Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-06-07 / 23. szám

Néhány szó az ezüstbeni fizetésről. A dunántúli ág. ev. egyházkerület 1857-ki 61. számú határozata következtében volt alkalmunk az egyházi fizetéseknek ezüst pénzszerinti kiszolgáltatása tárgyában vesztegetnünk szót eleget; hogy ne menne feledékenységbe valamennyie, egy részét ide leirom, annyival inkább, mert a mennyire észrevehetém, e tárgy még másutt sincs meghalaáva mindenütt. Hogy áll e kérdés a közvélemény előtt ? Az egyháziak természetesen illőnek tartják, s követelik, hogy fáradozásaik illőbben jutalmaztassanak. A hatóságok védelmükre kelnek, s azt mondják : közérdek kivánja; ne teketóriázzunk; adja meg a nép. A nép szabódik, s azt mondja : terheinket nem bírjuk ; a pap ugy is elég könnyen él; a mi igazság volt félszázadig, lehet az tovább is. A békeség baráti azt mondják : elismerjük , hogy a követelés méltányos; de a dolog kényes; hagyjunk békét neki. Ezen okoskodásokban sok az igazság mindenütt; de hogy melyiket vegyük alkalmazásba, azt egy praecipitált határozattal megmondani nem lehet; én legalább a felelőséget egyikért is el nem válalom, mert a veszedelemnek magva meg van mindenikben. Ha az elsőt szerepeltetjük, kész a hierarchia. Ha a másodiknak hódolunk, elveszett az autonomia. Ha a harmadikat szabadra eresztjük, megjelenik az ochlocratia. Ha a negyedikre hallgatunk, fenékre ül az Ecclesia. Vegyük azért hát a dolgot közelebb szemügyre. Az egyháziaknak igazuk van, ha magukat nagyobb jutalomra méltóknak hiszik; mert ha a munka fontosságához méretik a bér, az utolsó jutalom nem őket illeti, kik a társadalomban a legfontosabb szerepre vállalkoztanak. — Igazuk van, ha nem tartják igazságnak azt; hogy a mit a gyülekezetek a régi olcsó világban méltányosnak láttak elődeiknek ezüstben megadni, azt nekik a mostani elkényeztetett drága korban csak váltóban fizetik; a mi annyival nagyobb injuria, mert törvény szerint is, a mi subsistentiát a gyülekezet az egyháziaknak megigért, azt becsületes emberkint megállani utóbb is tartozik ; pedig a subsistentiának támasza nem a név, hanem az aequivalens. De nincs igazuk az egyháziaknak, ha ar gyülekezetek ellen követelőleg személyesen lépnek fel : először azért, minthogy ő nekik ahoz nincs joguk; mert, ha igaz az, hogy contractus contrahentibus legem ponit, az ö actoratusok csak a hiványig ér; másodszor azért, minthogy tiltja érdekük; mert ha nem elég szerencsések önkedveltetés s felvilágosítás által önkéntes áldozatra birni híveiket, helyzetüket csak rosszabbá teszik, s az egyház iránti kegyeletet is rongálják, ha haszontalan ingerkedéssel fejeikre zúdítják a keserűségnek tengerét. Azért vigyázzanak az egyháziak : ne quid temere fiat. A kormányhatóságoknak igazuk van, ha azt hiszik, hogy közérdek kivánja az egyháziaknak jobb helyzetre segítését; mert hiába, a földi tárgyak alkotásánál fogva ugy áll a világ, hogy a lélek és test között létező kölcsönhatásnál fogva a lelki és testi szegénység a társadalomban egymást okozzák, egymást eredményezik, s összeölelkezve egymással ugy járnak keringőt, hogy hol egyik, hol másik látszik elől lenni, de bármelyik forduljon is elöl, rendesen magával húzza a másikat. Igaza van a kormánynak, ha a fizetés csorbítás ellen őrködik ; mert ha akarja, hogy az egyház legyen lélekben cs hatásban gazdag, mi conditio sine qua non ja a státus virágzásának, akarnia kell azt is, hogy ne legyen anyagilag szegény. Isten az emberi nem iránti különös gondoskodásánál fogva kivételül tehet ugyan csudát, ő megteheti, hogy a közszükség érzete által magasra fokozott lélekerők, minden anyagi alap nélkül is, úgyszólván, egyenesen az ő kezétől vezéreltetve, tegyenek rendkívüli erőfeszítéseket, csodás hatásokat ; de testületek szervezésénél erre számítni nem szabad. Megtörténhetik, hogy valamely szülemlő hatalom a lelkesülés vagy veszély pillanatában jó remény fejében is találjon hívekre, hívőkre; de pártolóit testületileg csak ugy tarthatja meg, ha szolgálataikat meg tudja fizetni. — Azért mondom, jól teszik a hatóságok azt, ha szárnyaik alá veszik az egyháziakat. De nem teszik jól, ha évek óta bonyolult ügyek gordiusi csomóját rögtönzött parancsokkal vélik kettévágandóknak; ha idült bajokra rövid utú gyógymódot keresnek, ha a nép szavát meghallgatásra méltónak nem hiszik; s ha gyengeségei ellenében mint kegyetlen ápák, nem ismernek kíméletet. Nem, mert a nép a hatalom alapja, s azért benne a lélekzetet, bizodalmat megfojtani nem szabad, sem megszoritólag összenyomni a korlátokat, miket kölcsönös védelmül, nem büntetésül csinált az magának. — Nem /annyival inkább nem, mert az igazság koronája sokkal gyengédebb portéka, semhogy összezuzástól ne kellene félteni az elhamarkodás kezei között; pedig justitia fundamentum regnorum. Devalvatio óta a hatósági hanyagság hosszú évei alatt rendesen többféle phasisokon mentek át az egyháziak fizetései. Sok helyen javultak, sok helyen csorbultak. Ezeket egy zsákba merni nem lehet. Leguagyobb igaztalanság volna, serénynek, tunyának hasonló mértékkel osztani a buzdító ostorcsapásokat. Törvényen kivül, Önkényileg uj terheket róni a gyülekezetre, annak beleegyezése nélkül semmi esetre nem szabad. A régieknek kiderítése pedig időbe, munkába kerül, annyival inkább, mert sok helyen hiányosak, vagy nincsenek is jegyzőkönyveink. A történeti adatok megőrzésére is — fájdalom — általában sok gond nem fordíttatott. — Azért hatóságainknak azt kell mondanunk : festina lente. A népnek igaza van, ha azt mondja, nem bírjuk terheinket. Ehez nem kell commentár. Mindenki érzi, hogy pénz nincs ; a depauperisatio halad ; a nemzeti gazdaságnak ezerféle csapásokkal veszélyeztetett mezeje pusztulásnak indult; s a mit az események fergetege elgázolni nem tudott, azt meglepte a keleti indolentiának kényelem penésze, vagy elverte a nyugoti fényűzés csalárd verőfényének ragyája. A kenyértermesztőnek nincsen kenyere. Az ősiteleknek lassankint lába kél. így hát van abban valami, hogy a hol nincs, ott ne keress. Igaza van a népnek, ha az egyházban lenni kellő terjeszkedési ösztön ellenében, használja a természeti vis inertiae-t, a míg csak lehet. De nincs igaza a népnek, ha azt mondja : a pap úgyis elég könnyen él. Mert a nép, habár terheltetik is, s azon arányban nem fejlődhetik, a mint természet szerint kellene, józan élet mellett dolga után állását legalább megtarthatja; annyival inkább, mert csakugyan nem tagadható, hogy a nagyobb rész az ujabb kor által egyfelől igen nagy jótéteményben részesült; a minthogy általában is lehet mondani, hogy nagyobb költséggel él, s nincsen hátrább , mint félszázaddal előbb. — Ellenben a lelkészi, ugy a tanítói osztály is, melyeknek vezérszerepet kellene vinni mások előtt a szellemvilágban legalább, kitéve az értetlen önzés nyirbálásinak, kitéve — a mint a hiványok elfogadásánál látható — saját szegénysége csábításinak, kitéve a közszellem hiánya miatt aléldozó egyházhatóságok általi magárahagyattatásnak, napról napra sülyed, senyved, szegényedik, s a többi világ haladásával lépést tartani nem bír. Jobb körökben a protestáns egyházi ember csak ritkán vehet részt, vagy csak alárendelt szerepet viszen; egy kis könyvtárt csak ritkánál látni, holmi kis néplapi zagyvalék az üdvösségre nem elég; komolyabb studium kimegy a divatból; ha lett volna is egy kis hivatás, az élet fájó tapasztalásai alatt a lélek kifárad, a hivatal kenyérmesterségül űzetik, a tekintély mind jobban enyészik, a lelkészi családok ivadékai más pályára térnek; a választás mindinkább szűkül; s mindez a szegénység miatt. Végre is test és lélek egymást kiegyenlítik ; a milyen a fizetés, olyan a szolgálat. Sanyarog az egyház, mert koplal a pap. Nincs igaza a népnek, ha azt mondja : a mi igazság volt, marad-