Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-10-23 / 42. szám

fognak hozatni, ezer vitapontot nyujtanclanak, hol nem annyira ez lesz aszó: „ezt igen, ezt ne!" hanem ez: „ezt előbb, ezt előbb!" De hiszen ezt igen is érzették, tudták, sőt implicite ki is mondták mind b. Yay mind követői; midőn adójukat egy leendő országos egyházi domestieára a majdan zsinatilag megállandó határozat alá helyezték, s addig és csak addig szánták (illetőleg adták át) egy vagy más, általok szabadon kijelölt oly ügyre, mely a majdan felállítandó országos egyházi pénztárnak hihetőleg egy fiókját képezendi. Lehetetlen e kezdeménynél s a T. K. által annak célszerűsége ellen emelt szózatnál, egy más nem oly felette régi történetre nem gondolnunk, melyre még mi fiatalabbak is igen jól emlékezhetünk. A következés megmutatta akkor is, hogy a pisztoly nem volt igen korán elsütve, most mégr

világosabban fogja mutatni, sőt mutatja eddig is. En ugy fogom fel a b. Vay-féle kezdeményt, mint e lapok szerkesztője: átvitele az az ügynek az elmélet mezejéről a tett terére; őszinte szívből forrt nyilatkozat az iránt, hogy értjük, érezzük szükségeinket s tudjuk, hogy azokon csak magunk segíthetünk. De valamint balgatagnak tartanám azt a vezért, ki a mögötte álló tömeg bátorságáról s elszántságáról előre meg nem győződve, vakon rohanna az ellenségre s a többiek hátramaradván, hasztalanul összeaprító? tni engedné magát: ugy azt hiszem, b. Vay-nak köszönettel tartozik az öszszes magyar protestanság azon mind neki, mind egyházunknak becsületére szolgáló föltevésért, hogy nemes kezdeményezésében nem fog egyedül hagyatni. Hála Istennek, ugy látszik, nem csalódik meg bizalmában. S bár T. K. barátom az ellenkezőtől látszik félni, én a sok oldalról jövő ajánlatokban azt látom kifejezve, hogy az ügynek mindenütt vannak hívei, s pedig ki nem tudná, hogy elég: valamely nagy eszmének, minden körben, minden rétegben, csak néhány lelkes barátot birnia, hogy általános érvényre emelkedéséről többé ne kételkedjünk. Azt hiszem elég erre nézve e lapoknak épen 40-dik számában, Belföld rovat alatt, tiszáninneni ref. egyházkerületi közgyűlés címii közleményre hivatkoznom. Meglehet, ismétlem, hogy sem b. Yay — s követői, sem a tiszáninneni kerület, nem találták el a kellő kulcsot s mértékszert, de az nem baj. Egyik sem mondta, hogy ha a zsinat helyesnek látandja más kulcs szerint vetni ki az egyházi adót, ők magokat annak alá nem adandják; sőt hajói fogom fel az Önkéntes önmegadóztatásban nyilatkozó eszmét, nem hihetem, hogy a ki siet adni midőn semmi sem kötelezi — visszavonulna akkor, midőn arra az egyház többségének határozata által, legalább becsületileg kötelezve lesz. Az egyházi domesticát felállítani, az adakozásokat rendszeresíteni stb. a zsinat kizárólagos joga és kötelessége. Eddig mindenki egyetért T. K. úrral. A colorrarium, mit mellé tesz: „ennek elébe vágni helyesnek nem tartom", — nem épen vitatliatlan tétel. Tegyük fel—jaj, csak feltenni is—, hogy évek és évek teljenek s ne legyen zsinatunk; engedj ük-e a most minden oldalról nyilatkozó buzgóságot, ha nem is elmúlni vagy lankadni, de mint heverő tokét, kamatozatlan vesztegelni? Ajtó előtt álló, égető szükségeinkre — mert Dunát a tűzre nem bocsáthatunk — egyenként a vödör vizeket nem kell-e öntögetnlink ? Es ne feledjük, hogy minden forint tizet von maga után. Néhány hete kiáltotta el b. Vay a szép szót, de az Ő66 forintjából a jeles példa után 100-ak lettek. En nem látom, hogy ő valamiben útját vágta volna a zsinat teendő intézkedésének. Sőt épen! Es lehet, hogy néhány évig — míg zsinatunk nem lesz — azon forintok hevertek volna, mik most kamatoznak; — a zsinatnak pedig a tettleges példában erőssége van kettőt mondani s határozottá emelni; egyiket ezt: lám, lehet adót szabni az egyház javára, mert erejéhez aránylag megbírja azt mindenki; másikat ezt: lám, ha mindenki ez vagy amaz mértékszerben adózik, segítve lesz ez meg amaz szükségeinken. Ellenkezőleg, forrón tisztelt barátom! én épen azt látom, hogy a kezdeményezés, melyetb. Vay tett, nemcsak szép, de célszerű és hasznos is. Mértékül szolgál egy felől buzgóságunknak. Mértékül más felől a zsinat (vagy addig is, kerületeink) határozatainak. A kő, mit vizbe dobnak, egy pontban veri föl a vizet előbb, körei azután mind nagyobbodnak. Legyen minden egyházmegyében egy két ember, ki szóval s tettel elől menjen — én nem félek, hogy az eddigi buzgósági nyilatkozatok elkülönzött tények maradjanak. Önként értetik, hogy most még az országos domestica csak eszme levén — nem annak nem létező fiókjaiba folynak be egyelőre az adományok. De ha itt egy hézagot befoltozunk, ha amott egy kiáltó szükséget fedezünk — mind csak előkészítjük a mindent beölelendő rendezés útját, s gyakorlati kisérletekkel könnyítjük és segítjük, hogy biztosabban tapintson elevenre. Első helyen áll, mondja T. K. barátom, a lelkészi s tanítói karnak szellemi s anyagi emelése; nem szólok ellene — de T. K. sem fogja tagadni, hogy annyi a szükségünk, miszerint itt sem, ott sem megy rosz helyre sem a forint, sem a fillér. Sőt bátran merem állítani, hogy sem eddig oly célra nem ajánltatott, sem ezután ajánltatni nem fog egy forint sem, hová a majdan rendezendő országos domestica is annyit s tizannyit fordítni nem kivárnia. Szinte szégyelem ez igénytelen szózatnak aláirni nevemet, hogy én még semmit sem tettem azon irányban, melynek helyességét vitatom. De remélem, nem sokára ugy fogom kipótolhatni a mulasztást, hogy egyszersmind ugy is mint egyén, ugy is mint egy egyházkör tagja teendek eleget szent kötelességemnek. Szász Károly. Egyházi domestica. | Tisztelt szerkesztő ur! A magyar egyesült protestáns egyetem alapjáéul szolgálandó belpénztárnak magán adakozások ut-