Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-08-30 / 35. szám
sulás által a honi veszti el eredetiségét. — Ugy a külföld, mint mimagunk szeretjük emlegetni, hogy nálunk a nép és irodalom nyelve között kicsiny távol van. Bizony lehet idö — adja Isten, hogy ne legyen, midőn e mi dicsekedésünk hiábanvalóvá válik. A protestáns egyház ugy tekinti magát, mint mely a nemzetiséget a nyelv által leginkább nemcsak fentartja, de előmozdítja. Óhajtandó azért, hogy ezt necsak a szószéken, de irodalmában is tartsa szem előtt. Ön akarja nemzeti létét cifra eszmékért eladni. Eredetiség legyen jelszava. Ültessen honi növényeket irodalma kertébe, mely a földhöz és égaljhoz való. Ápol ja azt gondosan, a gyomtól tisztítsa, ha azt akarja, hogy az neki tiszta magot, gazdag aratással adjon. Csak így váltja be kötelezettségét hazája és egyháza iránt; így lesz nem protestáns, de magyar protestáns, melynek kell lennie. Van az egyházi irodalomnak egy ága, mely nálunk leginkább gazdagíttatik. Értem az egyházi beszédeket. Megengedem, hogy ez a henyeség párnája, de mégis nem lehet jó oldalát el nem ismerni, ha az kellően kezeltetik. De ezt olyan „nagy reményekre jogosít" „sok szép eszme van benne" stb. féle itészettel el nem érjük. Azt mondá nekem egy külföldi tudós : Ha egyházi irodalmat akarunk teremteni, egyházi beszéd-irással kezdjük meg, oly mérvben, hogy szép szóért szekérrel adják, hanem öszszefiiggésben. — „Minden iró , válaszszon a keresztyén vallásnak egy igazságát, azt dolgozza ki a körülményekhez mérve néhány egyházi beszédben, s adja át a közönségnek." Ilyet van alkalmam ismerni a többek között: „Die Geschichte Joseplis in 14 Predigten von G. li. Zimmermann Pfarrer bei Fraumiiuster in Zürich S. Stöhr 1054." Ha ezen nézet első része nem is, de a második mindenesetre azon eszközök közé számítható , melyek által rend s egység éretik el, melyre 'törekedni ugy egyeseknek, mint társadalomnak kötelessége. Vannak emberek, kik az iskolát az egyház leányának, a tanítókat a lelkészeknek mint atyákfiaiknak szeretik nevezni. (Ez utóbbira lásd „Prot. Egyh. s Isk." lap 1 évfolyam 1020 lap.) Nem kezdek elvharcot, midőn ezeknek ellenében azt állítom; az iskola az egyháznak nem leánya, hanem testvérje, a tanítók a lelkészeknek nem fiaik, hanem szolga-, munkástársaik az Ur szőlőjében. Az első felvételből, mint okfőből oly következményekre bukkanánk, melyeket az elv felállítója nem is sejtett. Azt mondhatná p. o. a fiu: „Atyám ! adj ennem", melyre bizonyosan azon választ nyerné: „Keress magadnak fiam !" stb. De így van nemcsak a testi, hanem a szellemi eledellel is. Ennél, ha az anyag nem egészen más is, de az alak teljesen különböző. Egyiké egyházi vagy vallástani, másiké növelészeti közlöny. Azt mondják, orvosnak és tanítónak lenni legnehezebb, mert ezeknek foglalkozásuk az, melyhez mindenki érteni akar, azt hívén, hogy itt a puszta józan észnél egyéb nem kívántatik. Ezek nem gondolnak, s nem gondoltak azon még megnem döntött igazságra, hogy az emberismeret a legnehezebb, sőt betanulhatlan tudomány, hogy ebben a puszta elmélet nem egyébb hypothesisnél, önként felvett véleménynél, melylyel mint mankóval a tudomány csak sántikál. Gyakorlat, tapasztalat ád e részben önállóságot. Nem beszélek azokhoz, kik a test betegségét gyógyítják, de igen azokhoz , kik inkább a lélekkel foglalkoznak, a testtel csak mennyiben ennek jóléte amazénak szükséges feltétele. Tanítóknak jutott ez életben a legnagyobb feladat, s ehez csaknem a legkisebb darab kenyér. Tanítóktól függ az egyház, a haza, az emberiség jövője kisebb nagyobb mértékben, azért ezekről gondoskodni az összes kötelessége. Nem akarok részökre a test eledeléért zörgetni egyesek ajtaján. Hiszen eljő az idő, midőn e részben nagyobb méltányosság lép életbe, mint eddigelé. — Ha ők a gyakorlat emberei, akarjuk-e, hogy mindig csak önkárukon tanuljanak. Oh e keserű tapasztalat csak leveretést, csak elkeseredést szül a különben is tövises pályán. Menynyi botorkázás, mennyi eltévedésnek következménye a legkisebb siker is ? Sehol nincs utmutatóra, utvezetőre inkább szükség, mint itt. — „Állítsunk képezdéket —^mondjátok — s lesznek jó tanítinók." Én pedig azt mondom! Állítsatok képezdéket tizszerezve, ha egyébről, s tovább nem gondoskodtok nem lesznek jó tanítóitok. Nézzük a dolgot közelebbről: Sehol az életben megállapodás nincs. Mi ma újság, holnap már elavult, és így tovább. Képes-e bármely képezdének 2—3 éves tanfolyama növendékét az egész életre szükséges ismerettel ellátni? Azt hiszem nem. Ott csak általánosságról lehet szó, már a részletezés, alkalmazás az intézet körén kivül esik. A mely tanár azon utasítást adná növendékének: „így, és nem másképen fogsz jutalmazni, fenyíteni, oktatni stb." ferdén ismerné állását, feledné, hogy miként az orvos az alkalmazandó gyógyszert betege egyéniségéhez szabni kénytelen: épen ugy van az iskola falain belül a dolog. Senki sem annyira a tapasztalat embere , mint az orvos és növelő; senkinek sincs jobban alkalmazkodásra, korának, idejének ismeretére szüksége, mint nekik, mely csak tapasztalat és viszelmélet—reflexió—szüleménye lehet. Tapasztalat foglalkozása körén belül, az egyes tényekből eredményezett elv feletti gondolkodás, melyet mint puszta egyénit általánosságra emel a mások nézetéveli összehasonlítás, összeegyeztetés, mely eredményező — Resultirende —< lesz aztán az, mely a tudománynak, — melynek tárgya az egyetemesség, általánosság — felvétel, s továbbfejtés végett általadatik. Mások tapasztalata vagy élőszóval jut tudomásunkra, vagy írásban, mindkettőnek saját helye, ideje van. Amaz testté válik a kölcsönös szóváltásban, értekezletben, ez pedig irodalmi közlönyök által. Amannak részletezése körén kivül esik e soroknak, s talán más alkalomra marad (?), emerre nézve azt mondja Diesterweg „Padagogisches Jahrbuch 1851. 1. 195." Ki újságot nem olvas, olyan, mint kinek órája nincs, nem tudja, hogy van az idö , hány óra. Bár a nap az év és nappal részeit mutatja, de mindig ugyanazon változatlan módon. Azáltal tudjuk, mely idő van a természetben. De az ember nemcsak a természethez tartozik, hanem a történelemhez, történeti fejlődéshez is, mely változásokban áll. Kell hát, hogy legyen történelmi időmutatója, mely mutassa, hogy áll az idő a történetben fejlődő emberiségben. Hol az élet megmerevült, nincs szükség ily időmutatóra, s ki holnap csak ugy gondolkodik ós él, mint ma, s magát a test életénél megállapodásra s szellemi halálra kárhoztatta, nem érzi magára nézve ily időmutatónak szükségességét. Ki pedig korában, korával él, s abban munkálkodni akar, oly kevéssé nélkülözheti azt, mint a mindennapi kenyeret. A paedagogiának is van története, ez is fejlődésben van. A honnan vannak növelészeti időmutatók, növelészeti közlönyök is. Ezek oly különfélék, mint az emberek és irányaik. Mindenkinek kell tudnia, melyik való neki, melyik ver ugy, mint az Ő életere, vagy melyik az, mely az ő ütérverését leginkább eleveníti. Egészséges táplálék mozdítja elő az élet ütérverését." Ha a képezde növendékét egész életére szellemi eledellel, mint útravalóval, s mintegy változatlan delej tűvel el nem látja, ha ez éhen veszni, vagy más részről eltévedni nem akar, következik, hogy meglevő ismereteihez ujakat kell szereznie, tanulnia, mire legalkalmasabb eszköz a szakközlöny, mely nálunk eddigelé tudtommal nem létezik. így a magyar helv. hitv. ev. egyházhoz tartozó 2156 tanító vagy nem olvas, vagy más lapokból kell a „neki valót" kiböngésznie. Hiszem, nem mondja senki, hogy ez így jól van. Ha nincs , miként lehetne rajta legkönnyebben segíteni. Nem máskint, mint egy paedagogia közlöny életbeléptetésével. Részletezzük kissé a dolgot. Tekintsünk vissza egy pár évvel a miiltba, midőn magyar protestáns növelészeti közlönyünk volt, mely alig került ki bölcsőjéből , a részvétlenség megfojtotta. Ha volt, ki a tanítókat megkérdezte : miért nem olvasnak ? miért részvétlenek szakközlönyük iránt? különféle választ kapott. Egyik menté magát anyagi szegénységgel, másik mondá: „olvasok más lapot;" a harmadik: „nem méltó azon közlöny az előfizetésre;" a negyedik: „tudja ő azt, mit tudnia kell ;" volt, ki mit sem szólt.— Tudom én, hogy igaz az, mit Göthe Tiedgéről mondott: „Szebb gondolatai lennének neki, ha jobban volna dolga," de, ha mindig várunk, s tétlenül csak sopánkodunk, olyformán jánink, mint azon együgyű, ki a folyam lefolyását várta, hogy rajta átkelhessen. A tettek emberéhez, — minő a tanító — tevés, cselekvés illik. Azoknak pedig, kik csiga, vagy tán rákforma haladást tanúsítanak, s a kifogásokban válogatnak, kisértsük meg