Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-12-04 / 48. szám

— a mi vajmi pagy ritkaság, sőt csaknem lehetetlenség, — van valami nagyszerű és megható; de ez, a kisebb gyülekezetekre nézve is nagy mértékben elérhető, s a mi istenitiszteletünk alapelve és eszménye, nem is a külső hatás és nagyszerűség, hanem a „1 é 1 ek és igazság.u

Midőn ama kicsiny sereg az első keresztyén atyafiak, az ellenök már feltámadt bősz üldözésnek nyilai között „szavokat egyenlőképen fel emel ék az Istenhez," selpanaszolák, hogy „felállottak a földnek királyai és a fejedelmek összegyűltek egyenlőképen az Ur ellen és ö Krisztusa ellen:" imádságokat oly buzgóvá, hogy lábaik alatt megmozdult a föld, heteiének mindnyájan szent lélekkel, s az Isten beszédét nagy bátorsággal szólják vala, — bizonynyal nem a lelkek nagy száma, hanem a lélek és igazság tehette. — Ha mindezekhez figyelembe veszszük továbbá azon körülményt, hogy rendszerint igen nagy területen fekvő népesebb gyülekezeteinknek némely pontjai, oly távol esnek a templomtól, hogy azokról viharos időben, s a feneketlen sárral borított utcákon templomba feljárni nem mindennapi áldozat: valóban meg kell győződnünk róla, hogy a templomok néptelensége s e miatt az egyházi élet elhanyatlása, nem kis mértékben e helyzetben is keresendő. Egy szóval: én is, miként sok mások, teljesen meg vagyok győződve, hogy nagyobb gyülekezeteinknek figyelmünk alatti mostani állapota, mind a prédikátorok, mind a nép érdekéből tökéletlen, s az egyházi élet virágzására nézve vészes és gátló hatással van. Ezen káros helyzet történeti fejlődésének főmozzanatát azonban nem egyedül abban találom s találhatom, „hogy midőn valamely egyházban, a hívek száma a templomok számával roppant aránytalanságba jő, az igehirdetés ügyén hazánkban közönségesen, minden egyházban azon meglepő módon segítenek, hogy uj prédikátori állomásokat állítanak ujtemplomok nélkül." A hazánkban lévő nagyobb gyülekezetek kebelében, a most meglevő prediká tori állomások, legnagyobb részben megvoltak már mindjárt a reformatio után, vagy legalább a XVIl-dik század elején; és ha egy két helyen, mint Debrecenben is, a múlt század elején, a népesség szaporodásához képest a meglévőkhöz uj prédikátori hivatalok állíttattak: azt csak dicsérni és helyeselni lehet, midőn több népes gyülekezeteket nevezhetnénk, melyek a századok előtt kebelökben fenállott kettős predikátorságot egyesre redukálták, s még a legújabb időkben is vannak oly körültekinteni nem tudó elöljárók, kik efféle oktalan szándékot forgatnak elméjökben. Igaz továbbá, hogy nagyobb gyülekezeteink, uj templomokat, a mint kellett volna, nem építettek, de az igehirdetés ügyén mégis segítettek mindenütt az által, hogy a régibb szük templomokat kitágították, vagy ha ujat építettek, annak terjedelmét a gyülekezet szaporodott népességéhez igyekeztek szabni. Segítettek tehát, a mint tudtak, ezen szempontból is valamit a dolgon; s hogy nem ugy segítettek, a mint kellett volna: annak oka talán szegénységekben vagy restségökben, vagy talán még inkább abban volt, mert nem volt, a ki jóra tanítsa őket. II. „Nem minden vasárnap sine curává válik-e őt predikátorságból, — három templom mellett, — két prédikátori állomás. ?" Oly kérdés, vagyis inkább vád ez, mely azok részéről, kik a körülményeket nem eléggé ismerik, nem most támad fel először a debreceni prédikátorok ellen. Sokan vannak, kik valami oly íupartibus i n f id e 1 i u m féle püspökségnek tekintik! a debreceni papi állomást, melyben dolog minél kevesebb, de fizetés, s tudja Isten, még mi minden egyéb, a mi a földi boldogságra megkívántatik, annál több vagyon. Ily körülmények közt, a végre, hogy azok, kik e kérdés alatti ügyről, valaha nyilván szólni akarnak, a helyzettel minél ismerősebbek lehessenek, s ennek alapján tőlök igazságos és méltányos nézet légyen várható: nem tartom feleslegesnek megjegyezni, hogy a debreceni belvárosi négy prédikátor közül mindegyik, tart évenként, az ünnepek és vasárnapok reggelén mintegy harminc templomi tanítást, az egész év folyamán 45—50 halotti tanítást, e mellett minden második héten négy nap reggelén magyarázza a gyülekezetnek a szentírást. E szerint a debreceni papok mindegyike, tart évenként a gyülekezethez — az esketéseket nem számítva, —• mintegy 180 nyilvános tanítást, melyből tehát majdnem minden második napra esik egy. Nem gondolnám, hogy volna a két magyar hazában protestáns gyülekezet, melynek kebelében, egy prédikátor ennél több tanítást tartana rendszerint a néphez. E mellett a debreceni papok rendes szokás szerint mind az egyházmegyének, mind a kerületnek dolgozó hivatalnokai, több rendbeli választmányoknak folyvást tagjai, s így ha vannak széles e hazában oly prédikátorok, kikre nézve a második vasárnap nem sine cura, hanem a terhesebb szolgálattól szabad és mülhatlanul szükséges pihenési idő: a debreceni prédikátorokat, minden elfogulatlan itélő ilyeneknek fogja tartani. Engedje meg a tisztelt olvasó s a nyilt levél iró, hogy e pontra nézve saját példámra is hivatkozhassam. Én szolgáltam pár évig egy 5000—6000 lélekből álló gyülekezetben magam, szolgáltam másodmagammal egy háromszorta nagyobb gyülekezetben; s míg e helyeken a hivatal teendőinek lelkiismeretes végzése mellett, maradt szabad idő, a magán tanulmányokra is: most folytonosan a hivatalos teendők igáját kell hordoznom; egyebekre az időt mintegy lopnom kell: s ha mindezek mellett még azoD szerencsétlen szerencse is ér, hogy a közügy iránti szeretetből nyilt leveleket kell intéznem s fogadnom —ut figura doeet: valóban sem vasárnapom, sem egyéb napom, nem válik sine curává. Ki nem hiszi: álljon ide és próbálja meg. III. De még akkor is, ha Debrecenben annyi templom lenne, a hány pap van: a hajdani idők, s a külföld református nemzeteinek példájához képest, nem fog-e „eléggé valóságos pogány színezetben feltünnni a debreceni gyülekezet?" — Kérdi továbbá a nyilt levél tisztelt irója. Valóban hatalmas kérdés, ée az ügyhöz képest igen nagy szavak, melyekre egész csendességgel és illedelemmel egyszerűen nem- mel felelek, s azt hiszem, hogy nem minden alap nélkül, s nem csupán szavakkal, hanem egyebekkel is. —- (Vége köv.) Révész Imre. ISKOLAÜGY. A soproni tanítói képezde. Többször emlékeztünk már meg e becses lapokban tanítóképezdénkről. De létezése fölötti örömünkben nem szólhatunk róla eléggé. Ugy vagyunk vele, mint az anya fájdalommal szült gyermekével. Örül annak, s örömében fájdalmairól is megfeledkezik. Szeret róla beszélni; lesi ajkairól az első hangokat és dicsekedve emlegeti, hogy már megszólamlott. Minket ugyan nem a hiú dicsekvés érzete szólaltat meg, e helyett inkább pirulnunk kell, hogy amegszületott gyermekért még oly keveset tevénk, de sőt megszülemlését is köztünk, egyik, megnyitásakor szónoklott barátunk állításakint, még az ábrahámi hitűek is kétségbe vonták. De szólaltat bennünket az ügyszeretet miatti örömünk, hogy valahára a képezdét magunkénak mondhatjuk és hozzá legszebb reményeinket csatolhatjuk. — Október 3-ka volt az a rég várt nap, melyen az intézet megnyittatott. Ünnepi szónokaink, KolbenheyerMór,TótJános és Pálfy József adtak hangot érzelmeinknek. Az első Péter halászatát példázólag alkalmazva a képezdére, azt ugy tüntette elé, mint Krisztus ama parancsának fényes eradményét, melynek értelmében még jövőben is sokat kell tennünk. A második örömérzelmeinket tolmácsolá, hogy ily intézetet nyertünk, azt ily hamar nyertük és pedig oly csekélynek látszó kezdet után. A harmadik okadatolá azon alakot, melyben azt az egyházkerület előállítá. > Kolbenheyer Mór által tartott beszédek, az Ünnep történetével, elő-