Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-06-24 / 25. szám

vallásos hit tárgyaira, ő azokra csak áhitatossággal tekinthet, imádván az örökkévalót, hogy telve a mennyei fenségességtöl, bátorsággal és vitézséggel leküzdhesse az akadályokat, midőn földi élethivatásában az örökkévalót utánozni törekszik. A szüntelen való áhítatosság oly emberhez hasonlítana, ki testi ereje gyarapítására evéssel és ivással töltené napjait, elvégre tennivalójáról egészen elfelejtkezvén ; mert a szakadatlan kegyességbe vaíó elmerültség is, utoljára érzéki élvezéssé fajul, és elhervasztja a cselekvési erőt. A lélek ezen élvező kegyességben csak szenvedöleg tartja magát, és megtagadja saját természetét, önkéntes önmunkásságát, melyben egyedül foglaltatik élete, s mely nélkül életétől, önálló eszes lény szabadságától s erejétől megfosztatik. Az olyan kegyeskedő restség, a szellemi életnek valódi betegsége, mely nemcsak az életnek minden viszonyait elpuhítja, a tetterőt meglankasztja, önmagáról lemond, idegen hatalomtól várván jobbulást (hasonl. Préd. VII. 13. Ján. V. 26), hanem okvetlenül a szellemi élet halálára vezet. Ha azon mystikai kegyeskedés minden gondolkodást a kegyes érzelmek felett károsnak tart, minthogy az érzti- í letnek mélységét s fenségét utol nem érheti az értlemnek fogalma: miért nem ügyel azon érzelmek egészsége- és tisztaságára, melyek nem a puszta és tehetlen áhitatosságra indítanak, hanem kegyes tettre, melynek, mint az emberi korlátoltságnak, az áhítatosság csak kiegészítője és megindítója? Ugy de az érzelmek tiszta felfogására, megkülönböztetésére és helyes magyarázatára gondolkodás -kell, melytől épen a mystHsmus irtózik. Világos tehát, hogy a kegyesség ugyan nem lehet kegyes érzelmek nélkül, sőt ezek minden kegyességnek valódi, egyedüli tartalma; de az is, hogy magára hagyatván, a gondolkodó értelem mécsétől megfosztatván, szintúgy tévedhet, mint az érzékek is gyakran tévedésbe hoznak, ha a vigyázó értelem szunyadozik. De legveszedelmesebb ezen ügyben az előkelő elbizakodás, melynél fogva azon vallásos iránynak hódoló emberek, Isten választottjainak hiszik magokat, mintha valami különös nemesebb, a mennyeit közvetlenül felfogható érzelem birtokában lennének, és minden alázatosságuk mellett velők nem egyet értő felebarátjokat, mint alábbnemü teremtéseket megvetik, s ezzel a keresztyénségnek legszentebb kapocsát felbontják, melyet maga Krisztus Urunk jelnek tűzött ki, melyből mindenki ráismerhessen tanítványaira (Ján. XIII, 35). Valóban nincs undorítóbb teremtés, mint az ily felfuvalkodott kegyeskedő, mint a kevély alázatos, kiről még a kegyes Gellért is azt mondja, hogy az erkölcstannak csodasztilötlje, torzképe. De valamint Tantalus Jupitertől meghívatván lakomára és az istenek tanácsába, felfuvalkodván a kitüntetésen , mégis csak ember maradt, és magasságban szédelegvén s emberi vétket követvén el, Jupitertől a Tartarusba taszíttatott le (hasonl. Göthe Iphigenia 2. jelen. 315—335 v.): ugy ezek is, kik szüntelen állhatatossággal, istenneli szüntelen közlekedésben, isteníteni akarják magokat , mégis csak emberek maradnak; de midőn emberi gyengeségeikről megfeledkeznek, az érzéki ösztön legdurvább és legundokabb tévedéseibe kerülnek, mint azt a vallás történelme és bizonyítja. Ide járul még, hogy ezen áhitatoskodó emberek gyakran egészen elfelejtkeznek Krisztus Urunk parancsolatjáról, hogy az Isten tisztelendő szellemben és igazságban, az egyház szertartásaival űznek bálványkodást, a kegyességet gyakori, sőt szolgai templomi járásba, a szentségek mennél gyakortabb élvezésébe, ajkakkali imádkozásba és éneklésbe helyezvén, mint szintannyi büvszerekbe, melyek által az Istennek kegyelmét, ügyöknek pártolását, sőt hiú tervöknek is szerencsés kivitelét, és végre az örök boldogságot vélik kieszközölhetőnek, és magát a hitet oly eszköznek tartják, mely előtt mintegy varázsige előtt, megnyílik a földi és mennyei boldogság. Ezek a tulajdonképeni farizeusok, kikre ráillik Krisztus hasonlatossága a sírboltokról és minden fenyegetése, mivel hogy nem irtóznak a legszentebb vallást, mely az ember nemesbítésére, megnyugtatására, vigasztalására adatott, gonoszságuknak, ocsmányságnak elpalástolására használni. És, fájdalom! ezen farizeismus, ezen kegyes álarcoskodás igenis sok lelkészektől elősegíttetik, támogattatik, kik a jó keresztyénséget híveik közt a templomi járás, s általán külső áhitatoskodás szerint becsülik, a hitet feszegetik belső meggyőződés nélkül, és mind azokra, kiknek vagy hivatása, vagy egészsége nem engedi, hogy a köz isteni tiszteletet főfoglalatossággá tegyék, a rosz keresztyén bélyegét sütik. Azok, kik ezen külsőségben találják a vallásosságot, legyenek bár lelkészek vagy nem, a protestantismusnak nemcsak a legrosszabb szolgálatot teszik, hanem legveszedelmesebb ellenségei. Mert nemde a protestantismus a ker. vallásnak megtisztulása a balhittől és babonaságtól ? És a babonaság nem abban áll-e, hogy a vallásnak jelképeit öszszezavarjuk az örök igazsággal ? Ugy hát nem a tiszta evaugyélmi vallást prédikálják, nem azt ligyekeznek elősegíteni, hanem azt, mi ellen a protestantismusnak küzdenie kell, tehát ellenségét (1. J. F. Fries bölcs. tört. 2. köt. XXVI. 1.). Azon álpietismus tehát okvetlenül kiirtandó a protestáns vallásból; ez pedig csak ugy lehetséges, ha a lelkészek világos vallásos világnézet után fognak ügyekezni, nem pedig, hogy kiküszöbölvén minden gondolkodást a vallásból , magok lesznek a balhitnek szónokai, támaszai. De van azon kivül egy más pietismus is, mely a keresztyén vallásnak igazi és valódi szülöttje, az úgynevezett gyakorlati pietismus, mely a felebaráti szeretetet ápolja, s azt az élet minden viszonyai közt nyilvánítja, tanúsítja, melynek minden tettei a szeretetben fogamzanak és annál fogva a szeretettől is vezéreltetnek; erre adják magokat, ez#

t ügyekezzenek híveik között terjeszteni s elismertetni. Ámde ez nem oly kényelmes dolog, mint a puszta beszéd, itt nem csuszhatik be az avatatlan és hitetlen, itt feláldozó tettre van szükség, mint mindenütt, hol az erény iránti szeretetet s így az erkölcsiséget akarjuk felébreszteni ; itt a tiszta szeretet az egyetlen rugója minden tettnek; mely, ha bár tévedne is az eszközök használatában, nem hibázik, mert fel nem fuvalkodik, ámbár egyenesen az Istentől veszi származását; melyet nem szükséges bebizonyítani s valakire rábeszélni, de mindenki egész készséggel elismeri; mert nem keresi a magáét, mint azok, kik a hittel dicsekesznek és minden mást kárhoztatnak , nem is törődik a gonoszszal, hanem örül a jónak, akárhol találja azt, saját vagy idegen életben. Azért is a szeretet sokkal klilönb a hitnél, mert a hit is, ámbár az örökkévalót tárgyazza, korlátolt emberi felfogásunknál fogva, ugy mint tudásunk csak tökéletlen lehet: de a tiszta jámbor szeretet, minél egyszerűbb természetiebb, ártatlanabb, annál tökéletesebb, és megmaradaiul még akkor is, midőn már a tudás és a hit és a jóslat is elenyésztek. *) A ki tehát maga hitének érvényességét más hite felett elismertetni akarja, ez csak ugy boldogulhat, ha a szeretet ő benne tisztább, nagyobb mértékben létez, mint másban, ha nem csak külsőleg felavattatott a papságra, hanem belsőleg is a szeretet által. Ezen belső hivatás, a belső missionak egyetlen és nélkülözhetlen feltétele, melylyel még a Jezsuiták is 17-dik és 18-dik század elején csodát miveltek. Mert a szeretet sehol nem talál ellenmondásra, mindenütt készséggel fogadtatik, egész szívből elismertetik, okvetlenül felkölti a szeretetet másokban, és azzal a hitet is. Mert a szeretet a szellemek érintése, mely emberi méltóságunkat, szellemünk önállóságát hozza tudtunkra, mind a hitűek, mind az erkölcsiségnek alapgondolatját. Ne követeljétek tehát híveitektől a hitet minden alap nélkül, mert ez ellenkezik az emberi természettel. A hitet *) Csakhogy az igazi szeretet a hitből jő ; sőt a szeretet nem is egyébb, mint kívülre irányzott bit (Gal. 5, G). Az isteni a tudatban mondatik hitnek, ugyanazon isteni tettre irányozva mondatik szeretetnek ; azonban okos tett nem képzelhető megelőző tudat nélkül. Szer .