, ha Debrecent képzelettel aunihilálva, keresi a helyet, keresi a várost, mely öt e tekintetben pótolhatná. Még most is, mikor kicsinyes separatisticus érdekek, provinciális táborokba oszlatják egyházunkat, és a benső meghasonlott erők nominális, névhez és helyiséghez nőtt hasztalanságokkal verik egymást agyba főbe; valljuk meg: hogyha Debrecenünk nincs, nincs hova gravitálni magyar reformált egyházunknak. Dicsérni nem szoktam, de védui kell magyar egyházunk kevés ereklyéit. Tisztelettel hajtom meg magamat előtted vén Debrecen, ha emlékezetem visszaszáll a küzdések nehéz korára, mikor nemzeti nyelvünk és vallásunk condensatora te valál, és európai birü iskolád növendékei, nem tudományért mentek, hanem tudományt vittek a sógor egyetemekbe. Többet mondok, ha megvernének is a sógor házánál, még most is nem adom sokért, hogy nem tanítod sokra iíjainkat, mit a kül egyetemekben tanulhatuak, lesz időm még megmondani, hogy mit értek a „mi" alatt. Harminc teljes évek óta nem láttam Debrecen váró sát, nem láttam a rónát, melynek közepette építettek erős tornyot hajdan, hol az alföld megüzött népe menekülést találhasson. Az 1858. év okt. 31. napján szálltam ki Debrecen alatt a fiókos vashintóból; Van Aken épen ilyen hintókon szállította hajdan külön reggetett ritkaságait. Nem tudom, kinek milyen szomszédja jutott, de én kéntelen vagyok mevallani, hogy én legalább Noe bárkájában képzeltem magamat, midőn az égnek csatornái megeredénck, és tiszta tisztátalannal összebújt. Kell lenni és van, valami chemiai vegyület, mikor különbféle emberek amúgy találomra egy szoros helyen egymás hátán hevernek, mint a heringek, szerencsétlenségemre szomszédom vizes szürke köpönyegére és bokáig sáros bagariáira nagyon kevés só jutott, mi a büzhödést gátolhatta volna. Azonban szerencsére kegyetlen hideg szél hordta a havas esőt szemközt mikor a kocsiból kiszálltam, és mikorra TorÖJi József barátomhoz a nagy templom mellett beszálltam , meglehetősen ki voltam szelelve. Hátha még a gondolatok és lelkületek chemiai vegyületét vesszük figyelembe, mely az ember lelkébe rakja le ama coupék vasbográcsábau eristalluj mait, ne csodálja senki, ha testem és lelkem beteg lett a vaskocsibau. Magasztalja más, magasztalja az örökzsidó ezt a hipp hopp hírével való utazást, és a ki szivarozni szeret, ám róvja fel nyereségül, hogy Ceglédtől Debrecenig csak négy szivart füstölt el, — nem számítva, mennyi fa égett el a katlanban, — én részemről jobb szerettem volna, mint hajdan, magyar kocsisommal beszélgetve, Debrecenbe utazni, mint jegyet váltogatni a fejér paszamántos libériás conductorral, ki mint börtönőr kerülte fölhércén a szekereket, ajtókat zárva és inipertineusen csattogtatva. Nem csoda, ők magukat hivatalnokoknak képzelik , és a kalitkáiul., mindannyi bureauknak. Kedves gazdám, az évtized óla nem látott orvos tudor, Török József állt előttem és fogadott utánozhatlan magyar szívességgel. Annyi évek óta, mely éveken át annyit változott minden, ő sokkal kevesebbet változott, mint változhatott volna. Most is ama gyermekes ártatlan mosoly