Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1847 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1847-01-17 / 3. szám

doznak , 's végre mert a' csekély-fizetésű tanítóság után egy kedvezőbb anyagi állás reménye mosolyog rájok. Ez okoskodatomat mondja E. L. lír következetlennek , ott, hol e' tárgyban saját szavai imezek : „Tegyük fel, való és igaz, hogy széles e' hazában nem találtatnék magyar prot. tanítóink közt egyén, ki a' mostan 's még sokáig nálunk divatozó rosz fizetés miatt, szép hivatását halálaig buzgalommal és áldással vinné : következik-e ebből, hogy ezután ideiglenes tanító alkalmaztassék mindaddig, mig ezen rosz állapotunk meg nem szünend?" E. L. úr logikája szerint tehát abból, hogy állandó tanítóink rosz fizetésök miatt buzgalommal és áldással nem működhetnek, az következik, hogy mi, mind e' mellett is addig is, mig tanítóinkat jól nem fizethetjük, állandó tanítókat alkalmazzunk!! N. T.urmár másképen segít a' dolgon. Mert bár azon tervről közli véleményét, mellyben én nemcsak azt feszegetem, hogy tanítóinkat roszul fizetjük ; hanem sokkal inkább azt bizonyítom be elvitázhatlanul, hogy azokat jól fizetnünk lehetlen : mégis ezen végzi az állandó tanítók ajánlása körül főkép forgolódó véleményét : „Est modus in rebus, fizetés emelés/" sőt roszalja tervemben, hogy az társaságokat nem sürget alakíttatni, mellyek az iskolából kikerült ifjakat segítsék, míg hivatalhoz juthatnak. No, már illyes okoskodásainkban, hármunk közöl, ki a' legkövetkezetesb : Ítélje meg a* t. c«. olvasó! A' világhírű növény tudós Schleiden azt vallja, hogy ő a' Fries logikájából több növénytant tanult, mint minden füvészkönyvböl összesen. Nem ártana tán E. L. és N. T. uraknak is egy okszerű neveléstant elolvasni; meglehet, sikerülne abból több logikára tenni okszerl, mint minden logikus könyv mellett eddig szereztek. Általában sok sajátságos állításokra találunk a1

tisztelt urak közleményeiben, mellyek részint az azokat közlő egyén tetteivel, részint egymással, részint az általok bírált munkám tartalmával, részint a' tapasztalással homlok-egyenest összeütköznek. Lássunk példát mindegyikre! Roszalja E. L. ür azon tapasztalásból született aggodalmamat, hogy a' képezdebeli 18—20 éves ifjú, már életkoránál fogva is változékony levén, könnyen engedi magát a' ragyogóbb életpályáktól ingereltetni; 's igy megbánva, hogy magát tanítóságra szentelte, csak elégületlen ember válhatnék belőle, ha a' tanítói pályát holtaiglan kényteleníttelnék folytatni, „iMerészség" úgymond ,,föltenni, hogy a' magát tanítóságra elszánó ifjú meg nem fontolandja, vagy szüleitől meg nem fontoltatja teendőjétDe elfeledi E. L. úr, miszerint maga is, ki már 20 évet meghaladt, elébb mint ez észrevételt tette volna, minden áron tanító kívánt lehetni; aláírásaiban magát nevelőnek czimezte akkor is, midőn növendéke nem volt;'s most tettei szólnak helyette, hogy egy jó papság reménye élteti: tehát sem maga, sem szüléi meg nem fontolták teendőjét még a' mult nyáron; vagy maga is olly lelkészszé átalakulásra segítő állomásul tekínté a' tanítóságot, minőnek én azt tervezem. És ez már következetesség, nemde, még pedig nemcsak elméleti, hanem egyszersmind gyakorlati is ? N. T. úr nem osztozhatik tervemben, mint mondja, azért is, mert az embertársaim nyomorúságán épült. 'S igazat mond tervem alapjáról, a' mennyiben én, mint feleletem első közleményében, márnyilvánitám, — az általam tervezett ideiglenes tanítóság utján, többek közt, azon kitűnő talentumokat kívánom hazánknak megnyerni, azon alacsony sorsban szülötteket akarom a' tanítóság emeltyűjén a' nemzet közép-osztályába fölsegélleni, kiket születésük különben örökre kasza kapa nyelére kárhoztat vala. Igazat mond, a' mennyiben én az illy szegény születésű 'smajd ideiglenes tanítóságot végzett egyénekből vált honoratiorok által azt akarom elérni, hogy ők, miután személyesen leélték a' tanítói pálya terheit, több méltánylással bánjanak tanítóinkkal, kellemesbbé tegyék azoknak e' különben göröngyös pályát, mint az ezt nem próbált honoratioroktói várhatnók. Igazat mond, a' mennyiben én azért tervezek ideiglenes és nem holtig szolgálandó tanítókat, hogy ha ez utóbbiaknak érdemökhöz és szellemi rangjokhoz mért, szivünknek pedig becsületére váló évidijt, későbben nyugpénzt, özvegyeiknek és árváiknak pedig illő gyámpénzt nem adhatunk : ne szaporítsuk közöttünk rendszeresen a' nyomorultak seregét. De ép azért, mert tervem alapjáról igazat mond annyiban, hogy a' mondottakban mindenütt embertársaim nyomorúságán kívánok tervem által segítni: miért nem osztozhatik abban N. T. úr; 's miért mondja rólam véleményében, hogy tervemben az uralkodó százados szokáson túl nem emelkedtem, ugy, hogy minden egyénben az egyéniséget megbecsüljem ? e' következetességet, megvallom, az én logikám ismét nem érti! Valamint nem értem N. T. úrnak azon maga magával ellenkezését is, miszerint engem hibáztat, hogy tervemben a' fontos tanítói hivatalra ifjakat kivánok alkalmaztatni : holott egypár sorral fölebb maga mondja, mikép hazánk hátramaradásának egyik oka az is, hogy ifjúi erőt és ruganyosságot kivánó hivatalokra többnyire éltes emberek jutnak közöltünk. E' rovat alá tartoznak N. T. úrnak következő nyilatkozatai is: 1) Hogy tervem költségesebb, mint aző általa kedvelt állandó tanítói rendszer; holott épen azon anyagi elönyeért ajánlom, többek közt, az ideiglenesség elvét, mivel igy költség-növesztés nélkül tarthatunk soha nem lankadó ifjú tanítókat, olt, hol állandó tanítóink legtöbbjei, eddigi fizetősöknek szembetűnő felemelése nélkül, az anyagilag nyomasztó gondok martalékai lennének. 2) Hogy, tervem szerint, az ifjú tanítónak minden jövedelmet készpénzben kell kezéhez