Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-02-05 / 6. szám
gyűlölség, irigység vipera nyelve, — s állván a közmondás : paupertas magna meretrix, — ez önként következik ; de e tekintetben diesekedéssel mondhatom, hogy ezen egyházban csend, egyetértés, vallásosság uralkodik, s ez azon föáldás, mely a lelkész kebelét az anyagi nélkülözés mel lett örömmel tölti el. A leírtakból láthatni, mily apostoli buzgóság, vastürclem kívántatik ahoz, hogy valaki olyhelyi lelkészi hivatalt, — mely a tanulási költség kamatai helyett, inség, nyomor , kedvölő minduntalan fölmerülő hiányokkal fizet, — csak részben is elégülten viseljen. Igaz ugyan, hogy ezt érdeklöleg a dunántúli ft. egyh. kerület törvénye ez: Káplán nem lehet lelkésszé, míg rendes lelkész kiván költözni az üresedett egyházba. Ez szép is, jó is , ha életben tartatik. Ezen törvény erejénél fogva a kis egyház lelkésze, ha erkölcsén szennyfolt nem létezik, előléptettetik. — De fájdalom! a gyakorlatban nem ritkán föltámad az érdek szele s többek boldogsága várát ledönti, hogy romjaikból mások számára egy ujat, fényeset építsen fel. Ekkor a kis egyházak lelkészeinek nem marad egyéb fen, mint a mellőztetés keserű gyümölcsein rágódni, s várni a szabadító angyalt, mely a hamvakat is életre költi túl a síron. Lánglelkü apostolai Krisztus egyházának, kikre bízatott idő szerint az egyházak szellemi s anyagi jóléte fölötti őrködés, — ím, hogy a kicsinyekről el ne felejtkezzetek, lelepleztem a nyomor hazáját, mely egyeseknek léleklángját elóltja, keblöket inség, nyomorúság érzetétől zajongó tengerré változtatja: segítsetek a bajon, orvosoljátok a sebeket!! Az ínséggel küzdő egyházak, megannyi sebek a protestantismus nagy testén, melyek életerejét gyengítik, s az anyának halvány színt kölcsönöznek: ne csak szóljunk azért, mert a szó elrepül: hanem minden alkalommal egy elgyengült egyházat tettleges intézkedés által ragadjunk ki a nyomorból. Meg fogjuk látui, Lugj ^kkóp u-^tt^/í tagoktól megtisztított test vidorabb, életteljesebb szint nyerend; elnémul a sok panasz, mely jelen meddő rendszerünk , hiányos, össze nem vágó igazgatási modorunk mellett sok szorult kebelből fölárad napont^üzö ( uietil í . Nt. szerk. ur ézekM'^Va mi szent; meggyőződhetik nem ssc/»hrtJgy" tanulni szerető lelkemnek nagyobb örömöt szerzett a Prot. Egyh. s Isk. lap" ingyen megküldésével, mintha a világ minden kincsét, dicsőségét nekem ajándé-Kozta volna. Legyenek áldottak azon nagy lelkek, kik az egvház szegényeiért készek áldozni a vallás oltárán; — fogadja nt szerkesztő ur is őszinte hálás köszönetemet rólami megemlékezéseért. Isten a gazdagok kezébe azért tette le adomanyait, hogy azt tovább adják: ti nagy lelkek, kik adomanyaitokat a szegónynyel megosztjátok, ragyogjon dicső fényben nevetek az utókor előtt is, fentaz égben nyerjetek hervadhatlan koronát, szívből óhajtja Molnár Sámuel, ref. lelkész. Közlötteni a varsányi egyház mindinkább sebesedő pusztulása történetét és jelenlegi szomorú állapotának *) leírását ugy, a mint azt azon egyház lelkészétől vettem.—Az ember szive vérzik, ha elgondolja, hány egykoron virágzó protestáns egyház* hanyatlott már le hajdani fényéről és most azon kínos állapotban van, hogy sem élni nem bír, sem meghalni nem tud. -- Nem kevésbé kínos annak meggondolása , hogy egy mívelt, qualificált ember tizenkét vagy tizenöt évi készülés után kéntelen életét oly viszonyok közt tengetni, melyek sok tekintetben rosz- | *) Jól tudom, hogy vannak ennél még sokkal szegényebb állapotú egyházak is; de itt még az a különös szomorú ís járul hozzá, hogy az az egyház szemünk láttára elpusztul. S z. szabbak a koldusságnál, a mennyiben azokhoz tisztességes állás igényei csatlakoznak, s a mellett a jobbrafordulásnak semmi kilátása, sokszor reménye sem leliet. Valóban a kit ily tények nem győznek meg az egyházi domestica haladék nélkül való életbeléptetésének szükséges voltáról, azt szavak meggyőzni soha nem fognak. Hiába beszélünk lelkipásztorok és néptanítók célszerűbb neveléséről, az egyházak és iskolák jobb rendezéséről stb., ha elébb eszközökről nem gondoskodunk, melyek céljaink kivitelét lehetővé tegyék. Ugyan legyünk méltányosak és ne vezessük félre egymást. Ha az u. n. világi uraknak az egyház szolgái nyomorát festjük, akkor némelyek az apostoli önfeláldozó buzgóságot emlegetik, és nem tesznek semmit ; ha viszont a lelkészt, a tanítót kötelességeire emlékeztetjük, azok meg a kedvet, lelket elölő nyomorúságot hozzák fel s szinte nem tesznek semmit. Ez szomorú állapot, mely az egyház végpusztulását vonandja maga után. S azért nagy ideje kivetkeznünk abból az eredeti magyar bűnből, hogy midőn fejünkre nőttek a bajok, a helyett, hogy modorokról gondoskodnánk mikép lehetne azokat meglábolni és tettleg hozzá látnánk a munkához, inkább elbúsuljuk magunkat és — mint kik veszni tértek, — hagyjuk menni a dolgokat, a mint mennek. Elég soká tartóztattam vissza a szót, de végre is ki kell mondanom, hogy fájdalommal tapasztalom e nemzen uiűi ncitaoctL a^xüv.otiuci ugyének fejlésében is. Látjuk a jót, helyeseljük is, de nincs í^íívoaott akaratunk azt követni. Mindenki átlátja, hogy ha végkép elpusztulni nem akarunk, az egyházi domesticának létre kell jönnie és mégis mily kevesen jelentették még ki, hogy a mit jónak elismernek azt létesíteni is készek. Ugyan mire várakozunk? Ha gyűlések ebbeli határozatait várjuk, akkor jaj ama szerencsétlen Varsányi-féle egyházaknak; nem lesz azokon segítve az életben. — Mert valljuk meg magunknak: a nemakarásnak, nem-tevésnek, nem-áldozásnak mindég több apostolai voltak és lesznek, mint a szeretetben munkás hitnek, s azért a többség, a mint most van, bizonyosan mindég a nem-tevés oldalán lesz. — De hol van az megírva, hogy mivel tiz ember nem akar tenni semmit, a tizenegyediknek is szükségkép vesztegelni kell? Ez az egy vigasztaló van a világon, hogy a jó példa szintúgy talál követőkre, mint a rosz, és ha számos példaadók akadnak a jóra, a rosznak akkor hátra kell vonulnia. Használjuk fel tehát e tapasztalatot és menjünk elő jó példákkal. Csak ezen uton sikerülhet a gyűlésekre többséget szerezni ezen üdvös eszmének a tömegnél. Másfelől jusson eszünkbe, hogy még ez ügyet elkésett vetelkedéseinkkel hátráltatjuk, a nem-akarás mindig nagyobb tért nyer, a néhány jobbnak felköltött buzgósága is ellankad és elébb utóbb kivihetetlenné válik, a mi nélkül jóakaróink megvető szánakozása —, elleneink zsákmánya tárgyául leszünk
