Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-09-18 / 37. szám

csudája; — innen minden csuda a kijelentés eredménye.— A 16-dik tancikk tanít az ihletésről. A kijelentés csudaszerti míveletei közt egy legkövetkezménydúsabb az ihletés. Ez a közvetlen kijelentés folytán működő isteni szellem által az emberi lelkiismeretnek olyatén felgerjesztése, melynek következtében az arra indíttatik, hogy az általa nyert kijelentést másokkal is közölje; — mely körülmény az üdvtörténelmet illető kijelentési okiratok hitelessége mellett lényeges kezességet nyújt. Azonban az ihletés által az ihletett személy saját ismerő és akaró tehetségének szabad használata nem függesztetik fel, sőt inkább valláserkölcsileg felmagasztosittatik; — valamint feltétlen hibázhatlanság állapotja annyira nem állíttatik abban elő, hogy inkább az ihletettségnek különböző, magasabb és alacsonyabb fokozatai léteznek. Az ez által feltételezett részletes hiányossága az ihletés működésének, megfelelő viszonyban áll azzal, hogy az emberi nem üdvfejlése csak lassankint halad és a valódi üdv csak a teljes tökélyrejutás vég céljánál lesz elérve. — A 17-dik tancikk tanít a szentírásról. A szentírás az eredetileg ihletés által eszközlött kijelentési tudósítmányoknak irásba tett s rendbeszedett csomója, — mely iratok az isteni szellem vezetese alatt jöttek létre; — s mely összeszedett csomó hogy már teljesen be volna zárva, arra még eddig általános érvényű eldöntő ok nem létezik. — Hogy valamely irat a szentiratok csomójába felvehető-e: arra bizonyságot csak azon irat benső jelleméből meríthetni. — Mivel a szentiratok keletkezésének kútfeje nemcsak az isteni szellem közvetlen hivatása, hanem az emberi szellem közvetítő működése is: innen a szentiratokból az isteni tekintély mellett az emberi tökéletlenség sincs kizárva. A mennyiben a szentírás isteni: annyiban hit tárgya; — a mennyiben emberi: annyiban tudományos vizsgálódás tárgya. — A 18-dik tancikk tanít a szentírás magyarázatáról. A szentírásból annak iidvközló tartalmát, kifejtés, magyarázat által nyerhetni. Helyes magyarázat kulcsa, elve, vezetője, nem kivül esik a szentíráson, hanem benne. És ez az isteni szellem (a szent lélek), mely annak különböző részeit egy egészszé foglalja össze, és az emberi szellemmel saját magának rokonságát tanúsítja. — Ennek vezetése alatt helyes magyarázat csak az, mely az analógia szabálya szerint az egyes helyek értelmét mindig az egésznek (mint ugyanazon szellem összesmüvének) öszszefüggő tanai és nyilatkozatai nyomán magyarázza. —A 19-dik tancikk felmutatja a szentírás középpontját, mely körül az egész forog, mely is Jézus Krisztus személye; — úgy hogy valamely szentirati darabnak vagy helynek isteni üdvérvénye azon mértékben kisebb vagy nagyobb, a melyben az Jézus személyével közelebbi vagy távolabbi viszonyban áll.— A 20-dik t a n c i k k arról szól, miként aszentirás Isten igéje. T. i. a Jézus Krisztusra, mint az üdv létrejövetelének központjára viszonyuló szentírás, annak közvetlen isteni eredeténél fogva Isten igéje. Kettő mondatik itt: 1. hogy a szentírás tehát Isten igéje, 2. hogy Isten igéje a szentírásban foglaltatik. És ez mindkettő igaz, az imént előadott nézetek s magyarázati szabály határai között. Ellenben nagy tévelygés volna azt hinni, hogy a szentírásban minden egyes szó, vagy egyes és a többitől elkülönített hely, magában véve Isten szava gyanánt volna tekintendő. — A 21-dik tancikk tanít a canonról. A szentírás, mint Isten igéje, sinórmérték, szabda = c a n o n minden hiendők és teendőkre , — minden, a dogmatikába és a vallásos társaság életébe tartozó dolgokra nézve. Mi legyen canonicum, mi apochryphicum: azok közötti különbség felette lényeges,— amaz valóban isteni, ez emberi; s mégis isteniséget követel. De mivel minden szentiratban van az isteni mellett emberi is: ha a dogmatikus az emberit is isteni gyanánt veszi : akkor a canonicus könyvet apochryphiee alkalmazza. — A 22-dik tancikk szól a szentírásból merítendő megmutatás vagy bizonyításról. A dogmatika tankifejtő részében egy tantételt sem lehet felvenni, melyet az Isten igéje nyilatkozatára visszavinni nem lehet; — de oly móddal, hogy a bizonyítás nem a szentj irás egyes szavaiból, hanem az egésznek organicus összefüggéséből meríttessék. A III. szakasz tanít az átszállításról vagy terjesztésről, mint a lelkiismeret és kijelentés alapján az üdvtársulat, vagy egyház tökélyre fejlődésének i kútfejéről. — A 23-dik tancikk az átszállítás fogalmát adja, — miszerint az előterjesztési alakzat, melyet az üdv történelmi fejlésének momentumai (tan, cultus, szerkezet) a fejlesztés nevezetesebb képviselőinek munkáiban időről időre felvettek. Ez tehát tévelyedésnek kitéj tethetett; és pedig annyival inkább, minél nagyobb mértékben jöhetett közbe a lelkiismeret és irás értelmezésre nézve elhomályosodás és megzavarodás, a beteges vallásalakzatok befolyása által. Innen az átszállítás terén folytonos javítás és tisztítás szükségeltetik, — a lelkiismeret által, a szentírási sinórmérték szerint. — A 24-dik tancikk tanít az átszállításról vagy keresztyén vallás terjesztéséről, a reformatiot megelőző korszakban. Ebben három fokozatot lehet megkülönböztetni , — melyek közül az első túlnyomólag tanképzésnek, a második törvényképzésnek, a harmadik egyházszer kezet képzésnek jellegét viseli. Ezen háromféle képzés fokozatos előhaladásának eredménye a római catliolicismus. Ebben helyes azon előfeltétel , mely a keresztyéni szellem általános egységét követeli ; — de hetytelen azon előfeltétel, hogy ezen egységet külintézmények jeleneteiben elő lehetne, és kényszerítve is elő kellene állítni. Ez álcatholicismus, melyet reformálni szükség volt. — A valódi catholicismusban az egyesek üdve nem teremtmény közvetítésétől, hanem az isteni ráhatással és kijelentéssel közvetlen viszonyban léteitől feltételeztetik. — A 25-dik tancikk előadja a protestantismus lényegét. A protestantismus a valódi catholicitas visszaállítására irányzott törekvésből állt elő. Ez tehát lényege s elvéhez képest nem egyéb , mint a ker. üdvtársulat (egyház) valódi egységének visszaállítására célozó intézmény, még pedig a keresztyéni szellem eredeti kútfejéből, — ellentétben a külsőségekhez csatlakozó álegységgel. A protestantismus elve tehát ugyanaz, mely a valódi catholicismusé. A keresztyénséget a valódi catholicismusra visszavinni törekszik épen azon eszközök által, melyekkel azt a ker. vallás először elkezdte, — t. i. egy részről a lelkiismeret magasztos hatályra serkentése által, mit eszközöl az Isten igéje, s annak hit általi közvetítésével Jézus személyes lényegének élő elsajátítása, — más részről az üdvhatály folytán Istenben újjászületett emberiségnek egy hívő és tökélyre fejlődő társulattá alakítása által. E cél elérése végett küzd a protestantismus az álcatholicismus ellen, mind saját keblében, mind azon kivül, folytonosan és ernyedetlenül. — A 26-dik tancikk az egységes protestantismus kebelében lévő hitfelekezetek közötti különbséget tárgyalja. A protestantismus kebelében, sem tan-, sem ker. élet tekintetéből elvi és eredeti különbözés sajátlag nem létezik, — hanem idő folytán nőttek ki ugyanazon egy gyökérről különbörő tanképződések és életalakulások, melyek közt a Lutherféle és a reformált hitfelekezetek legkitűnőbbek. A Lutherféle protestantismus a vallástszülő szellemképességet (lelkiismeretet) ugy tekinti, mint a melynek feladata, rendeltetése szerepe túlnyomólag az, hogy az isteni ráhatást, receptív erejével, hittel elfogadja mind a vallás, mind az erkölcsiség terén ; — a reformált protestantismus pedig ugy tekinti az emberi szellemképességet (lelkiismeretet), mint az isteni hatálylyal polariter szemben álló, szintúgy mint az activ tényezőjét az üdvnek; — amaz az üdvhatályban túlnyomólag substantialis —, ez túlnyomólag spirituális lényeget keres. — A dogmatikában valamint egy részről az említett confessionalis különzéseket ignorálni, gyengítni, elmosni nem lehet, nem szabad, nem célszerű: ugy más részről ezen nem alaplényeget illető különbségek miatt, az 37. sz.