Prágai Magyar Hirlap, 1938. július (17. évfolyam, 148-173 / 4591-4616. szám)
1938-07-31 / 173. (4616.) szám
ö 1938 julius 31, vasárnap. Zágon István: JUCI Az utóbbi időben — Walt Disneynek, a Micky-egér filmek zseniális rajzolójának amerikai diszdoktorátusával kapcsolatban — sok szó esik arról, hogy tényleg ha-sonlitarnak-e az állatok az emberekre? Van-e valami jogosultsága annak az ősrégi beállításnak, amelynek Walt Disney csak modern képviselője, de klasz- szikus elődei vannak Aesopus, Phaedrus, Lafon- taine és az összes állat meseköltők személyében — egyszóval és röviden: van-e állatok és em- berek között tényleg valami testi és „szellemi“ hasonlóság, avagy egyes külső és belső emberi tulajdonságok felismerése az állatvilágban csak önkényes és minden tényleges alapot nélkülöző, könnyelmű megállapítás? Anélkül, hogy a jelen szerény kis Írásommal a fenti nézetek bármelyikének képviseletét és propagálását is vállalnám, legyen szabad itt elmondanom egy igénytelen kis történetet emberekről és kutyákról. Helyesebben egy csomó emberről, meg egyetlenegy kutyáról. Élt valaha, boldog emlékezetű gimnazista koromban, odalenn a Bácskában, két földbirtokos- család. Az egyiket Koronczaynak hívták, a másikat Opplernek. Ha még ma is élnek, a■ jó Isten tartsa meg őket az emberi kor legvégső határáig és adja, hogy mennél kevesebbet pörös- köd jenek. Mert az én időmben állandóan egymás torkának akartak nekiugrani. Ugyanis szomszédok voltak és mindig volt valami bajuk egymással. Hol a Koronczay-tehenek tévedtek az Opplerék kukoricásába, hol az Opplerék béresei szántottak el vagy két araszt a Koronczayék határából — a jó Ég győzné felsorolni mindazt a rengeteg atrocitást és visszaélést, amit ez a két család úgyszólván nap-nap után egymás rovására irt. Elég az hozzá, hogy harag volt az Opplerek és Kor onczay ah között, nagy és igazán „örök“ harag. Mindaddig, amíg egy uj, lelkes és ambiciózus pap jött a faluba és elhatározta, hogy ki fogja békiteni ezt a két, ősidőktől fogva marakodó, úri családot. Hogy sikerült ez neki, hogy nem, az most nem tartozik ide, elég az hozzá, hogy rengeteg szaladgálás, fáradozás és rábeszélés eredménye gyanánt végre-valahára, nagynehezen, mégiscsak elhatározódott, hogy Opplerék békMési vacsorára mennek át Koron- czayékhoz. Amihez képest Kor onczayékban is nagyon dolgozott a jószándék és roppantul igyekeztek, hogy a sorsdöntő találkozás sikerének érdekében kiküszöböljenek a házukból mindent, ami a vacsora békéjét netalán megzavarná és így elsősorban nem fogják beengedni a lakásba a Jucit. Juci foglalkozására nézve mopszlikutya volt és azért hívták Jucinak, mert a Koronczay-csa- lád egyhangú megállapítása szerint a megszólalásig hasonlított Oppleméra, aki ugyancsak a Juci nevet viselte. Ugyanolyan tömpe orra, lefelé leffenő szája, álmosan pislogó szeme volt, akárcsak Oppler nénak, csak éppen pénze nem volt annyi, ami — Koronczayék szerint — nagy szerencse is volt, mert különben — ugyancsak Koronczayék szerint — a kapzsi Oppler soha nem tudta volna elhatározni, hogy a két Juci közül melyiket vegye el? Na mindegy, ne szaporítsuk itt a szót, elég az hozzá, hogy Koronczayék irgalmatlanul féltek, hogy a két Juci találkozásából valami baj lehet. A család valamely serdületlenebb tagja tehet valami meggondolatlan megjegyzést, elnevetheti magát, s a többi — szó ami szó: jobb lesz a Juci kutyát az előre nem látható kellemetlenségek elkerülése végett kivinni az udvarra és az Opplerék látogatásának tartamára odakötni egy spárgával a házőrző Bundás kutya óljához. Így határoztak Koronczayék és ezt az elhatározást tett i.s követte. Kisvártatva Juci már ott vonított, madzagra kötve, a kutyáéi mellett és sehogyse értette, hogy az Oppleréket váró, ínycsiklandozó vacsora illatára miért nem szabad neki bemenni a szobába, csak úgy, mint ■máskor? És szokatlan helyzetébe belenyugodni sehogyse tudva, rágni kezdte azt a bosszantó és lealázó zsineget, amely őt mozgási szabadságában olyannyira érthetetlenül meggátolta. Na, el is rágta és boldog félszobadultsággal rohant be a szobába, éppen akkor, amidőn a baráti jobbot nyújtó Opplerék a Koronczay-kü- szöböt átlépték. És ott állt az ünnepélyes várakozástól villamos levegőjű szoba kellős közepén, egymással szemben, a két Juci, Opplerné meg a mopszli. Koronczayék szivére az első pillanatban jeges rémület ereszkedett. A második pillanatban azonban máris ellenállhatatlan erővel kerítette őket varázslatos hadalmába a helyzet humora és a gyomruk, ott belül, titokban, gyanúsan remegni kezdett. És nézték a két Jucit és vártak. Vártak valami váratlant, előrelő,Ihatatlant és borzalmasat, ami — tudták és érezték minden id.egszálukkal — erősebb lesz minden jóakaratuknál, jólneveltségüknél és békülékenységük- nél, (ml feltartózhatatlan és végzetes, mondhatnánk: pokoli röhögés mindent elsöprő orkánjába fogja fuUasztani a Koronczayak és Opplerek között gyenge szárnyakon röpködő, suta kis békegalamb ócskát. És a váratlan és mégis várvavárt, a szörnyű, kiszámíthatatlan és mégis pontos intuícióval előre megsejtett katasztrófa úgyszólván pillanatok alatt bekövetkezett; Három szép bányavárosok Seímec, Körmöc, Beszterce Ma: SZOMBATHY VIKTOR Selmeci alkonyai Ez a város nem változik, ma éppen olyan, mint tavalyelőtt volt s tíz esztendővel ezelőtt, ha valaki erre járt, behunyt szemmel vallhatta, hogy harminc év sem jelentett a szép város életében változást. Mintha időtlen időktől igy állana, kőbe vésve, álmodo- zóan, —■ város, amelynek nemcsak a föld felett, hegyes-völgyes uccákon van élete, múltja s jövendője, hanem a hegyek mélyében, csepegős tárnák sötétjében, aknák útvesztőjében is él, liheg, kutat, esd a mindennapi kenyérért. Ilyennek álmodtak valamikor mesebeli várost. Harang kondul az egyik toronyban, sétálók jelennek meg a meredek főuccán, itt nem lehet andalogva, karonfogva mende- gélni, itt minden lépés lefelé vagy fölfelé vezet, mint az európai polgár mai élete. Legfeljebb a főiskola füvészkertjében mélázhat el a vendég, a füvészkertben, amelyet Európának ültettek tudós professzorok, amelynek hüsében egykor egész ország jövendő erdésze, bányásza, kohásza tanult, nevetgélt, szomorkodott vagy örvendezett, a kert fáiról regényeket írtak, virágaihoz verseket szavaltak, utszéli padjaiba lányneveket véstek . .. most mindez nincs, az épület vakolata hull, a főiskola a középiskola rangjára szállt alá és Selmec régi ■rangját a muzeum meséli csupán. A város húrjaira hangfogót tett. nem fényűzésből, csupán szükségből, idegeneket vár és csinosítja magát, nappal ragyog s mosolyog, estére azonban becsukódnak az ablakok, a selmeci polgár óvatosan visszavonul házának falai közé. az idegen a tompa esti fények között magára marad, magára. mint Londonban vasárnap délután s nincs, ami felderítse. A moziban magyar filmet játszanak éppen, — nehogy valami soviniszta ember keresztülhúzza a selmeciek mulatságát, de megmondjuk mégis, hogy a magyar filmnek van legnagyobb sikere Selmecen ma is, zsúfolt a nézőtér, pótszékeken ülnek, messzi vidékről vándorolnak magyar filmet nézni olyanok is. akik csak törve beszélik már a magyar nyelvet. Pedig a film is tavaly- előtti már, az újabb magyar filmek közül ezidőszerint egyetlenegy fut Szlovákiában s az még nem ért el idáig. Aztán ez minden! A Katolikus Kör éttermében néhány pár táncol, egy obskúrus kis kávéházban, a lépcsők alatt, cincognak a cigányok, az utburkoló munkások abbahagyták a munkát, (végre rendes uccabur- kolatot kap Selmec), a domboldal házablakaiban kigyulladnak a lámpák. Mikszáth énekelte meg ezeket a házakat s a házak ma sem hűtlenek a nagy Énekeshez... Két öreg selmeci1 diák érkezik a kis vasúton. Az egyik Erdélyből, a másik valahonnan Sopronból. Negyven éve annak, hogy itt diákoskodtak s most a íőuccai kis cukrászda nevezetes márványasztalához zarándokolnak el. A márványasztalhoz, amelybe még ők is vésték a szerelmes szavakat. — Ó, ilyenkor nyáron mindig jönnek régi selmeci diákok, —- mondja az öreg vendéglős. —' jönnek, jönnek, rangos, ősz urak s egy kicsit könnyeznek, amikor megpillantják a régi város régi tornyait. Ezért a Opplerné ránézett a mopszlira és azt kérdezte töprengő, méla-vékony hangon, hogy: — Teremtő Isten: kire is emlékeztet csak engem ez a kutya? Még ő kérdezte! Opplerné Juci kérdezte, hogy a Koronczayék Jucija .kire hasonlít? Hát ez igazán több volt, mint amennyit a visszafojtott nevetéstől agyongyötört Koronczay-idegek kibírhattak. És most a továbbiakra borítsunk fétyolt. Tény az, hogy két perc múlva az Opplerék kocsija vágtában hagyta ott a Koronczayék portáját. Koronczay és Oppler harmadnap megverekedtek, három lyukat lőttek a levegőbe, de a harmadik golyóváltás után se békűltek ki. Ha értesüléseim nem csalnak: azóta, se. Mindezzel pedig — ismétlem — korántse óhajtok lándzsát törni Watt Disney és társai művészi felfogásának jogosultsága mellett, csak épp úgy eszembe jutott ez a kis történet egy kutya-Juciról, amely egy ember-Jucihoz tagadhatatlanul, sőt végzetesen hasonlított. Miután pedig eszembe jutott, hál azonnal el ts pletykáttam,. Mint rendesem könnycseppért utaznak annyit, hogy itt törölhessék ki a szemükből, itt, a Leányvár alatt... Körmöc, délután — Körmöc. — mondod s aranypénz villanása rémlik előtted, a körmöci arany, régi regények, Rákóczi-idők elbeszéléseinek elengedhetetlen eszköze csendül meg képzeletedben. Körmöc és az arany, pénzverő és ezüstpénz úgy összetartozik előtted, mint tojás és sárgája, rózsa és az illat. Régi királyok körmöci arannyal tömött zacskókat hordtak maguknál, hadd osztogassák belőle a bő jutalmat, hajdani lovagok, — igy írják a régi történetek — körmöd arannyal, ezüsttel bélelték ki zsebüket, minekeiőtte hadba indultak volna. Nem tudsz anélkül belépni Körmöcre, hogy ezekre az aranyakra s a régi pénzve- jj rőre ne gondolj. Országok szive volt Körmöc, innen csörgött a pénz, a sárga, szerény pénzverőből, <— a szerénység az előkelőségnek igazi fokmérője. — régi, híres bányaváros, most is bánya fővárosnak nevezi magát. A három bányaváros, Selmec, Körmöc és Beszterce néhány év óta nemesen verseng az uj iparág, az idegenforgalom iparága, vetélkedő iramra késztette mind a hármat. Természeti szépségekben egyik sem marad a másik mögött, mindegyik tele hagyománnyal. zsúfolva történelmi emlékekkel. gazdag polgárai, gőgös patríciusai voltak, iskolái, bányái, gyárai és erdei ... Az idők úgy hozták magukkal, hogy most nem a jelenből, hanem a múltból él a három város, az ősök házai, templomai, terei és uc- cái csábítják az álmélkodó idegent s a három város kicsinosította magát az idegen látogatók, a nyári átutazók tiszteletére. Lám, Körmöc ujhodni kezd, házait átfestették, nagy terét megigazgatták, gótikus templomát messzireláthatóan világítják ki esténként, idegenforgalma megindult s tehetséges gesztusokkal csábítja magához az idegent. Hegy-völgyes város, magyarjai, németjei, szlovákjai vannak, mindig is igy éltek, egymás mellett s mindeddig békességben, megértésben. A világáramlatokra csak ilyen dolgok vetnek néha fényt, mint például: a régi körmöci magyar könyvtárt most adták el a komáromi magyar városi könyvtárnak, mintha bizony Körmöcön nem akadna magyar ember, aki magyarul olvasni tudna és szeretne... Jönnek-mennek az autók, érkeznek, megpihennek az idegenek, megnézik a pompás múzeumot, a templom szárnyas oltárait, sétálgatnak a várkapu alatt s vonulnak tovább, hegyekbe, völgyekbe, fájó visszavágyódással, — mondván: egyszer itt is hosz- szasabban kellene elidőzni. Beszterce, délelőtt Még zug a fejünk, a Sturecet jártuk meg délelőtt s a kilátást, a magas Sturecről, sokáig nem lehet elfelejteni. Még emlékezetünkben a tucatnyi szerpentin, a csörgedező patak, a lomboserdővé szelídült fenyőország, de már közeledik Beszterce, az utón nagy a forgalom, telepek s mozgalmas falvak jelentkeznek egyre sűrűbben: Besztercebánya nemcsak szép. hanem forgalmas, lendületes, mintha nem is kisváros lenne, hanem lakosainak száma háromszor annyi. Kellemesen s barátságosan téveszt meg, többet ad, mint ígéri, a város vezetőségének szive s áldozatkészsége van ahhoz, hogy a várost minél jobban szépítse, fejlessze, idegenforgalmi központtá tegye, té- len-nyáron. A három város szemmelláthatóan verseng. Egyik a másik elé fut. ha Selmec régi tradícióival, változatlan külső képével, diákemlékeivel s ragyogó zöld tavaival hat, akkor Körmöc is hirtelen ékesíteni kezdi magát, szanatóriumot épít a Szálkán, esti fényekbe borítja a várost, rendbehozatja a régi épületeket. Ámde Beszterce sem hagyja magát, téli sportokra csábit, nyáron szö- kőkutakkal, pompás uj uccarészletekkel s nagy arányokkal lepi meg az idegent. A három város közül legelőnyösebb, fekvésénél fogva is, Beszterce. Forgalma a legnagyobb most. Szállodáiban üres szobát csak nagy nehézségek árán lehet hágni Dohányzók figyelem! Az orvos is rendeli! A DEMÖOTIBA leköti a nikotint és a dohány égésénél keletkező, az emberi szervezetre ártalmas, kátrányos, gyantás anyagokat anélkül, ÍDOgy a dolhány kellemes zamatjából valamit i« veszítene. A DENIOOTBA megszünteti a torok karcolását,, a nikotinmérgezéssel' járó fejfájást, noisszullétet, hányingert, az erős diolhány- zás&al járó szájtbüzt s a fogak sárgalázát. Egy Denicotea-betét elegendő 15—20 cigarettára DENIOOTEA-sziipka ára tizenegy betéttel Ke 18.—, DOENIGOTEA-lbetét ára Ke —.80. j Törvényesen védsve. Gyártja: Societé Crailco, ! Produits Qenilcotea,, Paris. IX., 7, Rne des Halién*. Lerakat ÓSR részére: ,tVörösrák“ gyógyszertár, ■ Bratislava—Pozsony, Mihálykapu 24. PUSZTAI — LILIENCRON — Tikkasztó napnak tüze ég a pusztán S az égen komor, kosszá felhők lengnek. Lankadtan csüng a búza és oly lustán Röpül egy lepke neki a szélcsendnek. A pásztor és a nyája mozdulatlan, A káka tövén kacsa álmodozhat. S a sziklán, amely forró, mint a katlan, A sikló tunyán napoz órákhoeszat. Most villám nyilai zeg-zugios vonalba, Rongy-sátoromba vízórádat támad. S az ujjongó záportól frissre nyalva, Elszáll a pusztáról a régi bánat. SEBESI ERNŐ fordítása. (és nem lehet Zólyomban, különösen pedig Szliácson nem) — gondoskodik az idegen szórakozásáról nappal és este, utai a legjobban gondozottak s ami roppant előnye, különösen a délszlovákiai és a kelet- szlovákiai városokkal szemben, hogy roppant tiszta, rendes. Besztercén minden bennszülöttnek személyes ügye a város, szeretik, ápolják s ha egy idegen csak egy kicsit is mer kifogásoló észrevételt tenni a városra, finoman s derűsen hallgatják, de sértésnek veszik ... Múzeuma rendkívül szép, Divald Kornél rendezte be még. ... Lehetetlen úgy végigjárni ezeket a múzeumokat, hogy az idegen állandóan ne gondoljon arra: bármint áll is a dolog, bármiképpen hangoztatják is egyesek, hogy a régi patriciusok ősei németek és hogy a •köznép zöme szlovák volt: mégis, mindenképpen, letagadhatatlanul egy ezeréves magyar kultúra jelentkezik itt minden lépésnél, a magyar kultúra szépsége rányomta bélyegét falakra és terekre, templomokra és családi szobákra, az emberek arcára és a polgár mindennapjára. És ezt a mindent befonó, üde kultúrát, — amely okosan párosult a német polgári művelődéssel és a szlovák népi elemekkel —- vallotta s vállalta mindenki szívesen. Nem lehet múzeumi tárgyakat úgy csoportosítani, templomi kegytárgyakat úgy elhelyezni, épületeket, tereket, uccákat, arcokat úgy megmutatni, hogy ezt a hatékony, élénk magyar kultúrát valáhol is eltagadni lehessen. Járhatod a bányavárosokat, járhatod a falvakat, a hegyeket: az évszázados kultúra, eleven, megértő és megértett kultúra ott mosolyog feléd mindenütt, el nem tüntethe- tően. A miénk ez is és ragaszkodunk hozzá. Hangoztatjuk és kiemeljük. Csak az a szomorú, hogy úgy tűnik előtted, mintha újabban e városok nem mutatkoznának eléggé megértőknek és hálásaknak a régi, gazdagító kultúrával szemben. Mintha itt-ott meg volna az igyekezet, Hogy eltüntessék e régi és nemes kultúra nyomait, fölösleges igyekezet, mert a temetők sírkövének feliratait, a templomok régi kőemlékeit, a képeket és címereket eltüntetni egyik napról más napra nem lehet. Minthí azok, akiknek e régi és szép kultúra fenntartásában szerepük lenne ez északi városokban, óvatosan visszavonulnának, —■ vájjon mitől félnek és mit kell szégyelniök? Ne legyetek hálátlanok, régi, szép bányavárosok a magyar kultúrához! Legalább egy-egy udvarias, magyarázó felirattal dicsérjétek e nemes kultúra emlékét, hiszen a legtöbb látogatótok, szerelmesetek úgyis, ma -is-, magyar* Testvéri
