Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-01-01 / 1. szám

tétele semmit nem várni kívülről, mindent az Istenbe vetett hit által támogatott maga erejétől. — S lia lapunknak sikerült ezeket kideríteni: akkor már nagyot haladt a jó ügy. A meggyőződésben, hogy ez vagy amaz dolognak meg kell lenni, nagy hatály fekszik; azoknak, kik a dolgot szeretik, erőt és kitartást, azoknak, kiknek visszatetszik, békés resignatiót kölcsönöz. — Kiknek propter angustias rei familiáris a domestica utján jövő segélyezés után való várakozás méltán hosszúnak látszik, legyenek egy kis türelemmel és ne kívánják az egyháztól, hogy a jelenlévő kisebb roszat jónak reménye fejében talán gonoszabb jövendővel váltsa meg és ugy cselekedjék , mint ama szerencsétlen, ki gégéjét elmetszette, hogy fejfájásától meneküljön. A domesticával szoros kapcsolatban áll a belmissio. Ennek eredménye a domesticának egyedül biztos kiinduláspontja és soha ki nem apadó forrása. Az egyháznak valamint célja a buzgóság s a kegyes élet, ugy minden intézkedéseinek is onnan kell kiindulniok. Minden más kútfőből eredt egyházi életmozgalom hiábavaló, olyan mint a festett nap, mely nem melegít. Van a vallásérzelmekben valami sajátszerű gyöngédség, mely azoknak ápolását szerfelett nehézzé teszi. Mihelyest érdek jelentkezik, a tekintély közbeszól: a kétely azonnal feltámad, s a vallásosságnak ama legnagyobb mételye, a képmutatás felüti sátorát. Olyankor aztán a rendes eszközök elvesztik hatásukat s uj forrásokat kell keresni, melyekből ingert, ösztönt merítsünk. Ilyen uj eszköz a belmissio, az ujabb kornak ama legnagyobb szeretetműve, melynek feladata a tudatlanság és henyeség szülte nyomoron gyökeresen segíteni és az ösvényt vesztett népet visszavezetni az emberi rendeltetés pályájára. Kik osztályrészt nem nyertek a társadalom örökségében, kiket a törvény könyöretlen karja sújt, azok előtt a belső missio feltárja az evangyéliomi szeretet karjait, hogy oktatva, gyámolítva elvezesse őket annak lábaihoz, ki előtt mindnyájan egyformán bűnösök vagyunk,— hogy legyenek nj emberekké, keresztyénekké nemcsak név szerint, hanem lélekben és igazságban. A belső missio lényege szerint az ujjásztilöttség eszméjén alapszik; az ujjászülöttek, akármely rendű és rangúak azok, mind megannyi felavatott papjai, nem fizetett hivatalnokai a belső missionak. Nem fizetett hivatalnokai, mondom, s ez az, a mi hatásokat leginkább biztosítja. A statusgazdák a parlagon heverő földek mívelés alá vételétől váiják a köz vagyonosság emelkedését; az egyház nem kisebb biztossággal várhatja, hogy ha a társaság elhanyagolt néposztályok ügyét komolyan felöleli, kettős irányban kell gyarapodnia. A míveloben növekszik a buzgóság, abban, ki mívelés alá vétetett, megszülemlik, egymást kölcsönösen élesztik. Ez az áldása a szellemi közlekedésnek, minél többet költünk, annál nagyobb lesz birtokunk. S ezzel eljutottunk a tudomány kérdéséhez. Ha önállóságra komolyan törekszünk, nem szabad függésben maradnunk arra nézve, mi kiváltképen és természeténél fogva semminemű megszorítást, mások kényétől, idegenszerű körülményektől függést nem szenved. Örömmel tapasztaltuk, hogy hit.sorsosink jobbjai ez ügyben nyilvánított nézeteinket helyeselték. Nem hiszem , hogy volna ma még, ki át nem látná, hogy az eddig követett uton magyar protestáns tudományt és irodalmat teremteni nem fogunk soha. A külföldtől kölcsön vett tudományossággal nem megyünk semmire. Ugy vagyunk, mint a hold, mely sugarat kölcsönöz a naptól; hideg fénynyel ragyog, telik és fogy örökké és halvány világossága nem termékenyít. A protestantismus a népélet méhében fogantatott, annak kebelén növekedett nagygyá; most világszerte oly szellemiránynak képviselője, mely mindenütt a nemzeti élethez csatlakozva, ezt nemesíti, a dulakodó világtusákból kiemeli, hogy a békés tudo- -mányok mezején termékenyítő jótékony hatalommá váljék. Es ki merné állítani, hogy a világ minden protestánsai közt csak a harmadfél millió magyar protestánsnak nem szabad, nem kell e szellemiránynak hódolnia? Ki merné állítani, hogy tettleg máris nem. hódol neki? A protestáns országos főiskola, melynek feladata leend e szellemirányban működni, nem puszta eszme többé, s a múlt év folytán nyilvánult tettleges részvét, melynek nagy részét a közönséggel még csak tudatni fogjuk, nem álom, hanem örvendetes valóság, melyben a protestáns szellem magát erélyesen k iny ilatk o ztatta. Hogy mindezek mellett az e g y h á z r e n cl e z é s kérdése is figyelmünket folyvást ébren tartotta, igen természetes. — Az ember midőn munkálkodik, mindenekelőtt tudni kívánja, fogja-e bátorságban élvezhetni munkája gyümölcsét, s ha épít, arról kiván mindenekelőtt meggyőződni, hogy az alap , melyre alkotmányát leteszi, nem ingadozik-e? Mi részünkről e tekintetben egészen nyugodtak vagyunk, sőt azon tudat, hogy erős várunk a mi Istenünk, és hogy minden hányattatások dacára , hitünk hajója el nem sülyedhet, bizonyos kéj érzettel tölti el keblünket. II y p 1 a i s i r d' e t r e d a n s unj vaisseau battu d'orage, lorsqu on est as- \ suré qu'il ne périra pas. (Gyönyörűség vihartól hányatott hajóban lenni, midőn biztosítva vagyunk, hogy el nem sülyed.) E biztosság érzete még jobban megerősített nézetünkben, hogy lapunk hasábjait minden becsületes véleményszinezetnek megnyissuk és minden motivált, nézetet szóhoz jutni hagyjunk. Feleink közül nem kevesen azt hiszik, Isten tudja mi nagy szolgálatot tesznek az ügynek, ha minden embert, ki nézetünknek föltétlen nem hódol, ellenségnek , árulónak bélyegeznek és vele szóba állani sem akarnak. Ily uton győzni igen, de valakit okokkal meggyőzni nem lehet. Ha visszaéléseket megszüntetni, javításokat fcen-