Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-12-06 / 49. szám
zottabban találkoznak, hogy: a kerületek a leküldött egyházszervezetijavaslatnak még mint javaslatnak is érdemleges tárgyalására csak egy nemzeti zsinatot vallanak illetékesnek, [minőnek tehát mint egyházi törvényhozásunkra egyedül illetékes szervnek a status - quo alapján történendő mielébbi összegyülhetését kegyesen engedélyeztetni kérék. (Ugyan miféle modalitások közt is képviseltethette volna magát a status-quo alapján az egyház? — feleljük : az házi kérdés.) ímhol! a kormányilag őszinte nyilatkozásra fölszababaditott jelen protestáns egyháznak öntörvényhozási jogérzete akkép nyilatkozott, hogy magát az államnak még csak javaslatkészitésig menő positiv avatkozásától is belügyi törvényhozásunkba idegenkedőnek mutatá. Hazánk egyházi s állami történelme nem is mutathat csak egy adatot is, mely szerint az állami törvényhozó oly értelemben élt jolna egyházi törvényhozásunk jogával, hogy az a protestánsok beléletét szervező vagy szabályzó törvényt alkotott vagy illyennek alkotására valaha a protestánsoktól illetékesül elismerve lett volna. Minden magyar törvény, mely államilag a protestánsok ügyében hozatott, ezeknek csak külső jogviszonyát, államhoz vagy más felekezethez tárgyazta; és tárgyazta vagy elnyomólag, mint a szerencsétlen Lajos alatti 1525-ki („Lutherani comburantur,) mint Ferdinándéi s azon Rudolfféle 1604-i, mely által a protestánsok mindenféle önkény prédájává lettek volna, mint az I. Leopold és III. Károly alatt hozatott megszorító törvények s. t. vagy a kívülrőli elnyomás ellen a vallásszabadságot védőleg, mint a bécsi és linzi békekötéseket becikkelyző 1608-ki és 1647-ki országgyűlési törvények, s az ugyanezen békekötéseket újból megerősítő, s ezeknek alapján a protestánsok teljes belügyi autonómiáját részletesben is biztosító 1791-ki sarktörvény, s végtére a protestáns egyházba történendő áttérésnek, és a vegyes házasságnak ezen egyházon kiviili akadályait elhárító 1843/4-iki törvény, melynek ugy szólván befejezését képzi az 1847/8-iki. Legelébb tetszhetnék az 1791-ki, melyre mint alaptörvényre hivatkozunk, olyannak, mintha itt a protestánsok megegyeztével az állami törvényhozás alkotott volna egyházi törvényt. Mégis tartalmát megtekintve, e törvény legkevésbbé avatkozik egyházi belügyeinkbe, hanem szigorúan szorítkozik az egyház jogainak állam, s egyéb felekezet elleni biztosítására, sőt kimondva a protestáns egyház nyilvánjoguságát, belügyi törvényeinek hozatalára csak saját zsinatait, kezelésére csupán a keblebéli szerveket nyilvánítja illetékesekül, e részbeli biztosítását azon óvással is élesítvén, hogy tilalmazza a világi hatalom részéröli felfüggesztetését az egyház eme belszabadságának. A törvény eme határozatlan szavai pedig: „salvis item reliquis juribus regiis Altefatae Suae Majestatis circa sacra evangelicae Ecclesiae," csak ugy ejthetnének zavarba, ha megszorítólag utánuk nem vettetnék: „eompetentibus" (megilletök) s ha a gyakorlat nem mondaná, miszerint a legf. betekintési jogon kivül ő Felségét közvetlenül bizonyos kegyelmi jogok (pl. rokonsági feloldások) illetik meg, s ha végre elvül nem tartanok, miszerint közokmányban nem vala megületőnek címezhető oly jog, mely mellett, semmi törvényes usus nem szól. — Több mint háromszázados történelem tehát tanúsítja, miszerint a magyar protestánsok egyházi beléletüket saját zsinataikon, s — mikor zsinattartásban kívülről gátoltattak, — konventeiken szervezék, és miszerint ők az ellenelvnek annyi elemeitől körüláradottan, keblüktől minden kivülrőli benyúlást féltékenyen távoltartának, kívülről csak külső jogállásuk elismerését, s védelmét, de egyéb semmit nem vártak, s nem fogadtak el. Megfoghatlan ez természet szerint oly német hitsorsosinknak, kiknek hazájában a protestáns egyház állam-egyház, vagy kiknél fejedelem és kormány prot. hiten lévén, az egyházi patronatust is többé kevesbé kezeiben tartja (ámbár náluk ís emeltetik nem egy szó a nyomás ellen, melylyel még protestáns hatalommal közvetlenül szövetkezett protestáns egyházban is nyűgözi, amannak sulyja, emennek belfejlési szabadságát.) Ámde egészen különböző helyzet örökösei, a mint helyzetünkbe illeszkedni nem tudnak, ugy önállá! sunk féltésének bírálására hívatlanok is. Mi földrajztól, történelemtől, ősi hagyományoktól oda vagyunk utalva, hogy szellemkincseink szent összegét tartalmazó egyházi-életünk biztositékát minmagunk elvhüségében és munkásságában helyezzük. S azoknak kik a magyar protestantismus mostani autonomicus nyilvánulását csak néhány elégületlen magyarnak politikai bujtogatásától származónak]kívánják feltüntetni: csak egy történelmi példával felelünk. Még csak tegnapi történet, hogy az 1848 diki cultusministerium a három magyar protestáns felekezet képviselőit Pesten egy értekezletbe — ha tetszik zsinatba — gyűjtvén össze, megkérdezte: ha és mennyiben s minő kedvezmények igénylése mellett gondolnák autonomicus intézményeiket öszhangba hozni az állami kormánylattal : s a legszabadelviibb modorban történt kérdésre a válasz mind a három felekezet részéről lényegileg az lőn : „Ragaszkodunk autonomiánkhoz." Felejthetlenek, s azért minden jelenvoltnak emlékeztében fellelhetők a buzgó W.-nek e tárgyra vonatkozólag az ugyanakkori ev. generálkonventben (tehát épen nem a mostani cs. k. m. kormánynyal szemközt) elharsogott eme drasztikus szavai: „Isten országának nem szabad e mulandó világ kormányrendszereihez fíiggesztetnie !" „mi a státustól legnagyobb kegyelemnek veszszűk, ha bennünket ignorálni méltóztatik ; mi szívesen ma* radunk szegények, csakhogy lelki dolgokban Istentől függjünk!" és „én tiltakozom az ellen, hogy szentegyházam szabadsága Judáspénzen elárultassék!" Szarvas, nov. 12-kén 1859. Tatay István. Rövid észrevételek az Erdösi Jánosról írott müvemre tett „ Észrevételek1 1 re. Nevezett müvem előszavának végén, ezt nyilvánítottam : „Én óhajtva várom és kérem ezen vizsgálatokra, a magyar történetbuvárok nagy becsű 'figyelmét és szigorú bírálatát, hogy a tudomány mezején győzzön az iga^ság." A Prot. egyh. és isk. lapok 42—45 számaiban közlött „Eszrevételekw -et tehát, mint óhajtásom s kérésem teljesülésének jelét, előlegesem örömmel üdvözöltem, mert azon biu reményben valék, hogy az „Észrevételek," új adatokkal s combinatiókkal fogják az általam felkarolt s nagy fontosságú közérdekű tárgyat fevilágosítani, vagy az én lehető tévedéseimet s hibaimat kimutatni, helyreigazítani, s így az ügyet mégis előmozdítani.
