Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-05-27 / 21. szám

517 518 Iáinkban törekvésüket nem arra irányozták, hogy a tudományt előbbre vigyék, az irodalmat gazdagítsák : hanem inkább arra, mikép intézzék a tanítást legügyesebben ugy, hogy a tanuló a kiszabott tudományösszeget minél rövidebb uton s minél rövidebb idő alatt sajátjává tegye. Ily tekintetből tanáraink az ifjúkat a tudomány kész ebédjéhez ültették, hogy jól lakjanak. Jól is laktak, legtöbbször meg is csömörlöttek s aztán hátat fordítottak ebédnek és gazdájának. Innen lett aztán az, hogy tán sehol a földkerekségen nincs annyi tanult és oly kevés tanulni szerető ember, mint minálunk. Oly intézet, hol a tanuló a tudomány műhelyébebevezettetnék, — hol mint tanúja a mester nem tágító ügyekezetének, mindennap megujuló munkásságának s a látszólag legcsekélyebb eredmény felett nyilvánuló örömének, hasonló szellemi élvezetek keresésére ösztönoztetnék,—merőben hiányzott. A tudománynak, mint ilyennek, nem volt hajléka, mely befogadja, nem volt ápolója, ki gondját viselje, s azért ha itt ott külföldről hozzánk vetődött is, nálunk meg nem lionosult: hanem csak mint idegen jövevény helylyel közzel fel-feltiinedezett, hogy utána annál nagyobb legyen a sötétség. Ha egyes férfiak itt ott a magasb tudományosság fáklyáját lobbantván, uj ösvényeket készültek törni theologiai irodalmunkban, ritkán találkozott, ki őket követte, s tovább fejlesztette volna megkezdett művöket, mert a következő nemzedék ismét külhoni vezetőkhez fordult, s a gyöngén megkezdett fejlődés fonala ismét megszakadt. Hol volna protestáns theologiai irodalmunk most, ha a 16-dik században kivülről vett lendület és hatalmas kezdet után, mi a nyert kincseket Önállólag érvényesítjük és nemzeti protestáns tudomány és irodalom fejlesztésén dolgozunk ? — Hová jutottunk a követett uton, hogy minden uj nemzedék az idegen bölcseségért idegen földre zárandok olt, s hazajővén, itthon a dolgot mindég ab ovo kezdte ? Oda jutottunk bizony, hogy midőn ujabb időben egy országos protestáns főiskola eszméje megpendült, találkoztak nem kevesen, kik a dolgot kivihetetlennek tartották már csak annálfogva is, mert nincsenek alioz való férfiaink, nincsenek különösen a theologia-és philosopliiának oly szakemberei, kik a tudomány európai szinvonalán állva, annak virágoztatását előmozdíthatnák. ÍMily irtózatos rendszer az, melynek háromszázados nevelő befolyása alatt, három millió lelket számláló egyház oda sülyed, hogy egy egyetlen főiskolát nem bir ahhozvaló férfiakkal ellátni! Valóban, ha minden practicus intézményt leginkább gyümölcseiről lehet megítélni: ekkor e rendszer maga magát Ítélte el. Azonban, Demosthenessel szólva, semmi okunk e jelen viszonyaink felett kétségbe esni, mert a mi azokra nézve a múltban legkedvezőtlenebb, ez a jövendőre nézve előnyünkre szolgál. Mert ha viszonyaink a múltban azért alakultak oly mostohává, mert semmiben a szükségest meg nem tettük: teljes reményünk lehet a javulásra, ha kellőn a dologhoz hozzálátunk ; holott ha eddig is mindent megtettünk volna és mégis ugy állanánk, reményünk sem lehetne, hogy viszonyaink valaha megjavuljanak. De értsük meg egymást jól: Én a függési rendszert kárhoztatom, melynek nyomán a külföldi egyetemek látogatása tekintetéből elmulasztottuk az itthon teendőket és nem volt senkinek gondja arra, hogy a protestáns tudománynak a hazában is hajléka legyen. — Nem azt mondom tehát, hogy ifjainknak nem kellett volna a külföldi egyetemeket látogatniok: hanem hogy ugy kellett volna intéznünk hazai tanügyünket, hogy a külföld látogatása a hazai tudománynak minél nagyobb hasznára váljék. Pusztán hivatalra előkészítő intézeteink sem a honmaradóknak elegendő kiképzést, sem a kimenőknek kellő készültséget nem nyújtottak. Nem remény, — hanem teljes meggyőződésképen merem állítani, hogyha ifjaink itthon tökéletes tudományos kiképzést nyernek, összeköttetésünk a külfölddel nemcsak élénkebbé fog válni, — a tudományos képzettség legnagyobb ösztön lévén bővebb tapasztalat gyűjtésre, — hanem áldásdúsabb is lesz egyházunkra nézve, mint eddig lehetett, midőn a tanulmányait különösen valamely vidéki magyar iskolában végzett ifjú, szótárral zsebj ében indult a külföldre, s a künmulatási idő alig volt elegendő arra, hogy nagynehezen magát megértesse vagy az idegen szólót megérteni tanulja. Minél jobban képezzük ifjainkat itthon; minél jobban ismertetjük meg velők a protestantismus igaz szellemét, saját nemzeti szempontunkból: annál égetőbb vágyat támasztunk keblökben ismerni annak bölcsőjét, és eredeti hónát. Bármennyire, habár túlságosan emelkedik is a hazai I szellemben mívelendő protestantismus mellett a buz! galom, ez soha ellentétbe nem jöhet amaz iránynyal, mely külföldi rokonainkkal való vallásos összekoté| sünket sürgeti. Másfelől e buzgalommal uj élet költözendik az egyház minden ereibe, mert oly eszmével jön kapcsolatba, mely legbensőbb érzelmeinkhez szoroj san hozzátapadt. Jól tudom, hogy kényes dolgot feszegetek, s míg egyfelől megvédem magam azon vád ellen, mintha csupa röghez tapadt domi doctusokká akarnám neveltetni a jövő nemzedéket: másfelől hitfelekezeti szükksblüséget fognak némelyek szememre lob-I bantani. De hiába, mi nem tartozunk azon világboldogítók sorába, kik az emberiséget önteremtette eszméik azon egy kalapja alatt egyesíthetni hiszik. Mi a szellem legszabadabb nyilvánulásait is bizonyos nemzetegyéni korlátokhoz látjuk kötve elannyira, hogy az elméletileg dicsőitett egyetemiségben, a mint a valóság színpadján kell föllépnie, csak a halál megdicsőülését látjuk: míg másfelől az egész történelem folyamában a polgárisodás szükséges kezdeteképen mindenütt valami szűk emberkörre szorítkozó testületi szellem lengését tapasztaljuk, mely haladásában mind diadalmasabban lobogtatja a mívelődés zászlóját s ellenállhatlan hatalommal nyilatkozásra fakasztja a társadalom lelki ereit minden irányban.