Mózessy Gergely (szerk.): Prohászka-tanulmányok, 2015-2017 (Székesfehérvár, 2017)

III. VILÁGHÁBORÚ ÉS TÁRSADALMI ÁTALAKULÁS - Kozák Péter Az „életiratíró" és emlékbeszédei. Bányai Elemér és Prohászka Ottokár

Kozák Péter: AZ „ÉLETIRATÍRÓ" ÉS EMLÉKBESZÉDEI

holy tevékenységével, már csak azért is, mert a Martinovics páholy a Demokrácia páholyból vált ki (1908. május 27-én). Márkus Miksa azonban egészen biztos, hogy tudott Bányai szabadkőműves páholytagságáról, még talán az a feltételezés is megkockáztatható, hogy azért kérte fel Prohászka Ottokárt, Ady régi ellenfelét a gyászbeszéd megtartására, mert jól ismerte a Martinovics páholy vezetőinek reagálását. A tájékozatlan Prohászka talán egy szabadkőműves belharcba keveredett, ami - visszafogottan szólva - méltatlan Bányai Elemér emlékének.

Ezen háttér-információk után talán nem érdektelen felidézni valójában mit is mondott Jászi Oszkár Bányai Elemér újabb emlékbeszéde alkalmából? Jászi ugyan egyik ellenfelét, azaz sem Prohászka sem Márkus nevét nem említette, ám nem nehéz rájönni célzásaira. Jászi kijelentette, hogy Zuboly és valódi barátai azért gyűltek itt és most össze, mert erkölcsi kötelességüknek tartják, hogy testvéri láncban elköszönjenek barátjuktól, aki a magyar ugar áldozata volt. Zuboly élete a szabadság élete volt, a legkínosabb anyagi és társadalmi kötöttség igája alatt görnyedezve is mindig hű maradt önmagához. Az erkölcsi és az esztétikai szabadság félelem és gáncs nélküli lovagja volt ő, akinek halála szinte szimbóluma az elit kálváriájának. Mert az igazi kálváriát járók ma mindenekfelett azok, akik a háború módszerét tartják erkölcstelen és anakronisztikus rendszabálynak, és érzik, látják és tudják, hogy fejlettebb megértéssel, finomultabb etikával, jobb szervezettséggel, hekatombák rendezése nélkül is előre lehetne vinni - és mennyivel gyorsabban és céltudatosabban - az emberiséget. Ki volt köztünk, ki jobban gyűlölte volna a vérengzést, megvetette volna a kardcsörtető nacionalizmus etikáját, s testvériebben szerette volna e szegény ország minden kitagadott nemzetiségét? Ki volt közülünk, aki mélyebben gyűlölte volna a háborúra uszító vallásos metafizikát, ki volt közülünk, ki jobban tudta volna megbecsülni az ellenségben az embert, az elgyötört szegény parasztot vagy kispolgárt, kiket démoni hatalmak űztek egymás kipusztítására (mondván a hazáért meghalni érdemes?).

És mégis ment kényszer és zúgolódás, kertelés és deklamáció nélkül, egyszerűen azért, mert úgy érezte, hogy bajban lévő emberekkel együtt lenni kötelesség és ez az egész háború morálja. És meghalt ugyanezen érzelmek által kísérve, meghalt a „népektől elvált hazák harcában", azért a még ki nem fejlett hazáért, amely életében neki csak gúnyt, lenézést és száraz kenyeret adott. Valóban ez a szent gesztus méltó befejezése volt egy életnek, mely a szenvedők és a kitagadottak szeretetén alapult. A puszta akció és a józan ész emberei a maguk kis militarizmusuk szemüvegén ta-Prohószka-tanulmányok, 2015-2017

393