Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1859 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1859-02-19 / 8. szám

ség volna intő és buzdító például felelevenítni nálunk, a bereabeliek dicsőségét, „kik nemesebb elméjűek valának; nagy szerénységgel bevevék az Isten beszédét, minden na­pon az írásokból tudakozván, ha ezek ugy volnának-e." Cselek. XVII. 11. Szabad legyen még ezen kornak szent­iráshozi hűségéről egyik megható bizonyságul felemlíte­nem, hogy miként Antiochus Epiphanesnek, ugy a keresz­tyéneket üldöző pogányoknak is egyik főcéljok mindenkor az vala, hogy a szent könyveket kerítsék kezökre, tudván, hogy ezek alkotják azon szegletkövet, melyen a keresz­tyén egyházi élet alkotmánya nyugoszik ; ezeknek átadá­sától nyerték a hitehagyott árulók is a traditor neve­zetet.— Mindezekből azt hiszem, hogy tisztán belátható azon kétségtelen történeti tény, hogy a keresztyén anya­szentegyháznak miként megalapítója, ugy fentartója, s a legvészesebb időkben győzelemre juttatója az Istennek igéje vala. A szentírás olvasása és magyarázása azonban , az idők folyamán nemsokára homiliaszerüvé lett, azaz egyes önmagukban némi egészet képező szakaszok s történetek vétettek fel s magyaráztattak, a mi még hanyatlásnak, sőt lényeges eltérésnek sem nevezhető, mert a homilia eleinte, pl. épen Origenesnél is, csakugyan nem volt egyéb a szent­írás gyakorlati magyarázatánál. Midőn pedig az idők fo­lyamán a görögök és rómaiak forumi és színpadi szónok­lati művészete erőt vett a már képekkel, oltárokkal s más ékszerekkel feldíszesített keresztyén templomokban, s mi­dőn az egyházi szolgák nem az irást magyarázni saz Isten igéjét hirdetni, hanem saját elmeszüleményeikkel, művé­szies szerkezetű s csillogó modorú beszédeikkel törekedtek nem hitet és erényt, mint inkább hatást, szenvedélyt, s ma­guk iránt bámuló dicsőítést költeni s a szó valódi értelmé­ben tapsolást indítni a templomokban: nagyon természe­tes, hogy a szentírásnak csak gépies olvasása maradt meg, mely mellett semmi valódi magyarázat nem levén, sőt ké­sőbben , századokon keresztül nem is a nép nemzeti nyel­vén olvastatván, természetes, hogy minden legkisebb hatás nélkül maradt, s nem egyéb volt haszontalanságnál. E gyá­szos hanyatlás a maga teljes sötétségével borult a közép századokra; az igének már hire sem volt, fényes és szám­talan szertartások, s ezek közt különösen a mise lön minden, mindenekben, a templomokban a néphez semminemű, a zár­dákban a szerzetesekhez latin nyelvű beszédek tartattak ; s csak némely szerzetesek tartottak ottan-ottan bárdolat­lan nemzeti nyelven nyilvános beszédet, a szegény néphez utcákon, háztetőkről stb. Egy szóval: az egyház fel lőn öl­töztetve a különböző fényes szertartások pompás öltözetébe, de ez valódi Dejanira-köntös lett reá nézve , s elégeté, fel­emészté csontját, velejét és életerejét azon egyháznak, mely egykor a vészek terhe alatt pálmafa vala, most pedig elle­hetett róla mondani a költővel : „Szakgasd le a cafrangokat, Miket reá szolgája akgatott; Nem ismersz Isten munkájára, Oly nyomorúság maradott." És íme ez egyik főjelleme ama középkornak uraim! melyet a mi szegény irodalmunkban is, némely szabadalmazott tudósok (lucus a non lueendo) védelmezni, sőt dicsőíteni s ajánlani szeretnek. — És ha mindezen gyászos változá­soknak eredeti forrását s vég okát keressük: aligha talál­hatjuk azt fel egyébtitt, mint a keresztyén egyháznak ál­lamegyházzá lételében, vagyis az állam általi elnyeletésé­ben. A történetek fejleménye ugyanis nagy Constantin ke­resztyén vallásra tértével azt hozta magával, hogy az egy­háznak választani kellett a független szegénység és ezzel együttjáró ősi tisztaság, vagy az államtól nyerendő fény és hatalom között; mert két urnakegyszerre szolgálni nem le­het. Az egyház, öntudatosan vagy öntudatlanul, választotta az utóbbit, s midőn a világi hatalom fegyvere folyvást mel­lette állt, nem érzette többé az ige fegyverének szükségét, s a mily mértékben dússá és fényessé lőn földi javakban és külső szertartásokban, oly mértékben lőn szegénynyé az élőhitben, s egyesülvén a földi ország érdekeivel, távol ma­radt az Isten országának lelkétől és színvonalától. (Folyt, követk.) Révész Imre. Kálvin nézetei az egyházigazgatás körében. (Folytatás.) II.Kálvinnézetei az egyházszervezéssigaz­gatás körében. Nemcsak az egyház és állam közti viszonyokat igye­kezett Kálvin tisztába hozni, hanem az ezekkel összefüg­gésben álló egyházszervezet nagy munkájában is ha­tározott elvekre törekedett; s az által szerzett magának halhatatlan érdemet az egyházra nézve, hogy mit Luther és társai több kísérlet után sem tudtak kivinni, s mit Zwingli kelletinél szélesebb democratiai alapra fektetett, — ő a ke­resztyén népnek az egyházigazgatásbai befolyását s ez iránti jogosultságát nemcsak theoretice ismerte el, hanem az egyházközségeket tettleg akként igyekezett szervezni, hogy azok mint kisebb önálló részek foglaljanak helyet az egyházszerkezet nagy egészében. Azért legelőször ís, hogy mind az egyházigazgatás, mind a fegyelem kezelése könnyebben és rendesebben tör­ténjék, megkülönböztette az egyházban a tanitórendet, „qui publico ministerio in ecclesia fungun­tur." — Deuspastores instituit ac doctores, quorum oresuos doeeret, eos authoritate instruxit: nihil deniqueomisit,quodadsan­ctum fidei consensum, et rectum ordinem facérét." —Azután a népet „qui pastorum ore, tamquam electi Dei docerentur;" s a kettőt együtt oly összeköttetésbe állítja, hogy ezek, mint a szentek egyessége együtt alkossák az egyházat, „utfraterno consensu, quafíliiDei continerentur: hac lege aggregari sanctos in societatem Chri­sti, ut quaecumque in eos beneficia Deus confert, interse mutuo communicent." —És igy ezen megkülönböztetésben, nem rendet, nem külön castot akart Kálvin állítani, hanem az ős keresztyén egyház képe lebegvén előtte, csak a munkaköröket akarta körvo­nalazni , ez egységet minden egyháztagok egyenjogúsá­gában , hitben, szeretetben állította fel. Ezen egység eszméje főszerepet vitt az ő egy­házszervezetében, erre irányzott ő mindent, ez vezette még arra is, ha néha túlbuzgón kikelt a tévtanok ellen, mert legnagyobb rosznak tartotta azt az egyházra nézve, midőn szakadások támadnak. Azért nyilvánította sokszor, az anababtisták elleni harczában, „hogy a honnan az egység s egyetértés hiányzik, ott nincs az Urnák lelke, s azon egyház szenyfoltokkal bélyegzett" (maculis notata). Az egyház erejét a hivek közös hitében s érzületében helyhezte, a nem számban, azt tartván az Üdvezitővel, hogy a hol két, három igaz keresz­tyén összejön és egyesül lélekben, ott van a valódi egyház, melyen a pokol kapui diadalt nem vesznek. Különös súlyt fektetett mindjárta hitbeni egy­ségre, s azt közös hitvallás (confessio) behozása által igyekezett megalapítani, s biztosítani, ugy pedig, hogy az iskolákba közösen elfogadott catechismusokat vitetett be, „non tantum regenda est ecclesia in sancto­rum unitate, sed etiam educanda sunt eius membra, quaunius Dei filii."— És a meghatá­rozott confessiot nem mint kényszerítő eszközt nézte ő, nem ugy, miként némelyek szeretik mondani, mintha az neki „papiros pápája" lett volna, hanem valóban szellemi közös kapocs gyanánt nézte azt. Nem kevesebb súlyt fektetett az egységre nézve, a közös liturgiára, melynek ö szerinte evangyeliom­szerünek, lélekhez szólónak, s tanítónak kellett lenni.

Next

/
Thumbnails
Contents