Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1858 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1858-03-18 / 11. szám

Azért bátorságot veszek magamnak, a tisztelt szerkesztőség és közönség engedelmével, a kettőselnökség érdekében némely nézeteimet nyilvánítani. A „Merengések" tisztelt irója élesen taglaló dialektikával a tárgyat minden oldalról megforgatván, különböző combinatiok szerint alakítja formulázásait. Én mint afféle parlagi ember •— a mennyiben a lehető ellenvélemények tekintetéből nem tartom feleslegesnek , az elv fejtegetésébe is bocsátkozni, •— egyszerű tapasztalati alapokon akarom építni következtetéseimet. A „Merengések" tisztelt irója, ugy látszik , elvben nem barátja a kettőselnökségnek, s inkább a nyilvánult összhangzó vélemények által jutván vontatóba, azt csak a szakadás elkerülése tekintetéből ajánlja. Az én meggyőződésem szerint ellenben a magyarhoni protestáns egyházban a kettőselnökséget megállapította a történet, nemzeti jellemünk, az egyház természete és a gyakorlati liasz-7 O./ O.í nosság. Ha visszatekintünk egyházunk történetébe, látjuk , miszerint a refomationak lábrakapása után támadtak apostolok benn és künn, kik az idegen földön született tanokat nálunk meghonosítani törekedtek. Idegen hangok, idegen nép szívébe, legyenek bár a legtisztább célzatuak, nehezen találnak utat, s vajmi könnyű ezen szűk utat fanatisatio által elzárni azoknak, kik érdekeikben sértetnek. Ily helyzetében a dolgoknak nem kellett-e, hogy jó néven vegyék a buzgó hitszónokok, ha támadtak buzgó világiak is, kik befolyásukkal, támogatásukkal készek voltak elősegíteni az ügyet, mit elég igazak és szilárdak is voltak magukénak vallani. Nem természe1

tes-e, hogy magukévá tévén az ügyet, volt eszük idegen kezelés kockájára nem bizni egészen azt, mi felett őrködni maguknak állott főképen érdekükben. Nem kellett-e, hogy ezen viszonyból keletkezzék az állandó világi felügyelet ellenőrségül és sokszor némileg pótlékul a változó egyházi hivatal mellett. Ezen viszony megállott mint szükséges egyházunk üldöztetésének napjaiban, ezen viszony oltalma alatt izmosodott az egyház 300 éves élete alatt, s ugyanazért az egyház oltalma alá vette és rendszeresítette ezen viszonyt, érezvén , hogy azon eszközök által tartatik meg legbiztosabban a társalom, melyekkel szereztetett. Van-e ok most adnunk fel a viszonyt, mely eddig támaszunk vala? Talán változtak az idők és mi is, smost más rendszabályok kellenek, talán emberek védelmére , vezetésére szükségünk már nincsen is; talán megvédelmez most már bennünket Isten és a rendszer is ? Ne mystificáljuk magunkat. Ne abajgassuk azt, a mi nem bánt bennünket. A kettőselnökség alatt visszás körülmények között is csak megállott az egyház. Ki áll érte jót, hogy el ne gyengüljön, ha kiküszöböljük azt. A mi időnk és viszonyaink nem tanácsolják a kísérleteket. A történeti alap: szent föld, melyet mig józanul védelmezni lehet, védelmezni kell az utolsó göröngyig. Mint a fa a földből, ugy fejlődik a történetből minden organicus társalom. Vedd el a földet a fa alól, és megzavartad annak életét, a fa hervadoz, mint a társalom, mely alól a történeti alap elvétetett. Mert a történeti alappal együtt elvész a társadalmat föntartó kölcsönös hitnek és bizalomnak szent kapcsa; megrendül a testületi szellem; megrendül maga a testület, mely válhat jobbá, roszabbá, de az, mely volt, többé nem leend.-— Tartsuk fön azért a kettőselnökséget, mert az történeti örökünk. Mondhatná valaki: mind szép es beszédnek, de társadalmi institutióknak nem elég alap. A társadalom mint egyes ember időfordultával .másmás alakot öltöget, más életszabályokat követ. Ha valami jő volt eddig, nem következik, hogy jó legyen ezután is. Más országokban, különösen Németországban, a protestaníismus fészkében is történet alapján fejlődött az egyház, és ott más irányban, és mi fő, sokkal erősebben fejlődött. Németországban kettőselnökség nélkül szebb gyümölcsöket termett az egyház, mint nálunk kettőselnökséggel. Kisértsük meg, talán nálunk is erősebb lesz az egyes elnökség egyesített hatása, ha két különböző elem és egyéniség nem akadékoskodik egymásnak. Azt mondpm ismét: Ne megstificáljuk magunkat. Koronldnt változik az abrázat, de ép testben hiven meg kell maradni a fővonásoknak. A hol ezek is változnak, ott nincs organicus fejlődés. Ott vagy magához hűtlen majomkodás, vagy szolgai merevség, melyen messziről flieg érzik a halál szaga. Ne hivatkozzunk mi Németországra. Annak példája csak azt bizonyítja, hogy ott más viszonyok között az egyház más szerkezetet, de nem azt hogy jobbat nyert. En legalább nem mernék jót állani, hogy a németek, — értvén az egyháznak azon részét, melynek a kettős elnökség és presbyterialis rendszer behozatala által nem kellene magát mintegy ellenőrség alá helyzettnek tekinteni,— egyszer megízlelve , nem tartanák-e maguk is a mi rendszerünket gyakorlatiabbnak, buzditóbbnak és az emlegetetett általános papság eszméjének sokkal inkább megfelelőnek mint saját rendszerüket. Nálunk eddig a világi befolyás alkalmul szolgált sokaknak részvétét, közremunkálását az egyház számára biztosítani, s ez által a mozgalmaknak nagyobb élénkséget, kiterjedést és jelentőséget szerezni. Volna-e tehát okszerűség abban: gyakorlat által szentesített jogokat és kötelességeket megtagadni azoktól, kik eddig hasznos tényezői voltak az egyháznak, hogy mindinkább lennének közönyös alárendeltjei egy magában elég gyenge testületnek, mely a túlnyomó ellenelv befolyása alatt nemzedékről nemzedékre mindinkább megszokná inspiratioit nem anynyira az evángyéliomból és a hiveknek lelkiszükségeiből, mint inkább parancsokból, s saját anyagi hasznuk tanácslásaiból meríteni. Ennélfogva a józan tapintat tanácsolja: hogy a megnyitott alkalommal tápláljuk a lelkesedési hajlamot, mely nélkül keleti vérünk könnyen esik az indolentiának zsibbadásába. Ennélfogva a józan tapintat tanácsolja azt; hogy a kölcsönösen átnyújtott ellen-Őrködési szereppel vegyük el alapját a féltékenység-