Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-06-03 / 22. szám

legbuzgóbb, legtevékenyebb lelkésze. Mi volt tehát a cél, ha nem dicséret, működése napfényrehozásában ? Az egyedül, hogy a benső niissio áldását, a hitteljes és lelkismeretes lelkészi munkásságnak tüntessem fel jótékony következmé nycit; az egyedül, hogy fiatalabb lelkésztársaimat a hasonló pályáni működésre buzdítsam s megmutassam, hogy a hit csudákat mivelhet, hegyeket tehet át, a kopár földből paradicsomot teremthet; az egyedül, hogy tettleg bizonyítsam be, mikép nem a papi elnökség, nem az államsegély az egyház felvirágoztatásának kútforrása, hanem minden egyes lelkész részéről a törlietlen apostoli buzgóság, a Krisztus szellemétől átvillanyzott lélek, mely mást nem óhajt, mint Isten országát a mester nyomdokán építeni. Lelkésztársaim! az idő éberségre int s komoly őrködés és munkásságra ösztönöz. Sok, igen sok az egyház magyar hazánkban , melyben a hit szövétneke nem világit és a tiszta erkölcs napfénye nem melegít; sok, igen sok az egyház édes magyar hazánkban, melyben a jólét, a szellemi és anyagi felvirágzás kék egét sötét fellegek fedik, melyek vészt hordoznak keblökben és a sülyedés villámait lövelik majd egyik, majd másik anyaszentegyházunkra. Ki az oka? Nem remegek őszintén kimondani, hogy legnagyobb részben mi magunk lelkészek vagyunk, s miért ? Azért, mert nincs meg a Jézusi hit keblünkben s nem azt világoltatjuk életünkben és ha ez áll — mit pedig kezünket szivünkre téve tagadnunk nem lehet— csudálkozhatunke azon, hogy elvallástalanodnak egyháztagjaink, hűl a buzgóság, kevés sokakban az áldozatkészség? csudálkozhatunk-e, hogy egyházaink felvirágzásának aranykora mindig távolabb és távolabbra fut tőlünk ? Nem! ezt nem csudálhatjuk, mert milyen a vetés, olyan az aratás: A kontár, a kinek nem Jézus, a jó pásztor vezércsillaga, hanem az önérdek, a kenyérkeresés tetteinek egyedüli rugója, csak kontárt nevelhet, s feltétlenül szükséges, hogyha egybáztagjainkat vallásosoknak, istenfélőknek buzgóknak óhajtjuk, mi lelkészek világoltassuk mindnyájan kivétel nélkül a tiszta evangyéliom szövétnekét, feltétlenül szükséges, hogyha egyházainkat a virágzás korára kívánjuk emelni és ezt joggal követeli az egyház, ne a hitetlenség és kényelem párnáján heverjünk, hanem hivatásunknak híven, lelkismeretesen megfeleljünk s egyházaink szellemi és anyagi jóléte épületéhez éjjel és nappal, csüggedni nem tudó buzgósággal hordjuk a megkívánt követ. Cékus István. KÖNYVISMERTETÉSEK. Bírálat Eiiektaii-kftnyveink felett. (Folytatás.) Egyházi hangnemek, vagy hangmódok alatt azon scalákat vagy hangsorokat kell érteni, melyek másként authentikus és plagal hangnemeknek is neveztetnek; — ezek voltak a későbbi, s illetőleg a XVI. században, mikor t. i. melódiáink létre jöttek, a zenészeinek talpfalai, s mint elnevezésűk mutatja, a hellen zenészeiből vétettek át, és pedig Ambrozius, majlandi püspök, — azután első Gergely pápa, s különösen rendszeresítve a XI. században arezzoi Guido, benedictinus által, — az authenticus hangnemek mindannyian önállók, a plagalok pedig csak áttételei — és pedig azon időben alsó negyed — de most már a mai zenészeiben lévő ötödviszonyhoz aránylag — alsó ötödviszonyszerénti áttételei az authenticusoknak; — melyekre kizárólag korántsem lehet a „dur" és „mol" nevezetet, — mint a mai zenészeiben — átruházni, mert azok, különösen a harmóniai előhaladáskor, csaknem minden lépcsőn más más jellemmel birnak, — s épen ez okozza azokban azon meglepő változatosságot, melyet a mai harmóniai redszer! ben hiában keresünk. — Tudjak a történelem után, hogy miként a beszédmódban, ugy az erkölcsben, jellemben különböztek egymástól a joniai, aeoliai, frigiai, doriai, lydiai stb. kellenek; — a régi századok mély felfogású zenészei, hihetőleg — ismerve ezen népek beléletét — azoknak természetéhez hasonlították, vagy párvonalozták az ezen egyházi hangnemekben uralkodó sajátságos jellemet, — s ily módon adták azoknak azon elnevezést, melyet még korunkban is viselnek. Rövidség okáért itt csak azon egyházi hangnemek lesznek bemutatva, melyek bennünket közelebbről érdekelnek. 1. Az authenticus, vagy törzs hangnemek e következők: a) a j on iai hangsor, — c, d, éf, g, á, hc: — mely lényegében nem más, mint a mai „c-dur", — s a mult század utóján élt hirhedt zenészek, a hangmódok rendszeresítésekor e hangsort hagyták meg alapalakul a inai „dur" hangsoroknak, — ebben a két alkotó diaton félhang, van a 3—4- és 7—8-dik lépcső közt. b)a do r i a i hangsor — d, éf, g, a, hc, d,— első négyese hasonlít a mai „d-molé"-hoz, a második azonban egészen különböző; a menuyiben itt a h sohasem szenved hangnemileg változást; — a honnan, ha az ily hangnemben szerkesztett őséneket a mai „d-mol"-ban írjuk át a vonalrendszerre, akkor a b előjegyet, — melyet e hangsorban a kulcs után ki szokás irni — közbejövőleg a h miatt, valahán}T

szor az előjő, fel kell oldani; — igy van az pl. az Énekhangzatos könyvben, a többek közt lásd a IX., LXXXVIII. stb. zs. — Jellemző e hangnemben, hogy az f-t és ^t egymásután , a melódia folyamán felemelve nem tűri, — mint pl. az Enekh. könyv IX., XCI. zs., — hanem olykor a c magasítását szenvedi el, —• a g-t pedig csak átmeneteleknél szokta magasíttatni, t. i. mikor a melódia a doriai hangsorból az aeoliai-ba, —• melylyel második négyesénél fogva rokon,— tér át. —- E hangsorban a diaton félhang esik a 2-3- és 6—7-dik lépcső közt. c) A mixolydiai h. s. — g, á, hc, d, éf, g, — első négyese hasonlít a mai „g-dur" négyeséhez, de a másik azétól egészen különböző. — A diaton félhang van a 3-4- és 6—7-dik lépcső közt. — Az f törzshangot leginkább engedi emelni a bezárásoknál, pl. lásd az 1845-dik évi énekeskönyvben, — debreceni kiadás, — a XXX. és CXVII. zs. stb. d) Az a e o 1 i a i h. s. — a, he, d, éf, g, á. — A hangsor visszaszállását vévén fel, hasonlít a mai „á-mol"-hoz; — a két diaton félhang van a 2-3- és 5—6-dik lépcső közt. — Alkotó hangjai közt legjobban szereti a g hang magasítását, — pl. lásd az említett énekeskönyvben a XXXI., C., és CX. stb. zs. e) Az eddig bemutatott hangsorokhoz tartoznak még a lydiai és frigiai hangsorok, — annyiban , a mennyiben gyakran történik kitérésezen hangnemekbe is, — azonban , különösen a lydiai — ritkán vétetnek fel alapul valamely éneknek, minthogy egyiknek a negyedik, másiknak az ötödik lépcsőjén kisebbített hármas —• h, d, f, — hangzat képződik, mi a régi harmóniai rendszerben seholsem fordul elő; — a lydiai b. s. f, g, a, h, c, d, éf; — a frigiai h. s. éf, g, a, h, c, d, é; — annál a diaton félhang esik a 4—5- és 7—8-dik, — ennél a 1—2- és 5—6-dik lépcső közt. — Mind a mellett a frigiait, mint scala-gyakorlatot lehet és kell is használni, mivel némely énekek ebben szerkeztettek. -- pl. a XXVI., LI., XCIV. zs. stb.; — de a harmóniában, ezek a vele rokon aeoliai hangnemen nyugoszik. Ha már a joniai, doriai, mixolydiai és aeoliai hangsorokat a vonalrendszerre átírjuk, — előjegyre seholsem lesz szükség; — azonban a melódiák folyamán itt ott láthatni történetesen felemelt hangokat, igy pl. az aeoliai zsoltároknál a g—giszszé, pl. a CXLIV. zs. 8, 23, 24 stb. halotti é.; a — doriai zsoltároknál a c — ciszszé, — pl. az L., LXXXVIII. zs.; — a mixolydiai zsoltároknál az f — fiszszé, — pl. a XXX., CXVII. zs. van magasítva, de ezek csak pillanatnyi változások a melódia jellemén, s megvan ezeknek is a szerző által számbavett céljok! — Az ily történetesen változtatott