Prágai Magyar Hirlap, 1938. július (17. évfolyam, 148-173 / 4591-4616. szám)

1938-07-17 / 161. (4604.) szám

4

fyy dátvetezeü lu

Icha: Vleu'bciucc ?M

1938 julius 17, vasárnap.

óriási választék!

Legolcsóbb árak!

Pausz T., KoSIce

Uveq —porcellán — villnnycsillárob!

9 r ..................miiiiiiiiiimiiiiiiiiiimmimimiiiiiimnmuimiiii

Mo

dern képkeretezés, üvegezés

Telefon 2423

Alapítva 1833

Korok sorsa, Iiogy az egyik a másikat elárverezi s a kalapács ott sem ismer szenti- mentalizmust, ahol az elmúlt kor „legszentebb eseményeiről'* esik szó, ha a kikiáltó megállapítja az értéket, vagy értéktelenséget. Az egyes korok a múltban eltartottak egy századig s a történészek századokban gondolkoztak. Ma ez a folyamat gyorsabb lefolyású, megfelel a repülés rekordjainak s száguldó tájak módjára változik az ízlés. Ebben a pillanatban a világháború utáni kor árverezik eh Bécsben kalapács alá került Sigmund Bősei vagyona.

Bőseiről nem kellene külön megemlékezni, ha nem szimbolizálná személyével a háború utáni kort. Ködlovagok módjára termettek a hozzá hasonló konkvisztádorok s mialatt a még káotikus világ eszmélni sem tudott, ntinden pozíciót elhódítottak, diktálták az élet anyagi föltételeit, a divatot, a művészetet, a politikát, az erkölcsi életet. Legendás Siegfried-sapkája védte Bőseit: láthatatlan volt, ha végzetesen nagyszabású hatásaiban érezhetővé vált egy nagyváros, egy ország, sőt ezen túl a nemzetközi pénzpiac számára; legendává magasztosult egy korban, amely egyrészt a jólét és gazdagság legendáját csak emlékezésből ismerte, másrészt ennél a legendánál egyebet nem szomjuhozott. Bősei a korlátlan befolyású és mérhetetlen vagyonú emberek játékosan enervált kényességével hol mint szocialista a maga költségére egy nap alatt fölruházta a bécsi rendőrséget, hol színházat alapított azzal a dilettáns sóvárgással, hogy ez a színház legyen minden eddigi művészet 'csúcsteljesítménye. Színházat játszott, amikor mint szocialista a rendőrség ezreinek uj cipőt és egyenruhát adott s amerikai kocsiján végighajtva Bécs uccáin, fogadta ezer egyenruha tisztelgését; a. színházban ezzel szemben a pénzember diktátumával egyenruhás katonai rendszert vezetett be, mert nem tudhatta, hogy a Szellemet, amelynek legfőbb értelme a szabadság, nem lehet uniformizálni. * >

Játékos ember volt Bősei s játékos emberek voltak a hozzá hasonlók: játékosan bírta le az életet, a háború utáni káoszból merész és sikeres kézzel a maga formájára kozmoszt teremtett; nap volt, amely körül a magadiktálta törvényszerűséggel keringtek a bolygók. Ha akadt hozzá hasonlatos üstökös, aki nem akart belekényszerülni az előirt pályába s Bőseihez hasonló módon a saját eszközeivel világot teremtett maga körött, a két üstökös menten egymásnak rontott s megrendezte egy ámuló világ előtt a nagybankokért s a befolyás birtoklásáért folyó aréna-viadalokat. Bősei kitartó volt, tovább tartotta magát társainál s Castiglioni, Ivar Kreuger, Löwenstein s mások bukása után még akkor is, amikor a beállt megnyugvásban leszorult a primadonna síkjáról, sokat hallatott magáról s minduntalan meglepte a világot azzal, amit nem vártak tőle.

Szocializmus, színház, bankcsaták, részvénytöbbség, ismeretlen pompával berendezett paloták, legendás versenyistállók megannyi elemei voltak annak a játéknak, amelyet ebben az időben a kor egyik legpregnánsabb képviselője, Bősei szenvedélyesen szeretett. Önmagáért való volt ez a játék, a kor önigazolása abban a pillanatban, amelyben minden ember tudta, hogy nincs igazolni való, mert erkölcsi és szellemi értékek ösz- szeomlása után elképzelhetetlen volt egy jövő. A jelenen azonban túl kellett esni s ebben az átmeneti korban rontottak egymásnak mindent legázolva a szélsőséges irányzatok, elnyeléssel fenyegetve a kort. Az élet játékosa jól tudta, hogy átmeneti korban él s sietett. Habzsolta, amit az oszlásnak indult élet szeszélyei és szenvedélye nyomán számára kitermelt s nagy gyerek módjára, telhetetlenül s mindig uj és uj teljesítmények után sóvárogva, föl-alá hajigáit politikát, művészetet, szerelmet, palotákat, —. telhetetlenségének megannyi labdáját.

Ügyesen labdázott, tiz-husz labdát dobott föl egyszerre s vigyázott, hogy ne ütközzenek össze a levegőben. Aztán, ha megelégelte, varietébüvész módjára egy kézzel fogta őket vissza s rendkívül meg volt magával elégedve. Szemfényvesztés volt ez a játék, szemfényvesztés volt ez a kor, amelynek „nagyjai” oly kicsinyek voltak. Szemfény- vesztéses bűvészmutatványokat tartottak építő cselekedetnek s sajnálkozva nevettek azon, aki komolyan építeni próbált.

Sztár volt Bősei, nem ismerte az együttes fogalmát s mint sztár, magának és önmagáért ragyogott. Hideg fénnyel a vaksötét éjszakában. Mert vaksötét éjszaka volt ez a kor s most ezt a kort elárverezik. A bécsi Dorotheumba tizenöt társzekér hozta el Bősei fejedelmi lakásának a berendezését, a festményeket, a szobrokat és az ékszereket. Régi és uj mesterek, goblenszerü perzsaszőnyegek, flamand goblenek, bronzmüvek, porcelláncsodák, brilliánsok vakító tömege, gyöngyláncok derengő álmai, a barokk és biedermeier korok berendezései úgy vonulnak föl, mintha egyenesen Noé bárkájából jönnének elő. A halmozás, a telhetetlenség velejárója. Bősei korának egyik jellegzetessége volt, amikor az imént kielégült szenvedély vakon rohant az uj kielégülés örvényébe. Ezt a kort árverezi most el egy másik kor, mint hajdan Spárta Athént: a kérlelhetetlen jelen elárverezi a múltat, amely nem tudott rádöbbenni arra a történelmi közhelyre, hogy minden jelenből múlt lesz.

Bősei börtönbe jutott: annyira nem hitte, hogy kora nem örökkévaló. Bécs korlátlan

hatalmú játékos ura mindenét elvesztette s hozzá azt, ami a legszegényebb ember féltve őrzött kincse: személyes szabadságát. Ragyogó, csillogó labdáit: brilliánsokat, ékszereket, perzsákat, gobleneket, bronzokat és porcelánokat uj szélvész úgy kerget széjjel, mint ahogyan egymásnak hajította őket a nagy játék szeszélye. Velük együtt a világ négy sarka felé repülnek az elmúlt kor eszméi, amelyekért emberek véres tusákat vívtak, gyűlöltek, szerettek, éltek-haltak. Bősei, korának egyik hangadó kikiáltója, cellában ül, hangtalan csöndben, elhagyatottságb^n s minden bizonnyal nem érti, mi történt; hiszen csak azt értette, amit ő maga jelképezett, önmagát értette s senki mást, —■ mit értsen most, amikor ő megszűnt? Talán úgy látja világhírű vagyonának árverését, mint az őt ért személyes sérelmet, amely talán csak egy félreértés következménye s nem látja, hogy ő is, meg a kora is egy következmény félreértése volt. Minden kornak ez a bűne — a másik korral szemben; ezért árverezi el az egyik a másikat.

Ha fájdalmas tapasztalat bölcs embert faragott belőle, talán legalább most mosolyog s mosolyogva hajigálja a magasba azokat a labdákat, amelyeket a másik kor kivett a kezéből. Mert ha bölcs, úgy jól tudhatja, hogy amikor még a labdák birtokosa volt, akkor is — üres volt a keze. Játékra, amely elcsöndesit és gyógyít, soha sincs nagyobb szükség, mint ha megkezdődött a mindenkori nagy árverés és az uj kor kikiáltója az elmúlt korról megállapítja, hogy értéktelen volt.

Akit a Teremtő próbára akar fenn!, azt mindig úgy hozza kísértésbe, hogy az illető a saját kárán ismerje meg emberi gyönge- ségét. Nahát, Kotormán János bácsiról is, aki szőlőkerülő volt, mindent el lehetett mondani, csak éppen azt nem, hogy rabiá- tus ember lett volna. Talán éppen ez volt a hiba. Mert Rózái, a felesége egyedül a természetét nehezményezte. Állandóan ingerelte, hogy az öreg annyira béketürő, aztán akármit tesz, ráhagyja.

■—• Csináld. Te tudod, — mondta rendesen az öreg, ha valamit kérdezett tőle.

Aznap, amikor a szerencsétlenség meg-’ történt, alkonyaikor beborult az ég. Augusztus végefelé járt az idő, kezdett érni a szőlő, hát János vállára akasztotta a puskáját. Indulni akart, hogy megkerülje az őrzetőt. Rózái valamiért egész nap fűlt s odafordult az öreghez:

w Kend?

János nem vette észre, hogy a hang ezúttal ellenséges volt.

>— Mék. Látod, — szólt Csöndesen.

'—■ Ebbe az időbe?

János megállott Az asszonyra tekintett. Ugyan mi lelhette, hogy igy beszél. Harminc éve kerüli a szőlőt, mindig ilyenkor szokott elmenni, — mit akar az asszony most egyszerre az időtől. Hászen látja maga is, viharforma készül, dehát verte őt már máskor is az eső. A hivatallal jár.

— Ebbe, — válaszolta szelíden. — Ilyen időben járnak éppen a böngészők.

—» Azért mén kend, mert nincs nyugta, őszi a szavas, oszt várhatok reggelig, ameddig hazaveti az ital.

— Te, te! —- korholta megbotránkozva János.

Rózái már rikácsolt.

— Azért fut kend, hogy locsolja a gé- géjit.

Hát ez nem volt igaz. Sohse tagadta, hol volt, ha valaki megkérdezte volna, hogy az őrzető végén el szokott-e beszélgetni Mihállyal, a másik 'csősszel. Néha csakugyan húztak együtt a törkölyös üvegből, amelyet ott tartottak eldugva a városi pince oldalában, de hogy csupán ezért ment volna el hazulról, olyan állítás volt, amely nem felelt meg a valóságnak.

Maga se tudta, hogyan, elöntötte a harag.

— Ejnye! —. emelte le a puskát a válláról.

Az asszony megelőzte. Fölragadta a sodrófát és feléje sújtott. János elkapta a karját, aztán jobb meggyőződése ellenére, pillanat alatt alaposan helybenhagyta. Rózáinak saj- gctt minden tagja, amikor magához tért. Tulajdonképen az esemény után eszmélt csak rá a szörnyű gyalázatra. János negyven év óta, amióta együtt voltak, most verte meg először. Ahogy kezdte fölérezni a rettenetes szégyent, úgy terjedt el benne a nehéz indulat.

Átvirrasztotta az éjszakát, megvárta a pitymalatot, akkor ünneplőbe öltözött s a hajnali derengésben megindult a város felé. Teste-lelke lángolt a gyilkos haragtól. Hát most megmutatja ennek az elvetemült vén embernek, annyi méltatlanságért és keserűségért. amit egy hosszú életen át elszenvedett, most leszámol vele.

Messze esett a város nagyon. A nap már magasan járt, amikor Rózái a városház elé ért.

— A tekintetös főkapitány urat keresném. — állott meg a városháza bejáratát őrző rendőr előtt

Az megnézte, aztán csak úgy, odavetette:

—- Még nincs itt. De odabent várhat rá, — mondta fölvilágositásképen.

Rózái beljebb bátorkodott. Üldögélt úgy jó két órát, akkor, hogy közben jelentette a szándékát, meg hogy megmondta azt is, kicsoda, a főkapitány színe elé bocsátották.

A főkapitány éppen jókedvében volt. Jól ismerte Rozálékat. Hát úgy is fogadta az asszonyt.

— Mi járatban vóna Róza néni? Tán kiöntött az éjjel a Tisza?

s— Avégett ugyan nem törtem vóna magát. Nagyobb dolog történt.

Dehát ezúttal nem panaszkodni jött. Másért.

•— Vallani akarok, — mondta olyan hangon, mintha valahonnan a temető mélyéről jött volna.

A főkapitány pillantást vetett rá. Ismerte a fajtáját, ismerte a népét. Rögtön látta az asszony arcán, hogy valami nagy sérelem esett rajta.

— Vallani?

— Vallani. Merthogy egyedül én fudom,

ki tötte. _ í;

A főkapitány kezdett feszengeni.

— Hátha tudja, Róza néni, mondja.

Rózái néhezen lélegzett. Belül1 mintha kéz

szoritotta volna a szivét. De már moist letette a garast. i— Ü vöt. Mög Mihály. Ük találták mög akkor a malacot. Oszf még ott nyomban éjjel mög is sütötték maguknak.

A főkapitány kezdte érteni, összeveszett a Rózái Jánossal, hát most eljött, hogy föladja. Ugylátszik, János eltévedt malacba ütközött és a bitangiságban talált kis jószágot elorozta. Hát ez hiba, mert Jánost ezek- után el kell bocsátani. Lopó tolvaj nem viselhet hivatalos tisztséget. Már pedig a csőszség az. Komoly hivatal. Viszont János egyébként becsületes ember. Kár volna, ha bántódása esnék egy koszos malac miatt

Föltette a kérdést.

— Aztán melyik malacról beszél, Róza lelkem?

— Hát a Nagy Sándorék malacárul, akit tavaly ilyenkor annyira kerestek.

A főkapitány egyszerre elhallgatott. Úgy tett, mintha megmerevedett volna. Utána lassú mozdulattal felemelkedett a helyéről. Megnézte, jól be van-e téve az ajtó.

—’ Akkor nyomon vagyunk — mondta halk vésztjósló hangon. — Mert igy Jáno- sék verték agyon azon az éccakán az öreg Tandari gazdát is. Annak a holtteste mellett találtak frissen rágott malac-lábszárat.

Rózái elhalványodott.

— Jaj, Istenöm! — szédült meg.

A főkapitány közelebb hajolt hozzá. Úgy kérdezte:

— Mikor beszélt Rozi néni János bácsival utoJiá4»

Rózái haláíraváltan reszketett.

— Ténnap este. Hogy pocakot főtt velem. Hogy annyira összetört... — nem bírta tovább, könnyel megeredek és kitört belőle a tiltakozás. — De olyat azér nem tösz. Azt a másik ténykörülményt nem ü követte el.

<— Neem?

— Nem. Nem olyan embör.

Most már hangosan zokogott. Ehun ni, vége mindennek, bosszújában örökre elveszítette az emberét.

A főkapitány átsétált néhányszor a szó* bán. Vakarta hátul a fejét.

— Most már hiába. A malaclábszár ellenük bizonyít. Aztán ezekután, ha beismerik, ha tagadják a tettet, semmiképpen sem kerülhetik el az akasztó-fát.

Rózái lerogyott a székre.

*— Nem ük vótak!... meredt a főkapitányra eszelősen-.

A főkapitány intett neki, hogy ne beszéljen olyan hangosan.

— Látta valaki, amikor tegnap ellátta a baját kendnek? — kérdezte lehellethalkan.

Rózái suttogva felelt:

— Sönki. Nem látta sönki.

— Osztán nem is karóval ment neki Róza néninek.

— Nem, leiköm.

—- Meg se ütötte, csak éppen meglegyin- tette.

^ Csupacsak mögpirongatott kedvesem.

—- A titkot még máig se árulta el kendnek.

— Nem. Mert az imént mögtévedtem. Nem is malac volt, hanem birka.

A főkapitány vizet adott neki. Megvárta, amig nagyjában rendbeszedte magát, akkor nyújtotta a kezét.

— Aztán szót se senkinek, mert ha csak egvetlenegy szót szól kend, most már akasztófára juttat mind a négyünket.

Mosolygott magában. Ez sikerült. Rózái halkan elköszönt és ment. De mintha még mindig szédelgett volna.

— Mindönható Isten, csakhogy mögkö- gyelmeztél... — suttogta magában, amikor kilépett a piactérre.

És most már lépkedni kezdett. Igyekezett, hogy még déli 'harangszó előtt otthon -lehessen..

v

r

RÓZA BLíÉ írta: Bibó Lajos