Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1847 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1847-03-21 / 12. szám

mélyen fekvő gyöngyeiért alászállna a1 fenékre, 's onnét hordaná fel kincseit : azon virágszirmokat üzi a' fölszinen, inellyekkel a1

képzelődés hintette be keblünk istenes érzéseit. Pedig mélyen hullámzik e1

virágszirmok alatt a' könyörgés felbuzgó kútfeje; ehezlehatni annyi dagálylyal nem lehet; elébb ki kell e1

sok könnyű léget magunkból bugyogni, mint a' vízedényeknek, ha szent érzésekkel teljesen fenékre szállni óhajtunk. Van a' könyörgésnek saját poesise,'s ennek tárgya minden, mit keblünk legszentebb húrjain az Isten és öröklét nagy eszméje megpendíthet, — ezenkívül nagyon kevés. Nem szabad például a1

physikotheologiának tájfestéssé vagy idyllé eltarkulnia, hol az este hazatérő nyáj kolompolásából, a" terhes szekér csikorgásából, kaszapengésböl, sarlóbarsogásból zavarjunk össze egy nagyszerű zenét ; mert ebből aligha lesz egyéb egy nagyszerű chárivárinál, vagy pedig: Darum olus et populi cribro decussa farina. Vastag libatopp, és durva parasztra szitált liszt. Többire, sz. eszmékben, gondolatokban, változatosságban igen gazdag. Ennyi kincs mellé, ha kilételeiben több egyszerűség 's kivált több higgadt, defecalt ízlés volna : átalában szépnek lehetne mondani munkáját. *) Lássuk magukat az imákat. Vannak e' könyvben tavaszi, nyári, Őszi, téli, reggeli és esti könyörgések, inkább müveit, mint egyszerű hallgatók számára. Bírálatom sokra terjedne, ha mindegyik könyörgés oeconomiájára kiterjeszkedném. Minthogy pedig nem annyira a' tárgy-választásban és feldolgozásban, mint inkább az imádság nyelvében és megszólamlásában hibáznak új könyörgésiróink : inkább rapsodisticus lesz jelen birálatom is. I. hét. Tavaszi, — Hétfőn reg. „Csak távolban fejérlenek még a havasok büszke bérczei, de rajtuk is búcsúzik a tél égaljunktól." Csak súgja meg nekem sz. és én ki nem vallom, hogy bár könyörgéseket irt, de azért életében nem sokat imádkozott. Ez itt például igen gyönyörű colorit táj festésben; de próbálja meg ezt valaki imádkozva elmondani: lehetlen lesz neki fölebb menni a'havasok büszke bérczeínél, — ájtatossága odafagy , vagy leolvad a' hóval a' szirtoldalon. „Minta tél hiven megőrizte a' rábizott kincseket, a'több évezredes magvakat és erőket: őrizzük hiven mi is az evangyéliornnak nálunk letett kincseit, hogy az mint öröklétnek vetése viruljon fel az emberiség mezején." Olvassa meg ezt bárki: legalább hatig való nagy eszme van egymás hátára tömve e' rövid mondatban; kisebbrendü eszme I viszont legalább hat ugy összesodorva, hogy őket! *) Derek IS ze mer é n ktöl egykor ez észrevételt hallottam:' hogy magyar Íróinkban minden több vao, mint ízlés, meftj idegen ízlést akarnak íolyvásthonosítni. Ulyenekböllesz azután a" sok magyar pezsgő, magyar illatgyár 'sa't. Mind ez odamutat, hogy irodalmi kritikánk volt, van, nincs. — D.J. egymásután egy hallásra legömbölyíti nem lehet, és igy összerándul a'figyelem előtt az egész szép mondat, 's lesz belőle egy szép göcs, mellyet a' könyörgő fejletlenüi ott hagy, mert a1

pap tovább mondja könyörgését. Melly szép, melly tömött egy illyen mondat szónoklatban?! mennyi eszmét bír ez egymaga fellkölteni! ? könyörgésben pedig, mellynek más része nincs,nem lehet e'négyen kivül: Istendicsöités, hála, kérés, vallomás, — helye nincs. Hétfőn est. „C?ak a'susogó szelek maradnak éji szállásban, a'még mosl munkásokkal tarka mezőkön, megszaggatni néha a' némán uralgó csend nyugodalmát." Ez ismét tájfestés. „Engedd megérnünk azt a' szerencsét." Ha valamit, az illyen kitételt kell távoztatni könyörgésben. Ez a' szerencse szó, mikor mi emberekül egymást ámítni szoktuk, ott alakoskodik mindenütt beszédünkben, „legyen szerencsém, — örülök, hogy van szerencsém" 's a* t Istenhez szólva, az illyen hamis pénz, vagy udvarias flo^culus^' legszelídebb kitétellel: botrányos. — Kedd. r. „De kötelességünk ösztöne kívánja kiszámítni szükségeinket." A' kötelesség épen ellenléte az ösztönnek, épen annyi, mint: látásunk vaksága. Az egész ima erőszakolt kétkedés. Kedd e. ,,A' te dicséreted zeng az estharang andalító hangjában, mint az akolba siető nyájak ártatlan bögésében, a'fűbe lapult bogár sziszegésében." Egészen más, mikor Schiller egy hymnusában igy szól : Seinen Gott den vernünftigen YVursn Orgle práchtig Gewittersturm I — — Horch! er Orgelt, den Fels vvie er herunterdröhnt Brüllend spricht der Orkán Zebaoths Namen aus!r egészen más viszont, mikor nyáj-bögés harsog bele ama nagy orgona zúgásába, melly mellett a* csillagok ós a' föld éneke zeng Isten széke körül. — ^zerd.r. Szép, — de mennyi hibával! Az egykét, szent írásból vett idézet, mint elhullatott drága gyöngy, ugy ragyog benne Szer. e. Nehéz; nehezítik pedig az illyen helyek: „Eszünkbe vennők, mikép félbe nem szakadó remények és cselekedetek toldják Össze mulandó életünk nyomorult perczeit öröklétünkkel," és több illyenek. „Rezegtess alá enyhítő erőt minden teremtményeidre az ég balzsamos ködével" Én a* ködnek eddig épen más epithetonait olvastam. „Az erkölcsi éjelek a' népek felett" mind nem imába való kitételek; mert ezek, a' helyeit, hogy Istenben vonnák egy pontra eszünket, szivünket mint némelly növények virágos indájukat, földszint vezetik el gondolatinkat, érzésinkef. — Csöt.r. Igen messziről neki forogva, a' munkásság becséről szól. Csőt. e. „Szent mélába olvasztva a' napi gondokba unt lélek óhajtásait." Első olvasásra azt gondoltam, hogy ez a' méla valami, naptárból kimaradt, régi szent embernek neve. „De üdvös lész az emberiség sorsát kiolvasni onnan, az közatya ápoló kezei alól, ki az erkölcsi világ temérdek éjén is ragyogó lelkeket küldött 12*