Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-08-02 / 31. szám

kiismeret szentélyében pedig az egy Istenen kivül senki nem parancsolhat, vagy ha mégis parancsol, tetetésnél egyebet nem eszközöl. Valóban óhajtandó, hogy azon óvatosság, mely a közhatalom eljárását más, tán kevésbé kényes sphaerákban jellemzi, azt itt, a legszentebb érdekek terén potenzírozva tapasztalnók. Nézzük csak, hogy van a dolog más érdekek terén? Az államnak, valamint szüksége van a vallásra, ugy kétségkívül első szükségei közé tartozik, hogy minden tagja élelmét szabadon kereshesse, táplálkozhassék, s ha e tekintetben ipartörvényeket lioz, azt nagyon is rendjén találjuk. De e hasonlatból ismét az is következik , liogy valamint soha egy kormánynak sem jutott eszébe alattvalóinak étel-ital rendet sza,bni, meghatározni, hány tál ételt és mikor egyék : ugy szintén vallás tekintetében is nem lehet a kormánynak gondját arra kiterjeszteni, mikép akarok én mint egyes a velem hasonló gondolkozásuak körében vallásos szükségemnek eleget tenni; csak arról legyen a kormány meggyőződve, hogy vallásos nézeteink a társadalmi célokat igazán elősegítik. — Kötelességének eleget tett a státus ott — az ipar mezején — ha arról gondoskodott, hogy tehetségemet kenyerem keresésére másnak károsítása nélkül szabadon használhatom, itt — a vallás terén — ha semmi olyat történni meg nem enged, mi akárkit is elismert vallásos érzelmei nyilvánításában akadályozhatna. A mit ezentál tenne, itt ugy mint ott, legyen az kedvezés vagy megszorítás, mindegy, az ügyet nem hogy előmozdítaná, sőt inkább a státust kitűzött céljától távolabb ejtené. A közhatalom a vallás ügyeibe kétség kivül azért nyúlna bele mélyebben, hogy a szelídült érzületeket a közre irányzott céljai kivitelére annál hajlandóbbakká tegye; azonban tapasztalat szerint ebből épen az ellenkező szokott fejleni; mihelyt a közhatalom a vallás ügyében közbejár, a független elmék az illetéktelen beavatkozás által megbotránkoztatva magával a vallással jőnek ellenkezésbe, készebbek ellökni maguktól a vallás áldását, mintsem hogy a lelkiismeret rabszolgaságát eltűrjék, és a rendszernek más hívei nem maradnak, mint ama lengeteg jellemtíek, kiket az érdek hozzá csatol. A vallás torténeimében a hitbuzgóság napjaiul épen nem azok jelöltetnek, melyekben az udvarok kegye a vallásügy kezelőit hatalmával körülsugárzá. Bizonyosan nem csalatkozunk, ha a mondottat korunk oly közönségesen elismert uralkodó véleményének állítjuk, hogy a protestantismus, midőn ama nézeteket nyiltan vallja, és ügyeit azokhoz szabni kivánja, minden józan gondolkodású ember jóváhagyásával találkozik. Azért, ha valaki ezenfelül hazánk múltját is tanulmányozta, és a protestantismusnak a kifejtett elvekért folytatott küzdelmeit figyelemmel kisérte, épen nem fog csodálkozni azon, ha a magyar protestáns egyház embereit viszontagságteljes három század történelme ork hnno-olta, hogy az egyház és az ettől elválhatlan iskolák ügyének törvényesen megállapított függetlenségét aggályos féltékenységgel őrzik , ha az e tekintetben fenálló rendszerhez törhetetlen állhatatossággal ragaszkodnak, s azt valóságos „noli me tangere"-félének tart: ják. Hiába, „nos vestigia terrent." Bizonyosan e viszonyok tekintetbe vételének tulajdonítható, hogy, midőn 10 évvel ezelőtt a végzetteljes vihar után a nemzet ezredéves alkotmánya romba döntetett, O Felségének bölcsfsége egyedül a protestáns egyház históriai basisát tiszteletben fentartatni parancsolá. Minél őszintébb ragaszkodással van O Felségének kormánya a birodalom többségének hitvallása iránt, annál parancsolóbb volt a szükség, a többi hitvallásokra nézve a szentesített törvényes históriai basist fentartani. S váljon, mi ok foroghatna fen, mely a közhatalmat arra indíthatná, hogy a históriai viszonyok felforgatásával a protestáns egyházi és iskolai ügy intézését kezébe vegye, s az államköltségeket ez oldalról is szaporítsa? A magyar protestantismus több mint három század óta magára hagyatva, folytonos küzdelmek között, semmi más eszközöket nem, mint a vallás iránti szeretetből folyó buzgalomra támaszkodhatva, dolgát ugy intézte, egyházi és iskolai ügyeit oly lélekkel vitte, hogy — a nélkül, hogy más hiten lévő honfitársainkat sérteni legtávolabbról is eszünkbe jutna, bátran állíthatjuk, hogy híveink mind míveltség, mind közerkölcsiség, mind loyalitás tekintetében a haza lakosai között az elsők között foglalhatnak helyet. — S ennek igen termé: szetes okai is vannak. Ugyanazon rugók, melyeket a testület mozgásba hozni kéntelen, hogy intézeteit fentarthassa, jótékonyan hatnak vissza az értelmiség minél tágasb körökre való terjesztésére is; midőn az egyest mívelődési intézeteink pártolására megnyerjük, megnyertük egyszersmind magának a míveltség ügyének, s midőn az értelmesb, előkelőbb rész vezérszereplésének megalapítása végett gondját az egyházi és iskolai ügyekre fordítja, azokat tanulmány és különös kegyelés tárgyaiul teszi, ez által megovatik attól, mi más egyházak terén ujabb időben annyira közönséges, hogy t. i. egyház és iskola iránt közönyössé ne váljék. Ezen uton az eszközök, melyek gyakorlatba vétetnek, hogy az egyház külső fenállását biztosítsák, folytonos fontartóivá, élesztőivé válnak aZOIi benső szellemnek is, mely végett az egyház fenáll, s melynek tekintetéből a státus kormánygépezetében oly tekintélyes helyet foglal el. Épen azért, ne mondja nekem senki, hogy az egyház-igazgatás csak forma, és hogy mint ilyen tán nem is érdemli, hogy érette oly nagy kitartással küzdjünk. — Igenis, forma az egyház-igazgatás, de olyanforma, melyről liistorice és statistice be lehetne bizonyítani, hogy „dat esse rei". Azonban posito sed non concesso, hogy nem oly lényeges : honnan van az, hogy midőn ujabb időben, némelyek az egyházat ellenkező irányba akarták vezetni, a közvélemény