Prágai Magyar Hirlap, 1938. július (17. évfolyam, 148-173 / 4591-4616. szám)
1938-07-24 / 167. (4610.) szám
4 ^M<íSItA\\<iteRTTO?L5Ö srellemi pandúrjai” ellen kiáltok egész föllépése tiszta politikum. Ezt tudomásul kell vennünk és szembe kell néznünk a tényekkel. Az olyan „az irodalom kényes dolog, a politikának nem szabad beleavatkoznia” álláspont a magyar nemzeti önvédelem szempontjából kártékony udvariasság, amely szabad munkateret enged a „független” irodalom területén minden fölvásárolt tolinak! Európában ma a jelszavak harca dúl. Minden ügyes politikai összeállás ma világnézetileg a szellem magaslatán akarja a maga igazát és fensőbbrendüségét igazolni. Ügyesen célzott mondatokkal, ravasz elhallgatásokkal, általános igazságok egyoldalú kihasználásával igyekeznek célt érni. Gondoljunk csak az elmúlt esztendőre, amikor a Féja-üggyel aktuálissá tett magyarországi földkérdést szinte véget nem érő propagandaanyagul használták föl a szlovákiai magyar ellenzék ellen. Berzsenyi és Széchenyi pózában hogyan iparosították el tájainkon a magyar önvizsgálatot. Avagy napjainkban a magyar—német probléma nehéz kérdéseit milyen ügyes nyíltsággal igyekeznek kihasználni a magyar ellenzékkel szemben. Itt írók, ideológusok nyílt politikai guerilla- harcot folytatnak a toll és a szó erejével a hátuk mögött fölsorakozó nem magyar politikai pártok szolgálatában. Jellemző és a fölületes szemlélő számára mindig megtévesztő az a mód, az a magatartás, amellyel ezek az írók és újságírók önönmagukat a nagyközönség és a magyar- országi szellemi fórumok felé beállítják: — íme, itt van egy munkás, szabad, európai horizontokba tekintő írógárda, amely maA Brassói Lapok legutóbbi számainak egyike a budapesti könyvhét és a szlovákiai magyar irók ügyével foglalkozott. Pár napra reá a Zsolnán megjelenő magyarnyelvű kormánysajtó is lehozta a szóbanforgó cikket. Ha ez a cikk az úgynevezett aktivista körök már megszokott akcióinak egyike volna, egy sort sem lenne szabad vesztegetnünk reá. Még akkor sem, ha megtudjuk, hogy Tamás Mihály a cikk szerzője és ha Csodálkozva vsszük észre az elvi, sőt ízléses emberek közötti vitákhoz nem illő szennyes hangot. Kissé meglepődtünk Tamás Mihály legújabb tónusán, de hát Ízlés dolga. Tudomásul vettük. A kérdés lényege azonban nem ez a tónus, sőt nem is a dr. Staud Gábor személye ellen intézett támadás a „Tátra” folyóirat szerkesztése körül támadt ügyben. A kérdés lényege az a magatartás, az a jogcím, amellyel Tamás Mihály és társai a nivó és a független szlovákiai magyar irodalom kérdését fölvetik. A Tamás-féle akció során megjelent Írások szinte teljesen megfeledkeztek arról, hogy irodalmi kérdésben emeltek szót, olyan dühhel vágtak az Egyesült Magyar Párt felé. Ez a jelenség nem újkeletű. Távol áll tőlem, hogy elvi és irodalmi, sőt esetleg személyi viták jogosultságát kétségbevonjam. De ott, ahol szinte matematikai pontossággal ugyanaz az eset ismétlődik meg, hogy minden megnyilvánulás mögött —- akár ott van, akár nincsen —< a támadók az egyesült magyar ellenzék politikai vonalát támadják, azt mutatja, hogy többé már nem irodalmi kérdés kapcsán fölmerült ellentétről van szó. A „reakciós magyar ellenzéki politika gára vállalta ennek a népdarabnak minden lelki gondját és demokratikus kibontakozását, — akiknek színvonalas és a mai, uj magyar irodalmi törekvésekkel egyenrangú munkáját állandóan egy sötét, az ellenzéki magyar politikai vezetőktől jól megszervezett dilettánsokból álló pandurcsoport akadályozza. Ez a kiindulópont tényleg nagyon hatásos és romantikus. De a való helyzet nem ez! A szlovákiai magyar írók jelentős részének, különösen azoknak, akiket Tamás a háta mögött érez, nincsen joguk a magyar nép és a magyar irodalom nevében beszélni. A szlovákiai magyar nép igazi életkérdései nem azok a langyos szocialista frázisok, amelyeknek az igazi, kemény szocialista magatartáshoz sincsen semmi közük, nemhogy állandó szegényedésünk és veszteségeink közben szellemi öntudatosodásunkat szolgálnák. A Tart pour Tart baloldaliság szemérmesen fordítja félre szemét az eleven magyar tragédiák láttára, hogyne, hiszen ezt meglátni „politika”, ne adj’ Isten — ellenzékiség! Közben céltudatos pedantériával hajtogatja a nivó, a humanizmus és a kultúra jelszavait. Ezek a baloldaliak a prágai centralista sajtó szemével és szivével néznek és éreznek, miközben igényt tartanak az ártatlanul üldözött, magyarabb magyar pózára. Ők azok, akiket a „reakciós” magyar politikai vezetés nem ért meg, akik mindennek ellenére is fölemelt homlokkal és a „magyar sorsvállalás tiszta hitével tekintenek Európa felé”. Ők azok, akik a magyar ellenzék ellen harcolnak, mert „az írót és az irodalmat a napi politika céljainak szolgálatába akarták állítani”. Tamás Mihály kórusa „irodalmi koncentrációt” követel. Ez elvileg annyit jelentene, hogy minden magyar írónak, szellemi teremtőnek egy táborban van a helye, a szellem síkján meg kell őket becsülni, még akkor is, ha más politikai nézetet vallanak. Ezt az elvet elfogadjuk és helyesnek tartjuk, de csakis a magyar életérdekeken belül! Mert ma 1938 julius 24, vasárnap. Baldócfiirdő Tátrai gyermek- és diáküdülő fiuknak és lányoknak. Az egész fürdő kizárólag a gyermekeké! Strand, evezés, tennisz, lovaglás, hizókura, stb. Orvosi felügyelet. Idegen | nyelvek. Kedvező feltételek. Prospektus: Igazgatóság, Baldovce kúpele, p. Spisské Podliradie. a magyar ellenzékiség nem politika, ahogyan politika az, amit a baloldal cégére alatt csinálnak. Az ellenzékiség ma magyar maradásunk életelve! Ma nem lehet, amikor nyelvünkről, iskoláinkról, a magyar dolgozók kenyeréről van szó, irói attitűddel Co- riolánus módjára jönni és „reakciós ellenzéki pclitiká”-ról beszélni. Nem lehet egy szerkesztői megbízatás nézeteltéréseiből Brassón keresztül tüzelni a magyar ellenzékre. Személyi kérdések nem léphetik túl a kisebbségi magyar élet belső diszciplínáját. Szó sem lehet irodalmi koncentrációról addig, amig az iró „reakciós ellenzéki politikát” emleget és ugyanakkor a haladás és a baloldaliság jelszavaival az „irodalom” cégére alatt a csehszlovák kormánypártok számára szellemi propagandaszolgálatot végez. A magyar szellemi életben tudatossá kell tenni a magyar ellenzékiség és a „politika” közötti különbséget. Nehéz sorsban lévő nemzeti kultúránk, a közel egymilliónyi szlovákiai magyarság jövő sorsa fegyelmezettséget kiván minden magyartól. Az írótól, szellemi embertől pedig, hogy hite, ereje, eleven erkölcsisége legyen ehhez a belső törvényhez minden kisebbségi magyarnak! HALÁLOS REJTÉLY Elbeszélés — Irta: Sebes! Ernő (3) Mindenesetre várták a fejleményeket. Ezek bőven akadtak. Először is aznap este elmaradt a közös séta Evek óta most először, az asszony nélkül szótlanul ültek egész este a vasúti restiben s maguk elé meredtek. Még a pikkolónak is feltűnt ez a némaság. Már csaknem neikibáto- rodott, hogy a fényképészné elmaradása iránt érdeklődjön, talán a hiányzó borravaló fájt neki, de a fűszeres olyan sötéten nézett a gyerekre, hogy jobbnak látta elkotródni. Egy félórai nehéz szünet után mégis megszólalt az asszony: — Hisz azon a napon nem is láttalak vele együtt. — Persze, hogy nem — fakadt ki a fűszeres dühének üres hajtása. Boldogan emlékezett arra, hogy azon a napon a megboldogultat (elvégre ő igazán teljesen ártatlan) véletlenül egészen elhanyagolta. — Hisz tudod, aznap egész délelőtt a bankban voltam a Krcmpecher-féle váltó miatt. Hisz tudod, még délután el is kellett szaladnom a bankügyészhez és boldogan jöttem el tőle, mert sikerült végkép rendezni az ügyet. Az asszony élénken bólogatott a fejével és szinte sajnálta, hogy szóba hozta ezt a napot. Férjének ádámcsutkája a sok izgalomtól szüntelenül fel és alá járt. Már a pikkc^ónak is feltűnt s csaknem felnevetett, olyan komikusnak tiint a fűszeres dühe, amit úgy nyelt le, mint valami undok mérget. De a pikko'ó mosolya most hirtelen megfagyott, úgy érezte, hogy ez az ádámcsutka, amely dominálta a cingárkülsejü fűszeres nyakát most mintha fenyegető méreteket öltött volna Még talán gyilkolni is tudott volna ezzel az éles, furcsa és élő szerszámmal . . . Az asszony szánakozva figyelmeztette: — Ugyan kérlek, mit védekezel előttem? Nevetséges! — Látod, mégrs megesz a méreg. — Deliát ne mérgelődj annyit. Nem érdemes, igazán nem érdemes. — Felálltak az asztal mellől, anélkül, hogy kedvenc sörüket megitták volna Ma semmisem Ízlett nekik. Az éccakától ’S féltek Az asszony ingerült lelkét a -babona is rémítette s biztosra vette, hogy a ha'ott Turká- val ma álmodni fog. Inkább le se fekszem — gondolta, de nem merte magának bevallani a rémületét. Szótlanul értek haza. Mikor a lakásuk kapuján befordultak, a férfi mégis titokban azt remélte. hogy valami üzenet fogja őket várni. Homályosan bízott benne, hogy az asszony módot fog keresni arra, hogy jóvátegye azt a súlyos sértést, amire ők egyá’talában nem szolgáltak rá. A sötét udvarban a kiengesztelődés szelleme világított előtte, de csalódott. Sem üzenet, sem levél nem várta őket. Mikor a férj eloltotta a villanyt, valami keserű és dühös tréfába próbálta felolvasztani azt a súlyos nyomást, ami a kedélyén feküdt. — Hogy az Isten nyugosztalja azt a szegény Turkát, ezt igazán megspórolhatta volna nekünk. — Ezt a tizenötezer koronát? — szaladt ki az asszony száján. — Dehogy is Inkább ezt a kalamajkát. De azért a következő percben már elaludt. Az asszony észrevette, hogy nem olyan szépen, egyenletesen szuszogott, mint máskor. De nem törődött vele. 3. Másnaptól kezdve úgy mentek el az uccán egymás mellett, mintha sohase ismerték volna egymást. 6s nagyon gyakran találkoztak ezentúl, mert az özvegy elállt attól a régebbi tervétől, hogy a lészvétiátogatásokat nyomtatványokon köszönje meg. Személyesen ment el mindenkihez, akiről feltételezte, hogy személyes megjelenésével megadta az ő halottjának az utolsó tiszteletet. Igaz ugyan, hogy pontosan nem emlékezett rá, kik is jöttek el a temetésre. Most utólag nagyon sajnálta, hogy nem figyelte meg jobban, mert igy már akkor is jól a szemük közé nézett volna azoknak, akikre gyanakodni kellett volna. Most legalább alaposan ki fogja ezt pótolni. Sőt, azokhoz is el fog menni, akikről biztosan tudja, hogy nem jöttek el a temetésre. Mert hátha éppen azért maradtak el, hogy re tételezze fel róluk az esetleges kölcsön felvételét?'. Meglehetősen méltóságteljesen viselkedett. Keveset beszélt, előkelőén tartózkodó volt. — Határozottan illett neki a gyász — állapították meg főleg azok a barim nők, akik a szőke nőktől még a gyászt is irigylik, ha előnyösen használják. Mégis úgy látszott, hogy egy-egy ilyen részvétköszönés látogatáson főleg a férEakkal foglalkozott az özvegy. Talán uj férjet gusztál a tudata á’atf, gondolták az elnézőbbek. Végeredményben nem haragudtak rá. Mindenesetre tény. hegy valami feltűnő és fürkésző tekintettel tüntette ki a férfiakat. A fűszeresek is megtudták, hogy a volt barátnej milyen szokatlan figyelmet szentel a férfi- ösmerőseinek. Majdnem azt lehetne mondani, hogy szemezni kezedett . . . Éppen a gyász első friss heteiben A fűszeresek persze sejtették, hogy a furcsa szemezés mögött mi is rejlik, de mélyen hallgatok róla, ami érthető is. . . — Még hozzánk is képes eljönni — íjedezett az asszony. — Ugyan kérlek, hová gondolsz? — intette le a férj. — De ha mást is gyanúsít, akkor nincs ok a haragra. . . •— £n-azt hiszem, a nagy csapás elvette az eszét. Valószínű, hogy pénz nélkül maradt. Mint hallom, a segédet is elküldte. A vevők egészen elmaradtak. Csoda, hogy még cselédet tart Igazán nen csodálnám, ha megbolondult. Gondold meg kérlek . . . — Meg kell adni, nagyon szerette szegény Turkát. — De a pénzt is. Hát nevess ki Irmuskám, de én is megbolondulnék abba, ha egy ilyen titokzatos adós nem jelentkezne. — Téged is a kíváncsiság ölne meg? — Azt nem mondom, mert én nem vagyok asszony... Ez a diskurzus az esti sétájuk alatt folyt le. Most is a vasúti vendéglőbe tartottak. A vasúti hídon szembetalálkoztak az özveggyel. Úgy látszik még most se fejezte be azokat a szemező partikat Persze, nem néztek egymásra. Az asszonynak jólesett, hogy a gyanú hálóját másokra is kifeszi tette a barátnője (most már inkább sajnálkozott rajta s nem is haragudott rá), de azért, észrevette, hogy a találkozás pillanatában a férjének lépést kellett változtatni. Igaz ugyan, hogy a lába talán megbicsaklott ugyanakkor, de a rosszul világított külvárosi uccán is észrevette, hogy a férje halántékán verejték villant elő azzal a hideg csillámu fénnyel, melytől rendszerint már csak egy lépésre van az ájulás. Hirtelen belekarolt az urába és leültette egy padra. — Rosszul vagy? — aggódott érte s zsibbadó fejében egy nagy botrány rémei zúgtak össze-vissza. — Csak felizgultam — nyugtatta meg a férje. Az asszony kieresztette szeméből az ámulást és égő homlokára kiült a meztelen gyanú. Mondani akart valamit, de ismerősök közeledtek. És szótlanul mentek haza. 4. Másnap kipattant a nagy titok. Az özvegy felmondott a cselédnek, úgy látszik már ezt a kiadást sem bírta. Dühében a cseléd, miután nem volt alkalma most rendes helyre szegődni, kipletykálta a nagy szenzációt, amit akkor azon a reggelen a konyhából titokban kihallgatott Először is a házmesternél avatta be a dologba. A házmesterné ugyanis haragudott a füszeres- nére, mert egy nagyobb összegre perelték mint notórius nemfizetöt Most kapóra jött a „titok" s a házmesterné vérszemet kapva fünek-fának tovább adta a vádat —- Biztosan neki adta kölcsön szegény Knapik, a tizenötezrest — kiabálta boldog-boldogtalannak a nagy szenzációt A fűszerest egy pár jóakarója figyelmeztette a veszedelemre. Az ügyvédjéhez fordult, aki elhatározta, hogy felkeresi az özvegyet és erélyesen felelősségre vonja az alaptalan rágalom terjesztéséért. Felkereste az asszonyt, de zárt ajtókra lelt A házmesterné is kopogtatott az özvegynél, de nem jelentkezett Pedig otthon volt. Késő estefelé járt az idő. Ugylátszik senkire se volt már kiváncsi. A „szemező'' látogatások eredményteleneknek bizonyultak. De ö csudálatos módon nagyon nyugodt volt. Behunyt szemmel feküdt a pamlagon és mindent tisztábban látott, amit soha eddigi életében. — Hogy ez előbb nem jutott eszembe?! — álmélko- dott saját magán. Felpattant a pamlagról, felszaladt a műterembe, ahol minden a régi mozdulatlanságban dermedt. A gép a terem sarkában búslakodott, a lencse előtt ott szo- morkodott az a fekete kendő, amely alá sok ezerszer bujt el szegény férje, amikor egy-egy felvételt beállított. Majdnem meghatódva babráltak a fekete kendőn az ujjai, úgy érezte, hogy ez a hallott tárgy is igyekszik részt venni a gyászában. A műterem magasan emelkedett ki a környező házak udvari lakásai fölött Az alkony mintha lenge fátylakba burkolta volna a várost, a kálvária felől friss illatú szellők osontak be a keskeny udvarokon. A kálvária tövében megható szerénységben tűnt fel a temető. Ott temették el szegény urát is. Kísérteties mosoly lengte körül az arcát, jobb karjával finom ivet rajzolt a levegőbe. — Jövök, suttogta maga elé. Végignézett a falakon. Sok-sok Ismerős felvétel nézett le rá. Nem volt ideje, hogy elmerüljön bennük. Sietős volt a dolga. — Rögtön jövök — szabadkozott egy nem létező valaki előtt, bár érezte, hogy pillanatokon úgy sem múlik. Ki is akarta magát készíteni, de olyan biztos volt a dolgában, olyan távol volt ezektől az ostoba külsőségektől, igaz, hogy gyásza alatt elhanyagolta magát, de azért még mindig formában'van — villogtak a gondolatai, hirtelen arra gondolt, hogy vizűm se kell oda s felnevetett. Tulvilági mosolya eszelős fényekből táplálkozott A retiküljét elhajította. — Könnyűnek kell lennem, hogy elbírjam a titkot — játszott egy gondolattal. — Meg fogom tudni, kinél van a pénz? —- lelkendezett. Már most is sejtem, de nekem bizonyosság kell — biztatta magát. — Te fogod nekem megmondani a titkot s aztán visszajövök, — adta ki a rendelkezést ellentmondást nem tűrő hangon. És háta mögé nézett, pedig semmi se moccant. Még egyszer leszaladt s az ágyát, amely meg volt vetve, megsimogatta. — Mindjárt jövök — beszélt az ágyához. Tudom, hogy asszonyi dolog kiváncsinak lenni — védekezett gondolatban, de én mégse lehetek kivétel. Mindig is ilyen voltam és ironikusan biggyesztette le ajkát. Felvette a kalapját, amelyről egy hosszú tüllfátyol szelíd ráncokban hullámzott végig a hátán. Harangoztak a szomszédos toronyban. Felszaladt újból a műterembe s észrevette, hogy a lépcsők, amelyek eddig rettenetesen recsegtek, most hangot se adtak. — Könnyű vagyok — ujjongott a nő. Csupa lebegés vagyok —- és csodálkozott magán, hogy még teste van. A fényképezőgépre még egyszer rápillantott, úgy látta, hogy a suhanásától a fekete kendő is meglebbent A kálvária a maga barokk pompájában megejtőn nézett az asszonyra, szinte hívta. Egy sóhajnyira érezte magát a temetőtől. Kár a fölösleges kerülőkért a patak mellett — szabadkozott s hogy egy percnyi késést ne szenvedjen, odarohant a műterem ajtajához, amely kifelé nyílt. Kinyitotta az ajtót, a rozsdás lakat csodálkozva morgott egyet, az asszony lába megroggyant s az üres levegőbe lépett. Valami karfát keresett hápogó bizonytalansággal s a hosszú tüllfátyol szokatlanul jókedvű lengéssel táncolt a hátán ... De a fátyolnál sokkal hosszabb volt az a sikoly, amely hiábavaló utolsó vészjelként született a torkában s egy pillanattal később véres és összetört tagjai brutálisan jelezték, hogy meghalt a kíváncsisága. És persze vele együtt ö is. 5. Mikor másnap délután a pénzcslevélhordó özvegy Knapik Arturnét kereste, hogy a főpostán egy tizenötezer koronás pénzküldeményt személyesen vegyen át, fűszeres megilletödve gondolt arra, hogy igy legalább ezen a pénzen két rendes sirkövet fog emeltetni a szegény Knapikéknak ... (Vége.) A politikai és magyarirodalom Irta: Brogyányi Kálmán
