Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-05-06 / 18. szám

tés ídö multával kisebb nem leend; hanem a változott körülmények között is rangját megtartja. Lehet, sőt valószinü, hogy a jelenben élőkre nézve kellemetesebb lenne a készpénzre átváltoztatott fizetés, de utódaikat okvetlen koldusbotra juttatná, mert valóban nagy optimismus kellene ahoz, hogy valaki azt reményije: miszerint lehetséges lesz minden harminc vagy akár ötven évben is, a változott körülményekkel arányban emelni a fizetéseket. A megszokottat csak inkább teljesítik az emberek, észre is alig véve. hogy azon mérő buza például, mit adnak, három annyit ér ma, iuint ezelőtt ötven évvel; de próbálja bárki is azt kívánni, hogy két forint helyett, hatot fizessenek, meglátja, minő választ fog nyerni. Hárítsuk el tehát a terményekbeni fizetéssel eddig együttjárt, —-de együttjárni ne in tartozó — kellemetlen, sőt káros következéseket, de ne vessük el magát a nélktilök jó intézményt. Megszüntetvén a csakis egyes vidékeken létező nevetséges fizetéseket, minők sonka, vaj, turó stb., intézkedjünk ugy , hogy az egyház minden tagja a gondnok kezeihoz fizesse be tartozását, s ez fizesse azután az egyház hivatalnokait, felelős lévén a termények minősége és mennyisége felől. Igy semmi szin alatt nem lehetend a hivatalnokoknak károsodniok, s el lesz kerülve azon nemcsak terhes, de a közügyre nézve káros kényszerűség is, hogy maguknak kelljen kiérdemlett fizetésökért az egyház egyes tagjaival izetlenkedniök. Azon, különben is soha nem létezett szükség pedig, hogy az egyházi hivatalnok kofasorban üljön a vásártéreken, még kevésbé fog előállhatni ezentúl. A folytonosan fejlődő kereskedés, a szaporodó közlekedési eszközök biztosíthatnak a felől, hogy e nélkül is el fogják termesztményüket adhatni, csak gondoskodjanak arról: hogy legyen mit eladniok. Ezek folytán, ha lehetne, egyházi hivatalnokaink fizetését egészen ohajtásom szerint rendeznem, szaporítanám ugyan a sok helyt csakugyan felette csekély készpénzfizetést. de nem túl az egész fizetésnek legfelebb egy negyed részén, a többit pedig terményekben és földben határoznám meg, miként ezt elődeink bölcs előrelátással tették. Nem is foghatom meg, hogy a nem túlságosan íizött gazdálkodás miben ellenkezhetnék az egyházi hivatalnok állásával ? Oly foglalkozás ez, mely midőn a minden tudományos emberre nézve szükséges szellőzésre alkalmat nyújt, folytonosan a természet titkaival s a mindenek teremtőjével hozza öt érintkezesbe; oly foglalkozás, melynek folytán jó példája által híveinek kiszámíthatatlan hasznot tehet, s e téreni felsőbbségét is bizonyítván, azok előtti tekintélyét is nevelheti. Az egyházi járulékot közigazgatási orgánumok általi beszedetését, az egyházi adóíveknek az álladalmi pénztári Mvatalokbozi beszolgáltatását, hasonlóan helytelen intézkedésnek tartanám. Nem lehet föltenni azt semminemű államhatalomnál a világon, hogy a direct befolyása nélkül kivetett, direct befolyása nélkül kezelendő járulékokat, az egyháznak mintegy alárendelt szolgájaként, — minden beavatkozási igény fent art ás a nélkül egyszerűen behajtass a. — Az egyház és állam közti viszonyokban, hol azok helyesen rendezvék, egyik is a másiknak alárendeltje nem lehet, s hol valamelyik alárendelt állapotra van szorítva, ott az a mai államoknál mindenütt az egyház, melynek nincsenek kezében világi fegyverek, hogy az elnyomás ellen magát védelmezhesse. Ismétlem tehát, hogy az államtól a tiszta behajtói szerepet követelni képtelenség, önkormányzatunk legkisebb részét is'pedig azért feláldozni, szent vallásunk j iránti bün lenne. De föltéve is, hogy a magas kormány, eddig e világon példátlan nagylelkűséggel, elvállalná e szerepet, két- j lem, hogy elérnők vele a célt: egyházi hivatalnokaink pontosabb fizetését. Nem kerülhette az el B. D. ur figyelmét sem. hogy az államnak saját szükségére kivetett adójánál is tetemes hátrányok szoktak lenni, miből pedig természetesen következik, hogy hivatalnokai, kik tőle veszik fizetésöket és neki felelősek, nem fogják az egyház adóját szorgalmazni addig, mig az államé be nem folyt, s igy még több hátramaradás leend ezen uton, mint a mennyi eddig volt, a fentebbin kivül még azért is', mert az ily módon behajtott egyházi adórészleteket nem fog lehetni rövid uton az illetők kezéhez juttatni, hanem azoknak előbb az államhivatalból az illető egyházmegyei és egyházkerületi hivatalnokokhoz kellend áttétetniük, mi hogy nem csekély időt venne majd igénybe, azt belátni igen könnyű. Hozzá járul még ebez, hogy midőn jelenleg sokan némi becsületbeli kötelességet helyeznek egyházi tartozásaik lehető pontos fizetéséhez, akkor bízonynyal minden ember bevárandja, ha épen szorult helyzetben lesz —• s ez ma nem ritkaság — a megintéseket, foglalásokat stb., melyek által okvetlen pár hónapi időt nyer, vagy föltéve, hogy az államadóval egyidőben sürgetik az egyházi adót, egyikre vagy másikra nézve időhalasztást fog kérni, és váljon kétséges-e, melyikre nézve fogja megnyerni? Vessük ki tehát és hajtsuk be magunk az egyházak belszükségeinek fedezésére szükséges járulékokat, még pedig nemcsak pénz-, de terményekben is. s ha munkások leszünk a vallásos buzgalom terjesztésében , bizonynyál kevesebb hátramaradást fogunk tapasztalni, mint a B. D. ur által ajánlott módon tapasztalnánk s ha szinte fognak is ! akadni egyes vonakodók, azok ellen az egyházi hatóság egyszerű megkeresése folytán nemcsak a helybeli, hanem a felsőbb polgári hatóság is tartozik , a felsőbb rendeletek értelmében fellépni, mely igy — mint az eddigi tapasztalás is mutatja — rövid uton behajthatja a tartozásokat. Tisza Kálmán. Tekintsük egyházunkat ne csak ideális, hanem reális oldalánál fogva is. (Folytatás.) III. Az eddigiek után legyen szabad kétségbe vonnom azon irány helyességét, mely legközelebb Irinyi József urnák e lap 1-ső számában „az egyház anyagi szükségeinek fedezése" cím alatt megjelent — különben lelkes szózatu értekezésén veres fonalként áthúzódik. E veres fonal pedig — eltekintve most itt az idézett értekezésben az egyháznak állam általi segélyeztetéséről mondottaktól •— azon eszme, hogy az egyház körében az ige erején kivül semmi más ható eszközt, kiilkényszerítést nem kell használni; hanem minden egyes egyháztagnak meg kell azon szabadságot hagyni, miszerint az egyház iránti tartozásait pusztán csak a valláserkölcsi okoknak ráhatásából teljesítse. *) Véleményem szerint, e tanban az egyház lényében rejlő ideális és reális sarkpontok egymássali összetévesztése fedezhető fel. I. J. ur lelke előtt mint egy részről az egyház ö 11-állósága; ugy más részről az egyháztagok egyedi szabadsága megmentésének kettős kérdése lebegett; de e két pont harmóniáját nem találta el; a mennyiben az egyedi szabadságnak az egyház autonomiája rovására nyitott tágas kaput és széles utat. Hárítsuk el e nehézséget, keressünk egy megnyugtatóbb egyezményi kapcsot. Ha egyenesen csak ugy tekintem magamat, mint k eresztyént, és igy csak Krisztushozi viszonyomat veszem föl, akkor én Krisztuson kivül senki mástól nem függök, *) Nincs ugyan ez eszme I. J. kérdéses cikkében ekként formulázva, de abbai) implicite csakugyan benne van. F. L.