Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-07-31 / 30. szám

szánk vagy végre áruba bocsáttatik egyházunk, mint tán némelyek már is akarnák. A reformatio lefolyt századaiban nem volt csak annyira is kifejtve egyházkorniányzatunk, mint már csak e században is, és mégis erösebb volt a hitbuzgóság, mert az egyháztagok jobban be lévén avatva egyházi dolgaikba, jobban is érdekeltettek azok iránt. A reformátorok és azután annak terjesztői közvetlen érintkeztek a hívőkkel, s értekeztek azokkal az egyh. ügyei fölött; sőt úgyszólván azok közül mindegyik egy-egy hitterjesztő volt; —az úgynevezett lovagkorban az aristocratia mint az ország képviselője szintúgy buzgott egyházi, mint polgári szabadsága mellett, mint ezt békekötéseink nyilván tanúsítják, s ha nem ülhetett ott mindig az egyházi gyűlésekben, de annál többet tett a hit ápolására tűzhelyénél a nép között, az egyházvédelmére, intézetei megszilárdítására áldozataival testi lelki egész erejével. A lovagkor megszűntével mindinkább megnehezedvén egyházunkon a körülmények s viszonyok súlya, s egyházunk a közélet mezejéről saját tűzhelyeire szoríttatván : az egyház ügye patriarchiai módon kezeltetett, s a szorongattatás ideje alatt minden egyháztag érezvén a nyomatás terhét, az iránt mindenik érdekelve volt. S mi természetesebb, minthogy az egyháznak ily körülményei között hitbuzgóság hevíté annak minden tagját, mint az első keresztyéneket, s az egyház állapotát mindenik ismervén s érezvén, mindenik saját ügyének is ismeré azt. Lehet-e azután csudálni, hogy a tolerantia kihirdetésével oly áldozatkészséggel vetélkedtek egyházunk hivei egyházi intézeteik fölállításán? lehet-e csudálni, hogy az 179% hongyülésen oly erélyt fejtettek ki egyházunk jelesbjei annak törvényes megszilárdításán. 179% óta azonban mint egyházunk békéje kezdetétől a helyett, hogy mint remélleni lehetett, erősödött volna közöttünk a hitbuzgóság, napról napra gyengült annyira, hogy alig vagyunk képesek itt ott egy kis áldozatra birni egyházunk tagjait. És mi ennek az oka ? az, hogy a hitvédő aristocratia kivíván egyházunk törvényes állását, azt hivé, hogy ez által már biztositá is annak egész lételét, s a hitvédő szellemben alkotott egyházi törvények paizsa alatt az eddig oly erősnek ismert egyházi közszellem fen is tartandja azt, s így nem gondoskodva a hitbuzgóság további éltetőjéről, levevé kezeit az egyház belélete fejlesztéséről, egyedül a lelkészeknek hagyván az azelőtt közös munkát, míg más részről az egyház kül élete fölötti intézkedést: a kormányzatot, mely az előtt a belső-missioval társulva működött, csak néhány, ha ugy tetszik papokból és világiakból álló — egyháztagokra bizván. S így történt, hogy egyházkormányzatunk — kivált reform, hitfelekezetünknél mindinkább gravitálván a consistorialis-rendszer felé — a honnét a hitbuzgóság itt gyengébb is — csak Isten őrzött, hogy eddig már bureaucratiává el nem fajult, — legalább annyira ment legtöbb helyen 3—4 évtized alatt, hogy a megyei s kerületi gyűléseink zárt testületekké alakulván, ajtónállókkal tiltattak el saját ügyeiktől a profanusoknak keresztelt egyháztagok; holott hajdan a hitbuzbóság élesztése tekintetéből, a tanítóknak, sőt a diákoknak is meg kellett jelenniök törvény szerint egyházi gyűléseken, — lásd Gelei és Komjáti canonokat mennyivel inkább jelen kellett lenni a lelkészeknek, s jogánál fogva jelen volt a népet is képviselő aristocratia. Oly egyh. kormányzat mellett már, mely elzárkózik, mely az egyháztagokat majd mindenből kizárja, s csak fizetést követel, oly egyh. kormányzat mellett, melyben az egyes gyülekezetek presbyteriuma legtöbb helyen még ma is maga egészíté ki magát, s mégis az egész egyház képviselőjének tartván magát, azt hiszi, hogy az egyház többi tagjaira jogosan rója a terhet, oly egyh. kormányzat mellett, hol az egyházi felsőbb hivatalnokok választása az igy alakított presbyterium joga -- s még itt is mennyi a visszaélés? — oly egyh. kormányzat mellett, hol az egyház lelkészét s tanítóját nem szabadon választhatja, de 3—4 önkényileg oda vetett név közül, s azért ő mégis csak fizessen vagy talán hivatalnoki fizetést még javítson is, — oly kormányzat mellett, hol az egyházi igazgató testületek tanácskozásait, határozatait a nép még a jegyzőkönyvekből sem ismeri, annyival kevésbé foly be akár közvetlen, akár közvetve azoknak hozatalába: nem csuda, ha belsömissio nem lehet s egyházi határozataink erő nélküliek, s ezért minden lépten nyomon külső, physikai kényszerűségre kell szorulnunk. Igaz, hogy a lefolyt legközelebbi másfél évtized alatt javíttatott egyházi kormányzatunk, a mennyiben egyh. megyei s kerületi gyűléseink ajtajai — nem kis küzdéssel ugyan, de mégis — megnyíltak, — presbytereink itt ott az összes egyháztagok által választatnak — mi nyilván arra mutat, hogy az ügymenetek nem láttattak rendiben : de váljon azért, hogy már némelyek bemehetnek a szentek szentébe, megvan e részben téve minden ? az egyházi evangyéliomi általános papság eszméje, mely szerint minden egyháztagnak — mint az apostolok s első keresztyének idejében — joga van beleszólni legalább közvetve azon intézet ügyeibe, melyben az ő erkölcsi lelki műveltsége —• üdvössége — eszközöltetik, s melynek fentartási költségeit ö is viseli — le van-e vezetve egyházi szerkezetünk minden, még legalsó alaprétegeibe is — az egyes egyházakba? Bizonyára nincs, pedig mig e nincs, addig nemcsak hogy valami nagyobbszerüt nem mívelhetünk, de még csak meg sem mozdulhatunk. — Missionariuskodhatik itt ott egy kettő közülök, de — mint kell — a belső-missio nem működhetik. Érdekébresztés hát uraim, részvét által! azaz: adjuk vissza egyházunk minden híveinek a saját egyházi ügyeibe befolyási eredeti jogát az egyes egyházakban, —• az egyházmegyei, kerületi stb. gyűléseinken pedig kellő képviselet által, hadd folyjon be egyházunk minden tagja az egyház ügyei fölötti tanácskozásokba, határozatok hozatalába, s törvények alkotásába bár közvetve, hadd világosodjék, hadd értse azokat, hogy világosíthasson másokat is, értesse meg másokkkal is. Mert higyjétek el, hogy a titkos tudományon, s kormányzaton nincs Isten áldása. Ha mi csak évtílődünk, segítve nem lesz rajtunk. Avassuk be hát egyházunk minden tagját egyházi ügyeinkbe, s akkor érdekkel viseltetik azok iránt. Ha nemcsak hall a nép hanem ért is, lát is: a belső-missio tettre buzdítja őt; különben éreznünk kell ama természeti igazságot mit eddig is keserűen tapasztaltunk: ignoti nulla cupido. És higyjük el, ha mindenben az evangyéliomot követendjük: készen az Istennek hatalma üdvösségünkre. Ha bele szólhat egyházunk minden tagja egyháza ügyeibe : mi is haszonnal szólhatunk ahoz az ige által, és a belsőmissio ekkor kiigazítja minden bajainkat, megszilárdítja egyházunkat, még a lelkészek képzése s alkalmazása körüli hibákat is kijavítja, járulni fognak hivatalnokaink díjazásához , teljesíttetnek egyházi törvényeink és határozataink, mert a szó teljes értelmében az egyház maga hozván a törvényeket, erkölcsi kötelességének tartandja azokat teljesíteni is. S ha mégis találkoznának vonakodó tagok — mi társadalmilag elkeríilhetlen — több joggal követelhetjük akkor a physicai kényszerítést is mint most, mikor nem lévén képviselet, az egyháztagok azokat magokéinak vallani sem akarják. És én a jeles Irinyi J. belsö-missiojában nem találtam fel szőrszálhasogatóig a társulat eszméjéből folyó physieai kényszerítés kimaradását, hanem igen is ugy értettem , hogy bizony mi nyakra főre ne exequalgassunk, hanem hassunk a belső-missio által ugy, hogy executiora minél kevésbé legyen szükségünk, mert üdvezítőnk országa a világban van ugyan, de nem e világból való erkölcsi egyházi s nem tisztán világi társulat. Ezek után berekesztésül egy példát mutatok fel a belső-missióra, hogy ha eddigi beszédem pusztában hang-