Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1859-03-05 / 10. szám
tárgyában emberi tekintély által szabály oztassék ? Nincs semmi, a miben az ember oly kevéssé legyen hajlandó tűrni a korlátoztatást és hatalomszót, mint épen a vallás. A vallás, a hit, a lelkiismeret legszentebb tárgyai: ide és ezekhez joggal csak Isten keze nynlhat . . . így éreztetik, így gondolkoztak a porosz protestánsok s innen származott, hogy bár politicai tekintetben hódoló készséggel hajlottak meg a fejedelmi intézkedések előtt, mindazáltal a kiadott vallásparancsnak a méltán féltett lelkiismereti szabadság szilárd mellvértjét szegezték ellenébe. Még a porosz főegyliáztanács (Oberconsistorialrath) tagjai közül is, a kik pedig állásuknál és fizetésoknél fogva a kormány hivatalnokai valának, öten, u, m. Spalcling-, Büscliing, Teller,Diterich, és Sack felszólaltak a vallásos kényszernek ezen behozni célzott vasrendszere ellen s mind a fejedelemhez, mind annak minisztériumához tiszteletteljesen ugyan, de eléggé férfias hangon irt előterjesztéseket intéztek. Az e tárgyban váltott levelek, melyek egyháztörténelmi tekintetben mind igen becses okmányok s a kérdéses vallásparancs történeti körének nevezetes kiegészítő részei, most láttak ez idén a Zeitschrift für die historischeTheologie (Gotha) című folyóirat első füzetében legelőször világot. Közli azokat a fentebb említett Fack, főegyháztanácsos (f 1817) hátrahagyott kéziratai után s végrendeletéből annak most is élő fija, Dr. S a c k K á r. Henri k. magdeburgi főegyháztanácsos, ki azoknak sajtó alá bocsátását — mint maga említi — mind ez ideig bizonyos kimélytekintetből volt kénytelen halasztani. Ezen levelek nyomán felvett tárgyunk több oldalról érdekes s eddig a történelem által teljes világosságra nem hozhatott életalakot nyer. Ugyanazért azon levelek tartalmát tárgyunk köréhez képest feldolgozva, szerencsém lesz a t. olvasó közönségnek ezennel bemutatni. Sack főegyháztanácsos a vallásparancs kiadása után nem sokára, aug. 26-dikáról (1788) kelve, egy, az akkori idő vallási állapotát is híven jellemző nevezetes emlékiratot (Pro memória cím alatt) nyújtott be Dörnberg igazságügyi miniszterhez. Ebben előadja Sack, hogy az újítási viszketegség, a kétely és hitetlenség szelleme mennyire erőt vett a lelkeken; hogy minden tudatlan s hitvány fő azonnal a felvilágosultság tekintélyét követeli magának, mihelyt elég könnyedén megvetette a régi tanfogalmat s az úgynevezett orthodoxiát gúnyos kicsinyléssel eldobta magától; hogy ifjoncok elég merészek a világ tanítói s javítói állására feltolakodni sminél esztelenebb vakmerőséggel gázolják le a régi tiszteletes nézeteket, annál inkább kivánják magukat koruk felvilágosult reformátoraiul tekintetni. Es ezen elharapódzott kórnak okai — így folytatja Sack — abban rejlenek, hogy már több mint negyven év óta folytonosan özönlenek be a külföldről az atheisticus és naturalisticus lélekrontó iratok , melyek a vallási tárgyakróli könnyelmű s gúnyolódó nyilatkozást, a semmit sem hivéssel kérkedő frivolitást uralkodó divattá emelték; hogy az iskolákban és egyetemeken megszűnt a komoly irányú tanulmányozás s a helyett bizonyos hiú ismeretcsillogás utáni kapkodás foglalt helyet; az elméncség többre becsültetik, mint a csendes folyamu értelmesség; alaposság helyett legtöbben inkább csak szem-hizlaló, dealelketéhenliagyó felületesség könnyű megszerzésén iparkodnak s végül, hogy az ifjúság vallási oktatása is elhanyagoltatott. Azonban e baj megorvoslását — így folytatja tovább Sack — nem erőszakos elnyomniakarás, hanem csak lassankénti gyógy ítgatás által lehetne eszközölni; még pedig ugy, ha az iskolák jobb állapotba helyeztetnének; ha a tanítóktól inkább alaposság, mint pöffeszkedő sokat-tudás kívántatnék; ha az előbb-léptetéseknél az Istenfélelem s keresztyéni erények is tekintetbe vétetnének; ha a papjelöltek a bibliában minél nagyobb jártassággal, a lelkészek minél feddhetetlenebb erkölcsi élettel dicsekedhetnének ; ha a katechetai tanításra nagyobb gond fordíttatnék, az istentisztelet megjavíttatnék s a nagyok és előkelők által is szorgalmasabban gyakoroltatnék; végre ha a theologusok az egymást eretnekező vitályokkal s versengésekkel felhagynának. Es így tér át Sack emlékiratában a dolog sajátképeni érdemére, azt mondván, hogy tévedés volna hinni, miszerint a felmutatott bajon a kiadott vallásparancs segíthet; mert a symbolicus könyvekhez szigorú alkalmazkodásra kényszerítés csak képmutatókat és inquisitiokat fogna támasztani s az egyházat a legsiralmasabb visszavonások színhelyévé változtatná át ; különben is a prot. egyház symbolicus könyvei a vallás tárgyaiban minden emberi tekintélyt elutasítnak, egyedül a szentirat szabályozó tekintélyét ismerik el s egyáltalán kárhoztatnak minden oly le- és megköttetést, mely a vallási ismeretek továbbfej lését s előrehaladását lehetetlenné tenné. Innen van — úgymond —, hogy papi felavatása alkalmával ő maga is csak annyiban köteleztetett a symbolicus könyvek szerinti tanításra, a mennyiben azokat legjobb meggyőződése szerint a szentirattal egyezőknek ismerendi. Melyre nézve arra kérte fel Dörnberget, eszközölje, a mennyiben rajta áll, a kiadott vallásparancs visszavételét vagy módosítását oly célból,hogy így az egyház körében a gondolkozási és tanítási szabadság sértetlenül m e g h a g y a s s é k. A következett september hónapban már mind az öt főegyháztanácsos *) kérelmet nyújtott be a fejedelemhez s egy külön csatolmányban előadták a vallásparancs által bennök támadt aggodalmakat következő kilenc pontokban: a kiadott vallásparancs által 1. a symbolicus könyvek a keresztyén tan és bibliai igazság szabályzata gyanánt állíttatnak fel, 2. a szent*) A liatodik főegyháztanácsos, Silberschlag, a vallásparancs elleni kérelmes fölterjesztésben részt nem vett, a mit a Felség az öt egyháztanácsoshoz küldött leiratában is kiemel, azt mondván, hogy ha a vallásparancs oly aggodalmat ébresztő, különös, miszerint miniszterei ezt előre be nem látták s még különösebb, hogy Silberschlag neve a közös folyamodvány alatt épen nem látható. F. L.