Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1845 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1845-12-07 / 49. szám

tökéletesítő olvasó-társulatunknak. Igen is! három évek szálltakel sebes sas-szárnyakön fölöttünk, a' mióta fenáll a* turócz-vály-völgyi egylet, öszpontosítása a' gyengéded erőnek, hogy annál düsabb szellemi élvezet álljon elő. Azonban midőn ajkimon kibocsátom a1

nagy szót: „örömünnepét üljük egyletünknek", a* keblemben keletkezett fájdalmas érzelem ellenkezőről győz meg. Ugy vagyon I ha körülnézek, tisztelt papi társak! nem látom köztetek ama jeles férfiút, ki létrehozója vala társulatunknak ; nem látom itt n.tíszl. Szombathy József urat, ki dicsekedésünk és örömünk koronája vala. Nincs ugyan, többé nincs köztünk az erő- és kellemdús külember, de itt van 's körünkben leszen végig a* szellemi belember, — élni fog emlékünkben a' pályát győzelmesen megfutott Krisztus vitéze, kinek kezében már szép pálya bére; keservvel vegyes örömünnepet ülünk hát. Örülünk azon, hogy fönáll 's virágzand társulatunk: kesergünk, mert a' szeretett 's tisztelt Szombathy nincs közöttünk. Fölhivottnak érzem azért magamat, tiszt, társulat! az ő emléke állandósítására, elöltetek arról értekezni, hogy: „Az öntökéletesítés lényeges kötelessége mindennek , de az kivdltképen a' papnak a) Az öntökéletesítési hajlam leglényegesb része az okos, nemes önszeretetnek, miszerint mindig folvilágosultabbak, erényesebbek, jobbak, műveltebbek és így boldogabbak törekszünk lenni. Határa annak messzire kiterjedő. Miként testi, ngy lelki erőnket is tökélyesítenünk kell. Csak ugy folyhatunk be saját boldogításunkra és a* társadalom felvirágzására, ha azon erőket, melylyek keblünkben szenderegnek, fölköltjük korunk, rendeltetésünk, hivatalunk 's állapotunk igényei szerint, gyakoroljuk, alkalmazzuk. És ez a' kiképzés nem egyszerre történik, lassanként fejledeznek csirái, 's a' mint nemes iparral ápoljuk, ugy érlelődnek azok, ugy emelkednek kitűnő fenségre. A1

magvából kikölt tölgyfa is lassanként emeli föl büszke fejét hódító magasságra, lassanként terjednek szerteszélylyel ágai, hogy rajta a' madarak biztosan fészket rakhassanak. A' kisded borostyán is apránként folyja körül az izmos cserfát. Mikor az élet mezejére kilépünk, lelki erőnk nem egyéb, mint egy fejletlen bimbó, melly idő jártával kinyilhatik, de kora hervadásra is borulhat. Kettős sors, vészt- vagy áldást-hozó várakozik reája. Az egyik, melly, mint az idö a' fának jövendő termését, sokszor még virágzása elölt megvesztegeti, ugy vezeti lelki erőnket elsatnyulásra,- ez a' műveletlenség gyász állapotja; a* másik, melly fölemel a' földiek 's anyagiak felibe, emberi rendeltetésünk magasztos czélja felé, •— cz a' tökéletesedés fénysorsa. Ilogy egyiknek vagy másiknak karjai közé dűljön, sok tekintetben magától függ az embertől. Önképzés nélkül nem egyéb az ember, mint egy darab durva anyag; műveltség az a* Prometheus, melly a* tüzet keblében felgyújtja. Mini a* salakjában heverő gyémánt, mellyhez még nem férkezett olvasztó szereivel a' bölcs vegytanár, észre is alig vétetve rejlik a' föld rögei 's durva érczei között: de majd az ő becsét vesztő nemtelen részektől, elválasztatván bájoló alakban tűnik elő: akként a1

porteslben létező szellemi gyémánt, a' lélek, is müvelés és tökéletesítés nélkül szomorú állapotban vesztegel; de majd, mint a' selyem bogár, önmagából kifejtvén drágaságait, elhányván ónsulyu borítékát, melly öt a' földiekhez lánczolva, magas röptét akadályozza, — mint sas fentszárnyal, büszkén emelkedik égi hazája felé, honnét szellem-szikra gyanánt röppent alá. Hogy a' földet-túró vakondok egész életét földalatti sötétségben tölti el, nincs miért rajta szánakozzunk, — hiszen az, az ö rendeltetése; de hideg borzalom 's lesújtó érzelem futhatja keresztül valónkat, egy tudatlan, műveletlen ember láttára, ki hasonlóan nyomorú vakságban, lelkisötétségben búvik az életen keresztül. — Ott áll ö az élet szinén,önléte czélja's rendeltetése felöl mitsem tudva. Véli, hogy, mint a' növény, ö is csak ideigi teremtmény, ki néhány évi küzdelmei után, orczája verejlékivel szerzeit kenyerét megemésztvén, sírba dől, abból soha többé föl nem ébredendő. Leözönli naponként reája bájsugárit a' nap, ós az őt magasb érzelmekre nem serkenti, hiszen, az ö rövid-terjedelmü gondolata szerint, mindennapi esemény az, bámulást sem érdemlő; leteríti sötét bársony-palástját az éj, milliárd ragyogó fénypontok, mosolygó csillagok tünedeznek föl az ég azúr boltján, — oh! a1

műveletlen emberi alak hideg, mint a* márvány-szobor, keble fagy és jég, mellyben érzelem csirája nem fakad a* mindent-alkotó iránt, mint Gröndland örök havasán fű nem kél a' dermesztő fagy miatt. — A* természeti tünemények ledöntö-erővel hatnak a' ki nem képzelt emberre. Látja a' nap-fogyatkozást, mikép az néhány perczekig elsötétül, 's világ végét jósolja. Lát nyári estéken az égen egyes csillagokat erősen ragyogni, majd egyszerre az égen leszaladni; 's véli,hogy e' leszaladt csillag-forma test valóságos csillag volt, holott ez az úgynevezett csillány, a' légkörben különböző porszemekből alakult gyúlékony részek lobbot-vetö szétpattanása; látja a'bolygó tüzet éjjel, temetők, tavak, mocsárok's más különös-kövérségü földek körül, hol a' gyúlékony anyagok lángjai ellebbennek, és kisértő lidércznek, vagy földalatti arany-, ezüsttömeg kövér penésze föl— lobbanásának, elásott kincs jelének tartja. Valóban, a' műveletlen embernek egész élete nem egyéb, mint emésztő képzelödések halmaza, —nem egyéb, mint lázbetegnek nyugtalansága, ki szirtek , tetőin járkál borzadalmas álmában, mellyböl csak