Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-04-29 / 17. szám

het beszélni, mily véghetetlen sok rosznak kútforrása a télen nyáron minden áldott vasárnap soha meg nem sziinő zene és táncvigalom! A pap intheti, feddheti, csalogathatja, hivhatja az illetők1

szülőit, — és ha nem is tagadjuk, hogy hatalmas eszköz kezében maga az Isten igéje: mégis mig a hatóságok e részben hathatósabban kényszer eszközökkel is nem gyámolítják, nem sok üdvös eredmény várható, sőt még gyakran a papi hivatal fájdalmas compromissiójával is jár, ha látja az Isten igéjével keveset vagy semmit sem gondoló, hogy a pap minden buzgósága mellett semmiképen célt nem tud érni. Ezen serdültek elhanyagolásából támadnak idővel a legtöbb bajok, különösen a veszekedő házasfelek. A serdültek elhanyagolása jóformán a legbiztosabb mag, melyből konkoly, a gyülekezet romlottsága, zajos és zenebonáskodó gyülekezetek keletkeznek. Egy másik osztályt képeznek a mindennemű lelki és testi bajok által meglátogatottak és szenvedők, a szó szoros értelmében vett betegek. Ezek a lelkipásztor után sovárognak, ha látják, hogy az minden jó és szentért hevülő , kegyes istenfélő életű férfiú. E részben utmutasásokat alig adhatni, mert ha valahol, tehát itt áll, hogy legjobban cselekszik a pap, ha egészen a sz. lélek sugallatára bizza magát. Itt családi körülmények, a betegnek előbbi élete, betegségének minősége mind meg annyi tényezők, melyeket egy kis lélektannal biró pap fel fog tudni használni arra, hogy a vallás áldásait árassza el, akár a beteget vigasztalván, akár szivét, ha az előtt a vallás iránt közönyös vagy hideg lett volna, felköltvén és a jónak megnyervén. Természetes, hogy ha Luther Pál apostol után mondja Rom. 10, 17. hogy „a hit a hallásból vagyon, a hallás pedig az Isten igéje által," hogy a rendes vasárnapi Isten itisztelctben összpontosul a prot. lelkipásztor minden tevékenysége, a miért is nemcsak illő, de m u 1 h a 11 a n kötelessége, hogy híveinek mindennemű lelki igényeit tekintetbevéve készüljön egyházi szónoklatára. „Itt vannak előtte tudatlanok, kiket tanítania, kételkedők, kiket meggyőznie, szomorkodók, kiket vigasztalnia kell; ifjak, hajadonok, férfiak, nők, öregek; érzéki világ emberei, a megszokás emberei; napszámosok, mesteremberek, cselédek, tudósok, művészek, hivatalnokok; egészségesek s reményteljesek, borult hangulatú betegesek; gazdagok, szegények; megelégedettek, elégedetlenek; szorgalmasak, restek; a vallás iránt fogékonyok és azt szeretők, a vallás iránt közönyösek és azt megvetők; az értelem, a gyakorlati élet emberei, tevékenyek, szőrszálhasogatók s buvárkodók; érzés emberei, felvilágosodottak, tévelygők, babonásak. *)" Mindezekre ugy kell a papnak szónoklata által hatnia, „hogy a szegényeknek hirdesse az evangyéliomot, a foglyoknak hirdessen szabadulást és a megkötözötteknek a tömlöcnek megnyílását, hogy az Ur jó kedvének esztendejét hirdesse, és a mi Istenünk boszuállásának napját, hogy minden siralmasokat megvigasztaljon." Esaias 61, 1. Csak ha igy fogja fel a pap hivatását és feladatát, fog szónoklata által hathatni. Ha ezen elősorolt körülményekre tekintettel nincsen, lehetetlen, hogy szónoklata által hasson. A legegyügyübb ész is be fogja látni azt, hogy a prédikáció, ha csak szombaton nyakra főre készül, és nem mint folytonos tanulmányozás, gondolkozás, irás, javítás és azon szilárd akarat eredménye, hogy hasson a hívekre, áll elő: célt nem érhet. Ha nem komoly tanulmányozás előzi meg a prot. papnak egyházi szónokolását; akkor csakugyan nem fog hathatni, ha még oly válogatott szavakkal ékeskedik, és még oly csengő hanggal adatik elő is az: nem fog hatni, nem fog találni, és minden bizonnyal ugy fog a pap harcolni, mint hijába vágván a levegőeget. I. Kor. 9, 26. Végre az egyház, noha az ország, melynek feje Krisztus, nem e világból való, mégis a mint a földön megjelenik, *) Boldogult atyám, Petz Leopold kézirati jegyzeteiből. az külső erkölcsi testület, oly szerves egész, melynek az álladalomtól elismert létezése van, és a mely saját hivatalnokokkal s vagyonnal bir. Kötelessége e szerint a papnak egyháza kiilsö jóllétéről is gondoskni, egyházát az álladalomtól elismert létezésben megtartani és védeni, más részről annak vagyonát is épségben tartani és szaporítani. I. Tim. 5, 18. Rom. 12, 13. Természetes, hogy a gyülekezet, mint külső szerves egész és erkölcsi testület különös igazgatást is igényel. Ha van a falusi gyülekezetben oly világi felügyelő, ki vallásos ihlettség és meleg részvéttel, sokszor az illetők legkeserűbb hálátlansága mellett is, foglalkozik ezen munkával, mint nobile officiummal, s segíti a papot gyülekezete igazgatásában; boldog a pap, kinek oly elnöktárs jutott. De hol vagy épen nincs világi felügyelő, vagy ha van is, vallása-, gyülekezetének, melynek maga is tagja, jólléte iránt közönyös, csakugyan a papra néz ezen terhes és keserves foglalkozás. Első helyen áll itt az anyakönyvek lelkiismeretes vezetése és őrzése, azután az egyház benső erkölcsi s ktilső anyagi jóllétének épségbentartása s gyarapítása, végre az egyházi fenyíték is, mely nagyobbára annyira kijött a divatból, hogy annak már puszta említését is sokan kárhoztatják. Pedig csak azon papról mondhatni, hogy lelkiisméretesen teljesíti lelkipásztori kötelességét , ki mindezekre, még a legcsekélyebbeknek látszókra is kiterjeszti figyelmét. Ez igénytelen soraimmal, távol attól, mintha kezdő hivataltársaimnak utmutatást akarnék adni, csak a tévelygőket szándékoztam útba igazítani: a hivatalon kivül állókat, nehogy azt higyjék, miszerint a protestáns falusi papság privilegizált sinecura; a hivatalra készülőket pedig, hogy lássák be , miszerint jól megvizsgálják: „quid valeant humeri" a komoly tanulmányozás, tudomány és munkaszererettel barátkozzanak meg, mert nagy fába vágják fejszéjöket. Petz Gyula, ág. hitv. ev. lelkész. Tekintsük egyházunkat ne csak ideális, hanem reális oldalánál fogva is. „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak." —>• Mát. 20, 16. I. Az egyházunk szervezésére vonatkozó iránynyal irt eddigi közleményeknek nagy része kiválólag az egyháznak eszményi oldala körül forog. Ezt természetesnek találom. Mert a mely ponton kezd a fenyegető veszély komolyabb alakot ölteni, figyelmünk nagyobb ébersége is mintegy ösztönszerűleg oda irányul. De azért ekkor sem szabad az egyház reális oldalát teljesen ignorálnunk, mert ily megbocsáthatlan figyelmetlenség — mondhatni, elbizakodottság mellett könnyen megeshetnék, hogy az egyházunk ideális oldalán nyerendő vívmányok haszna épen annak reális oldalán lenne keserűen meghazudtolva. Mig egyházunkat ideális pontján őt illető sarkába akarjuk behelyezni, vigyáznunk kell, hogy az reális sarkán valahogy az eddiginél is nagyobb rendetlenségbe ne jöjjön! Mielőtt azonban a felvett tárgy fonalát tovább ereszthetném , az egyház ideális és reális kettős oldala közti határvonalat kell röviden kijelölnünk. . . Eszményi oldalánál fogva ugy tűnik elénk ;i z egyház, mint oszthatatlan egység, mely a Krisztustól beleuitott tényleges léterőnél fogva önmagában és maga által kiván fenállani, s mely szerint autonomicus életműködésének szabadságát teljes jogérzettel vindicálja s mint ilyen, szellemerejének hatását az államon is kinyomja, igazolja. Létszerü (reális) oldalánál fogva pedig már ugy jelentkezik , mint egyedekből, még pedig mint a szellemi, különösen a vallási és erkölcsi életfejlettség különböző fokain létező és valláserkölcsi elösegéltetést igénylő egyedekből álló, habár theanthropologiai, de azért társasági intézet, melynek tag-