Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-07-10 / 27. szám

lárd férfiak állanak, de míg ők ott viják az erkölcsi harcot, nekünk itt lent nem elég azok küzdelmét néznünk, nem elég csak imádkoznunk értök, hogy lobogójukra fonjon a gondviselés keze győzelmi koszorút, nem! mert a tétlenség előpostája a gyászos, és mégis megérdemlett halálnak! munkáljunk hát mi is benső jóllétünkért, és a körül övező borúban a szellemi haladást ttizzük ki, hogy annak sugáránál lássuk teendőinket, azt tűzzük ki, mert el vész a nép, mely tudomány nélkül való; azt tíízzük ki: mert ki nem halad a korral, azt eltapossa, eltemeti az idő. Szellemileg kellene hát alakulnunk ! híva vagyunk kiaknázni dicső és tudományosan vallásos elődeink müveiből mindent, mi villámhárítóul használtassék, híva vagyunk előbb haladni a haladó világgal, hogy vallás-zászlóink, mi mellett a véres küzdelmek nagy napjaiban felvilágosodás szent tüze lobogott, ne olyaktól vétessék körül, kik sötétek lévén, a világosságot is elhomályosítnák. Ez okból egyházmegyei könyvtárt indítványozok, és indítványozom azt azért mert tudom azt, hogy egyes , különben is nyirbált anyagi erő nem képes megszerezni azon észmüveket, mikben viharos századaink tudós férfiai az ész és tapasztalat örökbecsű kincseit lerakták — könyvtárt indítványozok, mert sajnálva látom lelkészeink ki nem elégíthető haladási vágyukat, ki nem elégíthetőnek mondom, mert tudom azt: hogy még az is, kinek kosarából a kenyér kifogyott, kit nélkülöző családtagok jelenje nyugtalanít, neveletlen gyermekek jövője aggaszt, azok is szeretnének haladni, s múltuk tanulmányait az ujabb kor ismereteivel fölfrissíteni — de szegények elannyira: hogy a legnagyobb rész egyeseinek évi kézpénzfizetése, egy pár jelentékenyebb könyv árát alig fedezhetné . . mert hát tudom a haladási szent vágyat, s látom a legyőzhetlen akadályt. Könyvtár létesítést indítványozok, s mikor ezt teszem, meg vagyok győződve a felöl, hogy hitfelekezetünk nemcsak jelesb s vagyonosabb férfiai, hanem gyülekezeteink között sem leend egy sem, mely e szent cél létesítéséhez legalább filléreivel ne járuljon — hiszen tudnunk kell, hogy a papnak ajakai őrizik a tudományt! könyvtár tehát mindenek előtt, hogy abból vegyünk táplálékot a jelenre, s hagyjuk örök kincsül utódainknak! Tudva a nehéz helyzetet, miben lelkészeink és egyházaink vannak, különösen lelkészeinket illetőleg alig merem megemlíteni, hogy a létesítni ohajtott könyvtárhoz ők is járuljanak — de hogy e szegénység, mely mint az időhöz idomúlni képtelen múmia hideg szárazon ne legyen otthonosúlt vendége a paplaknak, indítványozom : Hogy a lelkészek fizetése — addig is, mig a régi reményű zsinat napjai feltűnnék, legalább annyiban korszerüsítessék, hogy az a csekély pénfizetés, mit az egyház nékiök ád — vitessék arra a lábra vissza, mint azok keletkezésűk idejében jártak, legyen pengő pénzben fizetve minden; vagy csak a lelkészek, az egyháziak legyenek-e azok, kiknek korhoz idomított fizetésük ne legyen akkor, mikor a koldus alamizsnája, a napszámos bére, és minden a korhoz alakította magát? Most egyelőre az élőkre vonatkozólag, hiszem, ennél többet nem tehetünk , de ennyit nem tenni bűn, megvetése saját vallásunknak , megszentségtelenítése Őseink emlékének — áthágása Isten parancsának, mi azt tartalmazza: hogy el ne hagyd a papot és lévitát a te földeden. — Mennyivel csekélyebb azonban a segély, mi igy nyújtatni fog — annyival gyászosabb képben tűnnek fel lelkem előtt azon pap-özvegyek és árvák, kik korlátolt körű, és szegényül dotált kenyér keresőük életében — csak a végépen elhagyatás és koldusbotfelé vándorolnak — annak lehető kidőlése esetében — és , mert — pirulva vallási hidegségünk miatt, — pirulva kell megvallanom hogy sokszor láttam kolduló papözvegyet, azt is indítványozom még: Hogy a már felállított gyámolda anyagi állása neveléséhez járultassuk az egyházakat, annak növelésére hívjuk fel vallásunk jobbjait is — hát az, ki szent anyánk a vallásos oltára körül vigyázva lobogott el mint szövétnek, vagy kis körben égett ugyan, mint a kunyhó mécse : de mégis világolt másoknak, ne csak életében legyen elhagyatott, hanem végperceiben is családa szegényül maradó, családjának árva sorsa adja lelkének az utolsó szúrást, hogy mint szenvedve élt, szenvedve haljon is meg — és keble sebeit mutassa be az örök biró előtt, hogy azok hidegségünk elleni tanúk legyenek ? nem , ennek igy lenni nem lehet, nem szabad, nekünk adni kötelességünk, az nem áldozat, ez tartozás. Biztosítsuk tehát a szellemiség forrását a könyvtárt — & hogy ne csak szóval láttassam sürgetni ennek szükségét, alapul reá mint kezdeményező 100 pfrtot leteszek, s örömem lesz, ha vallásom papja s iskolatanítója, bármily korban is világosul* bajnokká képezendi magát a protestantismus terén. Adjunk — de mihamarább adjunk valamivel jobb fizetést lelkészeinknek, adjunk a gyámpénztárba, mi tőlünk telik — a szenvedő papcsalád arcára — a papözvegy és árva kíndúlt képére, vagy rongyos ruhájára — én az egyesek, és egyházak hidegségét, s közös kegyeletnélküliségünket látom felirva. Vannak még sok dolgok, miket rendezni kellene, de én azt hiszem, hogy ezek az első teendők, mik halasztást nem tűrnek, s midőn ezeket mintegy bevezetésül mondtam el — a n. t. egyházmegyei gyűlés — n. t. esperes urnák s az összes tdő. lelkészi karnak jó hajlamiba ajánlom magamat. Örömmel hallgatánk e nyilatkozatot, mint kiaszott hervadt virágú vidék tikkadt lakosa eső közelgését hirdető menydörgést, s egy szívből fakadt éljen hangzott el ajkainkon, mert Csanády Sándor ur nemcsak szó, hanem tettférfia is, mit nemcsak ezzel, hanem azzal is tanusítá, hogy még a tavasz elején gyámoldánk növelésére 100 pfrtot adományozott. Azután t. Bige Károly ur emelt szót, elmondá ő is nézeteit, s a könyvtárra szinte 100 pfrtot. alapítványozott. T. E r c s e y Z s i g m o n d ur, ki 20 év változó folyamán osztozott az egyházak igazgatási terheiben, szinte 100 pfrtot alapítványozott az egyházmegyei könyvtárra. *) Mind a három nemes keblű alapitványozó urnák, egész testületünk nevében S. esperes n. t. MakóJózsef ur néhány csinosan összeválasztott szavakban fejezte ki hálás köszönetét ! és megkezdénk a könyvtárra vonatkozó alapítványos indítvány fölött a tanácskozást, s egyelőre abban állapodván meg, hogy septemberig gondolkozzunk a szabályok fölött, melyek mellett a könyvtár örökidökre biztosíttatnék ! mondák némelyek: hogy önkéntes adományozásra kéressenek fel az egyházak és az egyes hívek, valamint a lelkészek és tanítók is, de ez szerintem biztos alapot nem nyújt, vagy ha nyújt is, az egyházak és hívek irányába kell csak a kérő rábeszéllést igénybe venni — de a lelkészek és tanítókra nézve határozottan kell hogy kimondassék : mennyivel járuljanak a felállítandó könyvtárhoz, mert nekünk magunknak áll leginkább érdekünkben, hogy haladjunk a világgal, nekünk, ha a felebaráti segélő jóakarat felénk nem tárul is, eskünk hozza magával mindent elkövetni a tudomány hasogatása terén, hogy most a nagylelkűség osztozik terhünkben, nem veszi azt le rólunk egészen, csak segít, hogy könnyebben birjuk azt; ugy nem biztos a könyvtár jövője, ha magok a lelkészek is annyit adnak rá, mennyit akarnak, mert akkor egyedül tőlük függ azt is akarni: hogy semmitsem adnak. Ez okból jó lesz meghatározni jövedelemhez arányosítottan, hogy mindenik gyülekezet lelkészi hivatalának könyvtári részvénye évenkint hány forint vagy kr. legyen, így aztán lesz könyvtárunk nekünk és azoknak is, kik utánunk jöendok. Az indítvány második pontja — pedig nagy szükségünk volna rá — csak elmellöztetett s ebből azt gyaníthatná valaki, hogy nekünk valami brilliant állapotunk van ; pedig csalódnék mert oly kevés fizetésünk van, hogy némelyikünk vagyis legnagyobb részünk adója készpénz fizetésünkből ki nem telik. A 3-dik ponthoz szinte nem szólottak; ugy látszik, nem igen hajlandók lelkésztársaim arra: hogy a jövőröli aggodalmat is felrakják roskadozó vállaikra, azzal tartván: de futuris non sis sollicitus, vagy talán mert nem akarnak zörgetni a szívek ajtaján, látva azt, mennyire igénybe vétetik a hívek keresztyé*) Örül a lelkünk, valahányszor ily példákkal felelhetünk azoknak, kik azt szeretik hirdetni, hogy az áldozatkészség nálunk már végkép elaludt, s nem hihetjük, hogy lik nagyban oly szép buzgalmat tanúsítanak , rendes tartozásukat az egyház iránt pontosan nem teljesítenék, hogy — a mint múlt félévi 5 számban „országos egyházi domestica" című cikkben fejtegettük — őseik földadományozása árnyékába vonulnának akkor, mikor rendes egyházi adóról szó van ; hanem megteszik bizonyosan otthon is, a mit tenni szent kötelességük. Szerkesztő.