Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1847 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1847-01-10 / 2. szám

öntudatát folyvást megtartandja: altkor ezen korszellem haladása elleni küzdést és ellenharczot is, Istennek, ki ezeket elöidézé, kegyteljes ótalma alatt, diadalkoszoruzottan fogja bevégezni. S te u b e r. Bajaink legnagyobbika, 's miként lehet azt orvosolni ? Újévi üdvözletül tiszttársaimnakjkűlönös tekintettel Békésre. Sokan azt szeretik hinni, hogy mióta a' Prot. Egyh. 's Isk. Lap létrejött, azóta olly gyorsan haladunk, mintha csak a' gözösön repülnénk. Igaz ugyan, hogy ha az haladást elméletileg veszszük, akkor meglehetősen igazolja magát ez az állítás (ámbár e' részben is többet lehetne tennünk, mint a* mennyit teszünk); mert csakugyan több élénkség mutatkozik most protestáns magyar egyházunkban, mint csak néhány évvel is ezelőtt, a' midőn az önmagával megelégedő quíetismusnak édesen altató karjai között, csak amúgy sine cura et studio éldegéltünk, — mire egyik bizonyság maga az Egyházi Lap, mellynek hasábjain egyszer-másszor jeles közlemények tűnnek fel. Azonban ne feledjük, hogy a* napról-napra szaporodó papi társulatok is ritkítják kevéssé a' sürü vért, ollykor-ollykor barátságos eret is vágnak, mi szinte egyházi élet jele, még pedig fenséges jele. Mint mondám tehát, haladunk az eszmék világában, nem különben a' türömmelteljes papiroson is. De lépjünk csak a' gyakorlati térre, itt mindjárt másképen fogjuk látni a' dolgot. — Ki amott gyors szárnyakon repült, 's gyöngy észrevételeinek, pompás indítványainak, remek terveinek minél hamarabbi sükert igért: az itt, nagyon csekély kivétellel, azonnal elakad, mint az a' gőzös, melly sebes reptében egyszer csak a* zátonyon fii; vérmes reményei meghiúsulnak, mint annak, a' ki midőn valamelly tündér-álomból egyszerre föleszmél, imádott tárgyát sehol sem látja, egy szóval: ephemeronná lesz. Boldogok vagyunk hát, mig csak létesítenünk nem kell valamit; de mihelyest létesítésre kerül a'dolog, azonnal levág a' kerék. Mert szólj bár szeráfok nyelvén, mindenre csak azt feleli a' gunynyal mosolygó egyházi kritika : Igen ám, de hol van ehhez elegendő tehetség? Erőtlenek vagyunk, sehogy sem telik tőlünk. Vagy pedig: Gondoskodjék e'felöl a'tractus, seniorátus, superintendentia, országgyűlés, melly úgyis teendői közé sorozta a' népnevelési ügyet. Ez aztán kínos haladás; ez majd ollyannak látszik előttem, mint midőn négy tüzes paripán sebesen vágtat valaki, 's egyszerre annyira elakad, hogy sem ide, sem oda nem tud mozdulni. Mit ér az illyen haladás? 'S ez az, a' mi nekem iszonyúan fáj, mert illyenkor mindig azt kérdezhetném magamtól: Vájjon miért pazarlód hát a'drága időt, fogyasztod hiába parányi tehetségedet? Miért nem csatlakozol inkább más hivatalhoz, mellyben nagyobb sükerrel működhetnél ? ha az egyházi föld olly felette silány, terméketlen, elhagyatott, — ha az minden verítéket haszon nélkül emészt fel, — ha abban épen semmi jelesebb növény nem foganzhatik meg, — holott ugy is gazdálkodni kell az idővel, mint a' legdrágább fűszerrel, 's az erő és tehetség szinte használatul adatottl —Bizonyára, ugy a'mint most vagyunk, nem öröm, nem gyönyörűség működni; mert mit ér az nekem, hogy kenyerem van, ha látom, hogy más a' mi szintolly szükséges a' léleknek, mint a' kenyér a' testnek, nincs? ha mindenre, mi csak teendő, az mondatik: „Nem lehet,, mert nincs honnan?" Így valóban kár az időt hiába tölteni, az erőt haszontalanul vesztegetni; hanem vagy mondjunk le egészen mostani állásunkról, és sem magunkat, sem a'szent ügyet, mellyet kezelünk, gúny 's nevetség tárgyává ne tegyük: vagy* pedig ha ezt tenni nem akarjuk, a'mint hogy tennünk erkölcsileg nem is szabad: álljunk mindnyájan a' levágott kerékhez és emeljük ki, orvosoljuk bajaink legnagyobbikát. Férfiakhoz különben is ez illik, a' Krisztus evangyélioma szinte ezt kívánja. Nosza, éltessük hát hitünket s vallásunkat ne csupán csak szavakban, hanem áldásdús cselekedetekben is! De vájjon miben fogna állni ez a' gazdagon gyümölcsözd cselekedet, melly egyházunknak gyönyörű jövendőjét szülné? Megmondom: Asegyházi adónak birtok-aránylag kivetésében 's életbeléptetésében. Figyelmet kérek, uraim! Az egyházi adó körül ekkoráig legtöbb gyülekezetben az a' szokás gyakoroltatott, hogy á' legszegényebb sorsú házaspár is csak annyit fizetett^ mint a'leggazdagabb,—még pedig azon okoskodásnál fogva , mivelhogy a' vallástanítók a* szegénynek csak ugy tanítói, mint a' gazdagnak, — mivel hogy a'föld's egyéb vagyon a'templomba nem jár, sem pedig azt az egyház ez vagy amaas uramnak nem adta, — miből természetesen az következett, hogy a' mi kevés ez uton az egyház kincstárába jött, az a" mindennapi szükségek fedezésére utolsó fillérig fel is ment, sokszor elég1 sem lett. Azonban a' szegények közöl némellyek szinte nem szűntek meg zúgolódni ezen igazságtalan eljárás miatt, valamint általában a' tehetősebb tagok, ugy különösen az egyház-atyák ellen, kik e' részben épen semmi orvoslás felől nem gondoskodtak. így természetesen meg kellett minden; jeles indítványnak buknia, mert akármit hozott is; a' pap vagy más közhasznú tagja az egyháznak: elő, mindenre csak az volt a' felelet; „Nem tehetjük, mert arra elégtelenek vagyunk." „íme papunkat,tanítónkat is aligbirjuk kielégíteni".'Sezen egyházi átok mai napiglan is nehézkedik rajtunk, *s egyenesen ez az oka, hogy időnket, tehetségünket pazaroljuk, 's végre a' legjelesebb papi egyén is megunja hivatalát,'s vagy leköszön róla, ha valamit szerzett magának, vagy csak kedvetlenül folytatja..