Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-04-01 / 13. szám

javát igazán lelkén hordó öntudatos, elfogulatlan magyar prot. embert, ki — mint Litterati János ur — ezt nyiltan tevé, kívülről jövő segély után sová­rogna. Hivatkoztak már mások külföldi példákra, megérthetővé tették, mennyire káros az egyház bel­életére nézve minden kívülről jövő segedelem, mely midőn külső befolyásnak nyit utat, egyúttal a hívek­re nézve a restség s tétlenség párnájává válik, mihez én még csak azon észrevételt teszem, hogy a bárhon­nan jövő külsegedelem, olyan az egyházra nézve, mint egyes emberre nézve a kölcsönpénz, midőn meg­nyeri, jól esik az, de azon túl mindörökké annak ka­matoz , a ki adta, s elvégre koldussá teszi azt, a ki­nek adatott. Az Istenért csak önerőnk által igyekezzlik előte­remteni azt, mire egyházunknak szüksége van, a hí­vek buzgóságára építsük az egyház jövőjét, csak ez a biztos alap. Örömmel olvastam én ezért minden ja­vaslatot, mely egyházunk szükségeinek önerőnk ál­tali fizetésére ajánl módokat, habár eddigelő megval­lom nézetem szerint egészen kielégítőt nem találtam is, mert mentől több ember foglalkozik ez eszmével, mentől több közli ez iránybani nézeteit, annál köny­nyebb leend majd a legjobb módot kiválasztani. Nem lehetetlen, hogy később magam is fogok egy erre vonatkozó részletesebb javaslattal előál­lani, eddig is azonban legyen szabad némely álta­lános eszmét megpendítenem. Nézetem szerint, az egyes egyházak magán­szükségeit , az összes egyház közös szükségeitől meg kell különböztetni, s nem egy és ugyanazon módot kell fedeztetésük végett követni. E téren, nézetem szerint, három irányban kell hatnunk, úgymint: 1. Azon kell munkálkodnunk, hogy minden egyház, tehetségéhez képest, javítsa, a mennyiben szükséges, ugy nevezett belső embereinek fizetését. 2. Azon, hogy minden egy ház vidékben legye­nek — az egyházkerület felügyelete alatt — a lel­készek és iskolatanítók számára nyűg- és gyám­dijintézetek s illetőleg pénztárak. o. Azon, hogy legyen minden egyházkerület­nek egy erős pénzalapja, melyből a kebelébeni sze­gényebb egyházak segítessenek, minden, az összes magyar prot. egyház érdekében teendő költségek fedeztessenek, zsinati stb. kiadások fizettessenek, a tanintézetek gyámolítassanak, tanárok nyugdijáztas­sanak stb. stb. A mi már az elsőt illeti, ennek miként esz­közlésére majdnem minden egyház sajátlagos kö­rülményeitől függ, s itt, ugy hiszem, hogy az egy­ház belszükségeinek fedezéseinél a tehernek birtok­aránylagos felosztása, meghatározott korlátok kö­zött, megengedhető lenne, mindenesetre az egyházi elöljáróság utján kellvén a kivetendő összegnek meghatároztatni, s a kivetésnek végrehajtatnia. Itt is azonban okvetlen szükséges a maximumot meg­határozni, a melyen túl ha valaki többet bir is, csak a maximum gyanánt felvett birtokra kivetett terhet hordozza. A teher birtokaránylagos emelke­dését, az egésztelkes birtokon túl — mint a mely a maximumot képezhetné •— terjeszteni nem lenne sem méltányos^ sem tanácsos. Nem lenne méltányos azért, mert a lelkész stb. egyházbani működései, nem vagyon, de személyhez levén kötve, annyival inkább nem lehet követelni, hogy a nagyobb va­gyoni földbirtokos birtoka arányában lehet több­ször annyit is fizessen ezen szolgálatokért, mint rajta kivül az egész község, mert az egyházban annak tagjai valóban egyformák, s az egyház adalékai nem ezen világból valók lévén, nem nyújthatna az a több teherért több élvet is, mint ez a statusban történik. A fentebb említett korlátok között is csak azért helyeselhető az egyházi terhek birtokaránylagos vi­selése, mert másképen nem lehetne a szegényebb j sorsuak túlterhelése nélkül a célt elérni, s mert igy ebből semmi esetre nem fejlődhetnének ki oly bot­rányos és az egyházi hivatalnokok függetlenségére is veszélyes eredmények, mint ugy, hogyha ezen elv tovább is terjesztetnék, a midőn egy egy vagyo­nosabb ember, nem egy, de több lelkészt is, az ő zsoldjában levőnek tekinthetne, sem oly zavarok elő nem állhatnának, mint az utóbbi esetben pél­dául akkor, ha a vagyoneladás vagy bármely más uton, más hitfelekezethez tartozó birtokosra száll­ván, egyszerre lehet több egyházi szolga fizetésé­nek alapja enyésznék el. Végül az egyház javának is megfelelőbb ez igy, mert midőn egy felől ez elégséges az egyház jövedelmeinek emelésére a nélkül, hogy ezáltal a szegényebbek túlterheltetnének, a fent kitett maxi­mumnál is többet bírók nem vesztenék el ezáltal az adományozási kedvet, mely ha vagyonosabb hitro­konaink kebeléből kiirtatik, lehet ugyan az egyház folyó szükségeit adók és végrehajtások utján fe­dezni, de ujjat, nagyobbszerüt teremteni nem lesz lehetséges. Áttérve már most a 2-dik helyen említett nyug-és gyámdij-intézeti pénztárakra, ezeket az e végre lelkesen felszólítandó egyházak és hivek adakozá­saiból kell, hol még nem volnának, megalapítani, hol pedig már léteznek, növelni, gyarapítani, ezen­túl azok a tőkék részben ki nem adott kamatjai s a minden egyházi hivatalnok által évenkint rend­szeresen fizetendő járulékok által fognak tovább erősbödni, gazdagodni. Épen azért tartom én he­lyesebbnek, hogy minden egyházvidéknek külön le­gyenek ily pénztárai, mert mind az egyházak és egyes hívek szivesebben fognak áldozni, ha tudják, hogy ez a körükben működő lelkészek s tan tók javára történik, mind magok az ilieto egyházi hi­vatalnokok szivesebben fizetendik járulékaikat — ha tudják, hogy az utánuk eső haszon épen reá­juk vagy özvegyeik- és árváikra fog liáromlani. Végül a 3-dik helyen említett egyházkerületi pénztár volna már az, melyet vagy ugy mint az „országos egyházi domestica" című cikkben B. M. ur ajánlja, vagy ha találunk jobb módot máské­pen, de mindenesetre az összes hívek által elvál­*

Next

/
Thumbnails
Contents