Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-05-10 / 19. szám

mint az, melyben pecsét, anyakönyek, kehely, symbolikus könyvek stb. átadogattatnak : azt csak nagy elfogultság gondolhatja. V. Azon erősségem, — mely szerint „az egyházi életnek azon monumentumát, azon mindenesetre fontos tényt, — midőn a lelkész a maga hivatalát valamely gyülekezetben megkezdi, akár a gyülekezetnek, akár az uj lelkésznek sokkal hathatósabban elméjére és szivére adja az élőszó s az Isten igéjének buzgó és hathatós hirdetése, mint amaz eszközök átadogatása," — egészen el van ismerve, illetetlenül hagyva, s mentségül csak az hozatik fel, hogy az eszközök átadása a kultusnak csak mellékrésze volt. Ámde ba az élőszó elég : mi szükség van akkor a ceremóniára, habármint mellékrészre is? Akkor valóbban nem egyéb, szükségtelen sujtásnál, cafrangnál; a mi a divatvilágban megjárja, de a reformált egyház közönséges istenitiszteletén bizonynyal nem. Ha az igét a maga helyéről le nem szorítja is e szertartás : de mindenesetre csonkltja annak tekintélyét s az az iránt tartozott tiszteletet. Ha méltán és helyesen valljuk mi protestánsok azt, hogy a szentek segítségül hivása, a Krisztus megváltói és közbejárói méltóságának,—a hagyományok stb. üdvforrásul való elismerése a szentírás tekintélyének sérelmét hordozza magában : bizonynyal állítanunk kell és állítjuk egyszersmind azt is, hogy szertartáshoz való folyamodás ott, a hol az ige tökéletesen elegendő, magának az igének tekintélyét sérti. A tiszta reformált egyház elvei szerint, nincs a mi egyházunk kebelében ábrázolati szertartásnak méltó helye és jogosultsága sehol másutt, mint a keresztségnél és urvacsorájánal, és ezeknél is csak azért, mert maga az Ur így rendelte, s mert eme két sákramentom oly felséges s az emberi elme erejét felülmúló hitigazságokat tartalmaz, melyeket az ige méltólag nem hirdethetvén s egészen soha ki nem magyarázhatván, az emberi természet mintegy kényszerítve van, hitének nyilvánítása és erősbítése végett symbolumokhoz nyúlni.'—A kéznek főre tétele a lelkipásztorok ünnepélyes kibocsátásánál már közönyös dolog, és elmaradható. — Valóban a mely lélek az ige, a sákramentomok, könyörgés és ének mennyei lajtorjáján nem képes Istenhez emelkedni, s ezek mellett még ceremóniákhoz folyamodik : az a helyett, hogy elösegítné, még inkább gátolja és nehezíti a maga emelkedését. VI. Azon erősségem ellen, melyben azt bizonyítottam meg, hogy a kérdéses lelkésziktatási ceremóniának eredeti forrása s természetes mezeje a római katkolika egyház kebelében van, némi mentségül azon egészen tévelygő állítás hozatik fel, hogy a római katholikusoknál a kulcsok átadása az istenitiszteletnek fő s mondhatni egyedüli része, s a megkötözés és megoldás titokszerü hatalmát jelképezi! Olvassa meg bárki és bármi forrásból a plébáuosi beiktatás ünnepélyét : legott meg fog győződni, hogy abban a püspöki kinevező okmány kihirdetése, a plébános ünnepélyes esküje, miseszolgáltatása s a beiktató beszéde alkotja az istenitisztelet fő részét; a kulcsok stb. átadása pedig, oly egészen meilékrészét, a mely, valamint az egész plébánusi investitura is, némely országokban, nem is a templomban, hanem a püspöki helynök lakán szokott végeztetni : valjou lehetséges volna-e ez, ha az az istenitiszteletnek fő és egyedüli része volna? Megemlítettem annak idejében azt is, hogy sok helyeken a plébáuosi installatio az uj lelkész egyszerű bemutatásában áll. Merőben hibás azon nézet is, mintha a római katholikusoknál a kulcsok stb, átadása titokszerü hatalmat jelképezne; holott a római katkolika egyház, a mint liturgiájának idevonatkozó szavai bizonyítják, amaz eszközök átadásának semmivel sem tulajdonít több erőt és jelentést, mint nálunk a dunai reformátusok. — Afféle titokszerü hatalmat ábrázoló szertartás, nem az iktatásnál, hanem az ordinátionál fordul elő a római katholika egyház kebelében; de itt is több egyszerű s világos jelentésű más szertartások kíséretében. A különbség tehát a két egyház között a kérdéses szertartásra nézve ez : a római katholikusok néhol templomban mint isteni-I tisztelet részét; másutt paplakon, mint inkább egyházjogi tényt végzik azt, de mindenesetre magokkal s egyházuk j elveivel következetesen; — némely magyar reformátusok ! pedig mint a kultusnak részét nemcsak megtartják, hanem ; terjeszteni is akarják, egyházuk elveivel folyvást következetlenül. VII. Ezen ügy feletti első közleményem végén „szólottam valamit a dunai egyházkerületek idevonatkozó gyakorlatáról is* ; s ime ezen valamit szólás, már ugy mutattatik be, mint nékem egyik erősségem, melyben t. i. azt ; állítottam, hogy a kérdéses szertartás „törvénytelen, mert az \ egy agendában sem találtatik fel.u

Azon mesterséget, hogy j ellenfelünk szájába kényünk szerinti állítmányokat adunk, s azokat aztán hősiesen szabdaljuk ; — bizzuk s hagyjuk százados ellenfeleinknek, de egymás ellenében legalább, ne kövessük ; mert ez igen igen szomorító és boszszantó dolog. Épen ilyen az is, midőn azon állítmányomból, hogy i nálunk az esperesnek minden lelkésziktatásoni közremti! ködése ellen, némi aggodalmak s ellenvetések merülnek fel, — azon állítmány csavartatik ki, hogy én azt határozottan kárhoztatom. Az én, Vll-dik pont alá foglalt állítmányom tartalma, az elfogulatlan olvasó előtt nem más, mint ez : „a reformátiotól kezdve ez ideig, egyetlen egy agenda sem jelent meg még a dunai kerületek embereitől sem, legalább tudtommal, — melyben a lelkipásztor beállításánál az eszközök [ átadogatása említve volna." És ezen állítmány, — melyben célom az volt, hogy a kérdéses cerimoniát a magyar reformált egyház agendairodalmának mezejéről is leszorítsam vagyis kimutassam, hogy ott alapja nincs, — ezen állítmány mondom : egy igével sincs megcáfolva. Oly agendákra, melyekben az uj lelkésznek esperes által, de az eszközök átadogatása nélkül történt beállítási módja közölve van, én is hivatkoztam, s hivatkozhatnám most még többekre, ha reá szükség volna. Felemlítettem híven, Tóth i Ferenc liturgikájának ide vonatkozható, vagyis vonható pontját is, a melyben ha nem átszámolási tény, hanem kultus; rész van leirva : nem tudom, hogy miért végeztetik az, az í istenitisztelet legvégén, nem pedig az uj pap szószékre lépése előtt, a hol józan logica szerint helye lehetne, s a hol valóban, mint a kultusnak része, szokott is, mint mondják, végeztetni. Mert ha az eszközök átadása, a lelkész kizárólagos tiszti jogának s hatalmának kimutatása : ennek a prédikátor uj állomásom szolgálatának megkezdése, tehát a beköszöntő tanítás előtt kell történni. És ha a Tóth Ferenc által leirt tény, nem átszámolás, hanem a kultusnak része : mi szükség akkor az átadogatott eszközöket, mindjárt az átadás után, a presbyterek előtt az egyház jegyzökönyvébe beirni, s azoknak sem több, sem kevesebb voltát az uj papnak és presbyterekuek nevök aláírásával bizonyítani ? Áll tehát az, a mit állítottam, hogy ezen cselekménynek, mint puszta átszámolásnak, miként bármely más liturgicában, ugy a Tóth Ferencében is semmi helye nem lett volna: nanem ő felvette ezt is, mint a keresztlevél s hirdetési bizonyítvány formuláját és más egyebeket, melyeknek az egyházi jogtanban lett volna természetes helyök; — felvette, mert a tudomány organismusát és határait nem tartotta kellő figyelemben. Ha mindezeket, melyeket elmondék, a tisztelt olvasó elfogulatlanul figyelembe vette, és az előzményekkel kellőleg egybehasonlította : velem együtt állhatatosan meg fog maradni azon állítmány mellett, — hogy a kérdéses lelkésziktatási szertartásnak alapját, sem a tiszántidi egyházkerület törvényeiben és törvényes gyakorlatában, sem hitelveinkben, sem az első keresztyén századok, s a külföldi református nemzetek egyházi életében felfedezni nem lehet; — hanem megtalálható az a római katholika s illetőleg az ó-szövetségi eyyház cerimonialismusában. — Ezekivül valamely más jogszerű és természetes mezőt fedezni fel ama symbolizáló szertartás szülőföldéül: az uj