Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-05-13 / 19. szám

lett keresztyéni élettel biró müveit és igy áldozatbuzgó egybáztag is e szerint az egyházi törvény és tartozás iránti viszonyát nem fogja nyűgnek tekinteni, miután ö azon törvény és tartozás szellemétől áthatva lévén, azt kész szívvel fogja teljesíteni. Ránézve nincs ktilkényszerítés, e végrehajtási szigort birja ő a lelkébe beoltott törvény és tartozás erkölcsileg kötelező erejében, azaz: egyedi autonómiájában, mely az egyház autonómiájával nemcsak összeütközésbe nem jő, sőt épen abban leli föl saját képének legmagasztosabb kifejezését. A kik már egyházunkban a keresztyéni életfejlett- j ségnek ezen stádiumán vannak, azokra nézve nem lehet lapis offensionis az egyházi adó, sőt azok bizonyosan örülni fognak azon, hogy ezáltal egyházunk a physicai léterére megkívántató anyagi erőnek biztos számítás alá vehető birtokába jő ; a kik pedig e stadiumra még nem jutottak, kiknek száma egyházunkban is légió, azok irányában az egyházi adó kivet' e, és annak— ha szükségeltetik — bírói behajtása épen nélkülözhetlen. Csak futólagos pillantást vessünk is gyülekezeteink beléletébe, s meggyőződünk arról, hogy a capacitálás, persvadealás és buzdítgatás fegyverének éle mily keveset fog a nép lelkén. Elhallgatja ugyan az a buzdítást, látszólag örömmel is veszi, főleg a hízelgő lelkesítést s jobban tetszik neki is a kér em , mint a parancsolom kifejezés: de ha arra kerül a sor, no most már nyúlj a zsebedbe, áldozz egyházad és iskolád, áldozz ön valláserkölcsi életed előmozdításának oltárára, önzésében, szükkeblíiségében és tudatlanságában mindig talál mentséget a nemáldozásra. A nép szivén annak erszényéhez vezető ut nem oly könnyű, mint azt elgondoljuk. _ Elhiszem én, hogy műveltebb gyülekezeteinkben csak egy lelkes felhívásnak is kitetsző eredménye lehet, bár még azok sem bírhatnák magukat csupán az önkénytes adományozás alapján fentartani; de legtöbb falusi gyülekezeteinkben hiába zörgetjük az egyház perselyét, — a nép még legközelebbi, p. o. lelkésze és tanítója iránti világos tartozását sem igen teljesíti; a hol a nép még annyira sincs megérve, hogy a rendes és vasárnapi iskolázás szükségét belátná; a hol a nép gyermekeit még most is minden szószéki és szószéken kivüli buzdítás, intés, felvilágosítás dacára is inkább csak a szolgabírói hatalomtól féltíben küldi iskolába: ott uraim! bocsánat e kifejezésért — ne al- i tassuk magunkat s ne építsünk légvárakat a nép önkénytes adakozói nagy lelktiségére. Ismerni kell a népnél élő sajatságos jogfogalmakat. í A nép ugy vélekedik, hogy a mit egyik vagy másik tenni bűntelen elmulaszthatott, azt balgatagság volt a többinek megtennie; a minek teljesítésére őt physikai eszközzel kényszeríthetni, az tulajdonképeni kötelessége, s vigyáznia kell, hogy a buzdító szavak által magát hálóba ne kerítesse. Ily veszélyes doctrinának minden gyülekezetben akadnak szájaskodó álapostolai, kiket a nép tribunjainak tekintvén, azok után megy, s egy ily tudatlan és lelketlen néptribun képes a superintendentia intézkedéseinek, a lelkész legbuzgóbb fáradozásának hatását paralysalni, s minden üdvös egyházi vagy iskolai reformot ott helyben lehetetleníteni. A nép az ily kifejezésnek: ezt tennie a gyülekezetnek morális kötelessége, erkölcsi fontosságát nem érzi, nem érti, — rá, a hol tennie kell, az ily kifejezés hat: ezt meg kell tenned, különben . Népünkre még az evangyéliom tiszta kategoriai rá nem illenek, az még most is a törvény korában él, vele még a kötelességek erkölcsi erejét is mint egy physikai burokban kell sejtetni és szemléltetni. A honnan a népek valláserkölcsi fejlődése s előhaladása kockáztatnék, ha annak az egyház nagyobb physikai szabadságot adna, mint a minek elhordozására fogékony; ott, a hol még parancsolni kell, visszás dolog lenne a kérelemnek és capacitálásnak meddő eljárását használni. íme ez, a mit itt elmondtam, egyházunk reális oldalához tartozik. Nagyításnak veheti, ki a néppel közvetlen érintkezésben nincs, ki azt harmadik vagy negyedik kézből, vagy legközelebb a divatbeszélyek idylli rajzolatai [után ismeri; de a ki a nép közt forog s figyelemmel kiséri annak észjárását, erkölcsi gondolkozását s életét, ugy hiszem, előadásomat túlzottnak tekinteni nem fogja. Az egyház reális oldalának figyelembevétele parancsolja tehát: 1) hogy egyházi törvényeink teljesítését ne bízzuk csupán az egyéni akarat jótetszésére, hanem azon kell lennünk, hogy egyházi törvényeinknek minden egyháztagra nézve physikailag is kényszerítő erejét megszerezzük; 2) hogy az egyházi adó elve — most itt a kivetési kulcsot nem tekintvén — kimondassék, még pedig ugy, hogy minden egyháztag a rá kivetendő egyházi adót, ha másként nem, birói behajtás utján is köteles leend megfizetni. Ez egyéni véleményem. En legalább azt hiszem, hogy ha egyházunk törvényei foganatosítását csak a persvadealásnak, physikai létezését csak az önkénytes adományozásnak , bizonytalan eredményétől függesztené fel: legüdvösb törvényei, szabályzatai épen a gyakorlati téren lennének a gyülekezeti egyedek által erejökből kiforgatva, mostani egyházi s iskolai reform, és előhaladási igényeinket legalább is felényire le kellene szállítanunk, s bármen nyi jeremiadokat s philippikákat tartanánk is a lelkészek és tanítók ellen — legyünk meggyőződve — a bajon azért segítve nem lenne. V. Még röviden és befejezőleg egy tárgyat kell megemlítenem. Kedves phrasissá vált napjainkban: csak lelkészeink s tanítóink apostolkodjanak, minden meglesz; a népet csak vezetni, világosítani, buzdítani kell, s azonnal minden egyházi adó nélkül is lesz egyházunknak elég pénze, iskoláink is rendezve lesznek, a lelkésznek sem kellend fizetését beexequaltatni stb. Nem tagadom, hogy hibák, fogyatkozások lelkészeink- s tanítóinkban is vannak, és bogy ezek buzgósága lényegesen megkívántatik az egyház belső felvirágoztatására ; de már az Isten szerelmeért, ne feszítsük annyira a hurt, mert eláruljuk, hogy nem vagyunk mesterei. Napjainkban oly sok igényekkel lépnek föl a lelkész és tanító irányába, hogy alig határozhatni meg, nevessünk e rajta inkább vagy boszankodjunk. A lelkész ugyanis azon kivül hogy lelkész , azaz a gyülekezet valláserkölcsi életének fejlesztője és vezetője tartozik lenni, a divatfogalmak szerint legyen. 1) orvos, ki hallgatóitatesti nyavalyákban is gyógyítsa s gyógyszerekkel, ellássa, 2) ügyvéd, ki a peres, különösen az úrbéri ügyekben a népet oktassa, vezérelje, tanácsolja, 3) a helység ügyeinek vezetője, ki még a falusi biró számadásait is revideálja stb. 4) ügyes gazda, ki egész példánygazdászatot állítson, s oktassa a népet a faoltástól kezdve a marhatenyésztésig, 5) az irodalom lelkes barátja s terjesztője, 6) legyen tudományos ember is. Mennyi állhat meg ezen igények közül, most nem vizsgálom; de legalább annyi méltánylást várhatnának lelkészeink az irodalom férfiaitól, miszerint tekintetbe vegyék, hogy a lelkész napja is csak egyszer 24 órából áll, hogy a gyülekezet szorosan vett valláserkölcsi életének vezetése és fejlesztése is ad egy kis elfoglaltatást, és hogy a lelkész legnagyobb buzgósága sem képes megorvosolni azon organicus bajt, mely egyházalkotmányunk jelen ziláltságában s egyházi kormányzatunknak mostani erélytelenségre kárhoztatott állapotában fenekük. Mindaddig, mig lelkészeink s tanítóink biztos és szilárd egyházi törvényekre nem hivatkozhatnak, s az egyházi törvény erélyes támogatására hivatalos eljárásaikban nem támászkodhatnak, szóval mig egyházi hatalmunk nem lesz s az egyház autonómiáját annak saját tagjai irányában is kellőleg nem érvényesítjük, egyházunk mind alsóbb,