Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1846 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1846-02-18 / 8. szám

PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 8. szám. Ötödik évi folyamat, Febr. 18. 1846. Das Wort sie sollen Iassen stahn! EMLÉKLAP LUTHER MÁRTONNAK A' NAGY REFORMÁTORNAK SZENTELVE HÁROMSZÁZADOS HALÁLNAPJÁN. És kivivád ismét számunkra az Isten igéjét, És a' szabadságot, mellyre hivatva valánk: 'S minthogy ez által utat törtél a' mennynek a' földhöz, Földnek az éghez, a' menny 's föld hive, bajnoka vagy! Székács. fcutlier végórái 1546. Február 18. Mielőtt a' Némethont fenyegető vérzivatar kitört, mellyet Luther lélekben eleve látott, ütött nekie az elválás órája. Észrevevén, hogy ereje lassankint fogyatkozik, annyira, hogy gyakran a' szószékből is más által kellett magát levitetnie, föltette magában, hogy hátra levő napjait, a' választó fejdelemtől ajándékozott Zeilsdorfi jószágocskáján lesz eltöltendő. El is hagyta Wittenberget azon erős szándékkal, hogy ö oda többé vissza nem tér, de az ö távozása olly érezhető hiányt okozott, hogy a' vál.fejdelem, városi tanács, főiskola, mindnyájan kérték öt a' visszajövetelre. Melly igen engedett Luther szeretve tisztelt fejdelme 's nagyra becsült barátai kéréseinek, azzal tanusítá, hogy csakugyan visszatért, de azon szívbeli csendes ohajtattal, vajha Isten öt a' sok földi bajok és törődések alól kiszabadítva, magához venné. Óhajtása teljesedett is. A' mansfeldi grófok teljes bizodalmukkalkeresék meg öt, hogy bizonyos családi perükben lenne békebiró; tél közepén tehát (Jan 23. 1546J a* vál. fejdelem jóváhagyásával , három gyermeke 's öreg szolgája Rutfeld Ambrus kíséretében Eislebenbe jő. Hogy ekkor már Luther egéssége rosz lábon állott, 's e' miatt a' munka is terhére volt, erről maga igy ír egy barátjához intézett levelében: „Én mint öreg, elerőtlentílt, megfáradt, hideg és még félszemű ember is, azt vártam, hogy valami kis nyugodalom lesz, de annyira el vagyok most is irásbeszéd- és cselekvéssel halmozva, mintha soha semmit nem irtam, szóltam és tettem volna. Megelégedtem a' világgal, 's a' világ is én velem, tehát könnyen válunk meg egymástól, mint a' vendég, ki a' fogadós jegyzékét kifizette. Azért még csak egy csendes jó óráért könyörgök, azontúl nem kivánok élni." Nagy örömmel fogadtatott Luther szülő-városában a' grófok és polgárság által; elvégezte a* becsületére bizott dolgot, sőt még szónoklott is, és pedig gyengélkedő egéssége daczára több egymás után következő vasárnapokon, legutószor február 14-én. Azonban már ekkor érzette, hogy földi vándor-pályájának vége csakugyan nem messze van, de bár a* halál gondolatai forgottak elméjében, kedélye derült és nyugodt maradt. Február 17-én meggyültek fájdalmai , 's mellfuladozásról panaszolkodott. Vacsora felett még sokat beszélgetett barátaival, halál, örök élet és viszonlátás felöl 's többek közt igy szólt: mivel ci' más világon istenképére az igaz ösmeretre ujíttatunk meg, tehát egymást, *) Az egyik szemére megromlott.