Prágai Magyar Hirlap, 1938. május (17. évfolyam, 100-124 / 4543-4567. szám)
1938-05-22 / 118. (4561.) szám
6 Beszélgetés a 60 éves dr. Szijj Ferenccel Komárom közelmúlt történelméről s a város kulturális szerepéről KOMÁROM. — Dr. Szijj Ferenc, Komárom nyugalmazott polgármestere, a Jókai Egyesület elnöke most hatvanéves1. Csendes, családi jubileum ez, a munkás ember azonban egy pillanatra megáll ennél a fontos határkőnél és visszapillant. A szerény jubilánst életének néhány fontos mozzanatáról szeretnénk nyilatkozatra késztetni, először elhárítja magától mosolyogva a nagy nyilvánosság előtt való nyilatkozás gondolatát, „magam dolga ez — mondja — minek dicsekedjen a korával az ember!" Végül az Otthon- kávéház egyik csendes páholyában igy beszélgetünk: — Mikor 1914-ben tanácsnoknak választottak meg Komárom városánál, úgy gondoltam, mindent elértem, amit akartam. Igen szép tisztikarral dolgoztam együtt. Az események azonban beíesodortak a polgár- mesteri székbe, a legalkalmatíanabb időben, amikor a várost éppen ostromolták a vörös csapatok. Magam nem voltam katona s mégis akkor kerültem a város élére, amikor katonai diktatúra uralkodott benne s a fordulatkor a viszonyok teljesen megváltoztak. Anyagilag is mélyponton állott a város. A háborús élelmezés nehézségeivel járó városi üzemeket le kellett bontani, embereket elbocsátani, ismeretlenül uj érában dolgozni. Mögöttem nem volt párt s nem az alkotás évei voltak ezek 1919-től néhány évig, hanem a megtartásé, ami talán nehezebb is... A város polgárságának, a város érdekeinek védelme volt a feladatom az uj viszonyok között. A városnál később beállott nagy szervezeti változás következtében — a törvényhatósági joggal rendelkező várost községgé degradálták — engem nyugdíjaztak. — Szándékaim mindig tiszták voltak. A viszonyok következtében nem lehetett nagy eredményeket elérni, de az uj éra alatt is egész működésemben mindig aláhúztam, hogy az itteni magyar lakosság magyar polgármestere vagyok. (Volt-e valami érdekes élménye ezekből az időkből, hisz oly gazdag volt eseményekben ez a kor! — tettük fel a kérdést.) — Egyike a legemlékezetesebbnek az volt, amikor túszokat tartóztattak le s őrizetbe vettek a várban. A régebb időtől fogva ottlévőket a katonai parancsnokság ki akarta cserélni s Írásban felszólított, hogy adjak be tiz nevet. Nehéz követelmény volt! Hogy ennek az ódiumnak élét letompitsam, önként jelentkeztem túsznak s akkor velem együtt többen is ajánlkoztak túszként, igy küldtünk be tiz nevet. Ennek hatása volt a katonai parancsnokságra, mert az ottlévőket azonnal kibocsátották s velem közölték, hogy az uj tiz túsznak a várban való őrizetétől eltekintenek, elég, ha az újak naponta a rendőrségen jelentkeznek. így voltunk tizenkilencben __ (Mo st talán a kulturális életről. A Jókai Egyesületet minek szánták, milyen volt működése kezdetben?) — Annakidején, 1910 körül egy fiókja volt Komáromban a Dunántúli Közművelődési Egyesületnek s ugyancsak volt Muzeumegyesületünk is. Kürthy István volt főispánnak s boldogult dr. Alapy Gyulának volt az eszméje, hogy a két egyesületet összevonják. Természetes, hogy Jókairól nevezték el az igy keletkezett uj egyesületet, mert Jókai a városnak a nagyvilág előtt a legreprezentánsabb alakja. A mai szép Kultúrpalota létesítése is e két lelkes kulturabarát érdeme, így kapott végleges lakóhelyet a muzeum, a képtár, könyvtár; az uj egyesület nagyon szép előjelek között indult, sok tehetséges szakosztályvezetőt nyert meg magának. Abban az időben jött hozzánk Harmos Károly, a kitűnő festőművész s az ő vezetésével rögtön nagy arányokban bontakozott ki a képzőművészeti osztály, a későbbi JESZO. Nagy kiállításokat rendezett. Másik nagy egyesületi vezetőnk volt néhai Berzsenyi-Jonosits József műszaki tanácsos, kiváló zenész, zongoraművész, aki még Liszt Ferenc tanítványa volt. Szinte kéthetenkint léptek föl a Kultúrpalota hangversenytermében a legkitűnőbb zeneművészek, énekesek, még a háború utáni években is. A helyzetet aztán megváltoztatta a rádió, aztán az, hogy a külföldi előadóművészek egyre nehezebben kaptak fellépési engedélyt. Anyagi helyzetünk rosszabb lett a gazdasági válság következtében, közönségünk lassankint erősen megoszlott, szétszakadozott s a Jókai Egyesület közönsége, a középosztály, számbelileg megcsökkent Komáromban is, éppen az a réteg, amelyre az Egyesület jövőjét alapozta. S ez más városban is igy van. A közönség most kezd újból szerveződni. — Az Egyesület életében legkiemelkedőbb esemény 1925-ben a Jókai-centennárium volt. Az országos ünnepet jelentőssé tette, hogy nemzeti különbség nélkül áldoztak a legnagyobb komáromi magyar emlékének. A díszközgyűlést a református templomban tartottuk. Rendeztünk kiállítást, szinelőadást s nagyszerű Magyar Bált. Ekkor vetettük meg az alapját a mai Jókai- szobának is. (Arról szerényen nem beszél azonban már dr. Szijj Ferenc, hgoy az Egyesület másik hatalmas ünnepe, a Jókai-szobor leleplezésének ünnepe is leginkább azért volt lehetséges, mert az Egyesület elnöke vállalt oroszlánrészt a szobor felállításának munkájából.) — Mindinkább érezzük azonban — folytatja a Jókai Egyesület elnöke — bogy szükség van a fiatalságra! Szeretnénk, ha mindig egyre nagyobb érdeklődést mutatnának a nemzeti irányú kulturmunka iránt s résztvennenek az egyesület életben. A jövő az ő kezükben van, mi segítségükre vagyunk szívesen, jőjjeRnek közénk, Hívjuk őket szeretettel! (Még talán azt, hogyan lett Komárom Szlovákiában bizonyos fokig kulturközponttá?) — Lehet, hogy ez csak látszat, — mondja tűnődve, — Komáromot a szlovákiai magyarság s általában minden magyar ember Jókain át nézi s a Jókai iránt érzett nagy szeretet, rajongás ragad a városra is. De végül is, Komárom a lakosság számarányánál fogva a legnagyobb szlovákiai magyar város s természetes, hogy az igy összegyűlt szellemi erőknek hatniolc, kisugározniok kell. Nem szabad azonban elfeledkeznünk dr. Alapy Gyuláról, Komáromnak e kitűnő szülöttéről, aki nemesen érző lokálpatrióta volt s ő adott egy bizonyos kulturális szint a városnak, megvolt benne a nagy törekvés arra, hogy Komáromnak ezt a centrum-jellegét megtartsa s bizonyítsa szóval, Írásban. Ez a törekvés nyilvánult meg sok szellemi kezdeményezésben, elsősorban a nagyrahivatott SzMKE megalapításában is. A SzMKE 1928-ban bontott szárnyat Komáromban s most is ott van a központja. S szóljunk az egyik legkitűnőbb kulturtényezőről, a komáromi bencés főgimnáziumról is, amelynek tanárai elsőrangú kulturális értékei a szlovákiai magyarságnak s amely Komárom szellemi színvonalát mindig magasan tartani igyekezett. (Meleg májusi délután van, az olyanannyira áhított zöldelő, kellemes szép május. A Dunáról gőzhajó elnyújtott dudaszavát cipeli be a szellő a komáromi főuccára, a főuccán, a Kultúrpalota virágos, zöldlombu udvarában, szemben a magastomyu Szent'András templommal ül a mesélő, mosolygós, magyarruhás Jókai bronzszobra. Ötven bokorrózsát ültettünk köréje tavasszal, nemsokára virágzik már ...) (sz. v.) 'Kiváncsi volf a túlvilágra Irfca: Neubauer Pál Ez is megeshetik: valaki kiváncsi a túlvilágra. Az amerikai Illinois államból jelentik, hogy volt ott egy ilyen ember. John Oppen- heimernek hívták. Furcsa eset történt vele, érdemes, hogy pillanatra foglalkozzon vele a kronikőr, aki szemmel kiséri az emberek furcsaságait. John Oppenheimer sokat olvasott s igy föltételezhetem, hogy olvasta azt a kis, fölötte bájos és amellett mély történetet, amely két szerzetesről szól, akik a kolostor csöndjében egy hosszú életet töltöttek el azzal, hogy forgatták a fóliánsokat és igyekeztek belőlük kibetüzni, vájjon milyen lehet a túlvilág. Tehát ők is kiváncsiak voltak a túlvilágra. Egy hosszú élet közös tanulmányai ellenére sem egyeztek meg és amikor az egyik páter súlyosan megbetegedett és az orvosok véleménye szerint menthetetlen volt, abban állapodtak meg, hogy ha elkerült a túlvilágra, föltétlenül tudtára fogja adni az életbenmaradottnak, milyen a túlvilág: olyan-e, mint a mi világunk, vagy ha- sonlatos-e hozzá, vagy pedig teljesen más-e. Középkorban történt ez a megegyezés, latinul beszélgettek egymással és ezért igy fogalmazták: Taliter? Aliter? Azaz: más-e, vagy ilyen-e? Talis? Alis? Ezen fordult meg minden. A páter meghalt s a barát várt a tulvilági szózatra. Már-már azt hitte, hogy barátja megfeledkezett róla, vagy nem adhat hirt, amikor egyszer álmában tisztán maga előtt látta az elhunyt barátot. Csodálatos látvány: tökéletesen olyan volt, mint élő korában s mégis tökéletesen más, szakasztottan úgy beszélt, mint a barát évtizedek alatt megszokta tőle, de amit mondott, mégis teljesen más értelmet kapott. Egy ideig nem merte megszólitani az elhalt barátot, aztán csöndesen megkérdezte: „Taliter? Aliter?” A jelenség mosolygott s sokáig hallgatott. Végre kitárta a karjait és ezt mondta: „Totaliter aliter.” Szólt és tovatűnt. Totaliter aliter, —■ tökéletesen más világ, mint a mi világunk, volt a felelet, amelynél bölcsebb és finomabb alig akadhat: az emberi kíváncsiság szelíd, de leghatározottabb visszautasitása ez, mert a kíváncsiság nem terjedhet ki másra, csak az őt szülő anyagi világra. Vannak, akik nem értik ennek a feleletnek végtelen finom voltát, mert nem értik a filozófiai gondolkodás kezdetét. Ilyen ember talán azt hiszi, hogy a túlvilág taliter, olyan, mint a mi világunk, vagy aliter, nem olyan, mint a miénk, de arra nincs fölkészülve, hogy egy magasabbrendü szellem azt felelje a kíváncsiságra: Ne légy kiváncsi arra, ami nem tartozhat a kíváncsiság keretébe, mert a túlvilág: totaliter aliter. John Oppenheimer, Illinois lakosa nem számolt ezzel, ő kiváncsi volt, milyen a túlvilág s mert Amerikában mindent technikával és egzakt tudománnyal szeretnek megoldani és a filozófiának vajmi kevés szerep jut a derék polgárok életében, John Oppenheimer azon gondolkozott, hogyan oldhatná meg gyökeresen ezt a föladatot és miképen elégíthetné ki a kíváncsiságát. Mert aztán, Bhogy erre a kérdésre csak a hit adhat fele- 8 letet, vagy a filozófiának az a része, amely semmiben sem különbözik a hittől, erre a kézenfekvő meggondolásra Oppenheimer nem jutott. Pontos, megbízható, amerikai munkát akart végezni, hogy úgy mondjuk, életrevalót, ámbár nem az élettel, hanem a túlvilággal foglalkozott, de jól tudta, hogy ellentmondásba keveredett, amelyből igen nehéz kiutat találni. Ha John Openneimer jobban figyelte volna a mi világunkat, talán nem is törekedett volna ennyire a túlvilág megismerésére; részben azért, mert ezen a világon annyi nemes munka akad, hogy ennek az elvégzése tökéletesen megtölti az ember rendelkezésére álló rövid életet; részben pedig, mert ha ezt a munkát teljesítette volna, csodálattal állapította volna meg, mennyire a közelébe került annak a szellemvilágnak, amit ő túlvilágnak nevezett és amiről azt hitte, hogy olyan, mint a mi világunk, vagy hasonlít hozzá. Ha a kategorikus imperativusnak szentelte volna erejét, egy nagy csodára jött volna rá: a mi világunk — ha teljesítjük benne, az etikai parancsot — annyira különbözik attól a mi világunktól, amelyben nem teljesítjük ezt a parancsot, mint a túlvilágtól: Totaliter aliter. Illinois derék polgára — nem tudni, mi okból — kiváncsi volt a túlvilágra, anélkül, hegy előzőleg kiváncsi lett volna arra a világra, amelyben él, s ez okozta a vesztét. Régi dolog, hogy aki a csillagos égboltot kémleli és nem ügyel a földre, könnyen elcsúszik és az orrára esik. John Oppenheimer- rel is ez történt. Világi dolgokkal nem törődött, profán ügyek nem izgatták s nem gondolt arra, hogy rajtuk keresztül jut el az ember a szellemiekhez, ha pedig tulteszi magát a világi dolgokon s egy kiegyensúlyozottnak gondolt ugrással földöntúli világokban akar teremni, a célt nem éri el s a talaj kiszalad a lába alól. Pszihológiai rend- kivüliségnek föltétlenül érdekes az Oppenheimer esete, mert egész munkát kívánt végezni. Jól átgondolta, mit kell tennie, aztán cselekedett. Csak éppen, hogy nem gondolta át a következményeket s azt, hogy fordítva talán jobb lesz, mint az ő elképzelése szerint. Imigyen szóla Oppenheimer: Hogyan állapítsam meg ezen a világon, milyen a túlvilág? Olyan föladat ez, amely rendkívüli eszközöket követel meg az embertől. A teozó- fiában, az antropozófiában, a spiritizmusban megbízni nem lehet; ebben csak a könnyelmű emberek bíznak s készpénznek veszik, amit a médiumok asztaltolatás közben kusza összevisszaságban elgijgyögnek. Ez nem lehet érett ember egzakt tudományosságához illő megoldás s igy nem kaphatok választ arra, milyen egy világ, amely nem az én világom s amelyről csak azt tudom, hogy van, de nem tudom, milyen? S szóla tovább Oppenheimer, Illinois állam rendszeresen gondolkodó, a modern tudomány rendszerességének hódoló polgára: Ember, aki a túlvilágról meg akarja állapítani, hogy milyen, annak el kell mennie a túlvilágra. Ehhez a föltevéshez, mint a logikai következtetés premisszájához semmi kétség sem férhet, mert ha nem megyek el a túlvilágra, ezen a világon nem ismerhetek meg mást, csak ezt a világot, már pedig ezt betéve ismerem. Nem erre vagyok kiváncsi, hanem a túlvilágra. Pontosan tudni akarom, A női betegségek gyógykezelésében a természetes „Ferenc József" keserüvizef gyakran alkalmazzák, mert reggel éhgyen mórra egy pohárral könnyen bevehető* rendkívül enyhe hashajtó hatása pedig gyorsan és minden kellemetlenség nélkül jelentkezik. Kérdezze meg orvosát. so mi történik vegünk halálunk után, de ez£ még az életben akarom megtudni* Ezen a ponton bukott fejest Oppenheimer logikája: az életben akarta megtudni, mi történik a halál után, a világon akarta megismerni a túlvilágot. Mivel azonban helyesen következtetett s tudta, hogy amennyiben ezt meg akarja tudni, el kell mennie a túlvilágra, egyetlen módszer maradt számára: el kellett mennie a túlvilágra. Azon nem törhette a fejét, hogyan kerül vissza erre a világra, mert Madách szerint is ,,a tett halála az okoskodás”. Oppenheimer nem okoskodott tehát, hanem megtette, amit a fejest bukó logika megkövetelt: főbelőtte magát. Persze, az ilyen emberek őrangyala különös gonddal végzi a rábízott föladatot, és ebben az esetben Oppenheimert megmentették az életnek. Az amerikai jelentés hozzáfűzi, hogy Oppenheimer tökéletesen megváltozott: nem kiváncsi, hanem szerény, munkás ember, aki derűs mosollyal végzi a napi munkát és szivesen áll embertársai rendelkezésére. Fölfedezte a maga számára a világot: totaliter aliter. A bilíni fürdőnek hány látogatója nem tudja, hogy Wagner Richárd, a nagy zeneszerző és költő önéletrajzában a bilini Sauerbruinnról a következőiképpen nyilatkozott: „Ha este pisztrángot ettünk és jó zsemnoszeki bort bilini Sauer- brunnál ittunk, úgy éreztük magunkat, mint az istenek", hogy Richeflieu bíboros (1585—1642) , Francia- ország nagy és hatalmas állami érfia egy régi krónika szerint mindennap saidsehitzi keserüvi- zet ivott, hogy az első pneumatikus kannát Csehszlovákiában (asthma kezelés) Bilimben áthatották fel (Hossle rendszere szerint, mint Reichenh abban), hogy Goethe szorgalmas és lélkes látogatója volt Bilimnek, hogy a Bilini Sauerbrunn és a saidsehitzi ke- serüvizet, még jóval a vasút létezése előtt kocsikon küldték Moszkvába, Szentpétervárra, Stockholm, Kopenihága, Amszterdam, Paris, Hamburg, Berlin, Lemberg, Budapest,<^5écs, Velence, Zürich, stb., stb. városába és e két gyógyforrás vizének szállítása a régi feljegyzések szerint, egészen a 16. százaidig vezethető vissza, hogy Bilin-Sauerbrunn fürdőnek madáróvó kertje van kb. 4000 fészkelő madárral. A kertben alkalom nyílik a csalogány dadának élvezésére, hogy Csehország legnagyobb kialudt vulkánja Bilin közelében fekszik (a milleschaui, illetve Domners-hegy) s hogy a bilini Borschen Kö- zépeurópa legmagasabb tuffa sziklája szubal- pin növényzettel, hogy Humboldt, a nagy tudós lelkes szavakban emlékezett meg bilini látogatásáról és Finch angol őrnagy, a Gaurisankar-hegység kutatója a Borschen-hegyre is ellátogatott, hogy a saidsehitzi keserüviz magas magnesktm- szulfát tartalma miatt egyedülálló a keserüvizek között és a természetben csak' ritkán előforduló „tiszta és valódi keserűvízforrás" igazi képviselője, ! hagy a háború következtében a pincében felejtett 50 üveg bilini Sauerbrunn 14 év múltán még mindig élvezhetőnek bizonyult, hogy a bilini Szent István-templom oltárképe híres a rendkívül élethűen megfestett könnyek miatt, hogy Oyama, a japán hadsereg tábornoka az orosz—japán háborúban és Fench tábornok a búr háborúban a bilini Sauerbrunn-vizét az oroszországi, illetve a délafrikai frontra s elküldet- ték, hogy egyedül Prágában majdnem 1,000.000 üveg bilini Sauerbrunnt fogyasztanak évente, hogy Strindberg Ágoston, a nagy norvég iró az „Inselbauem" című regényének a bilini Sauerbrunnt, mint elsőrangú és nagyon ízletes italt említi, hogy a bilini Sauerbrunn elpállási produktumából az évtizedek óta annyira kedvelt bilini pasztillákat készítik, melyek gyomorégésnél tesznek kitűnő szolgálatot, ! hogy a Bilíni-Sauerbrunn parkban az Európában ritka japán Gingo fa található, hogy a múlt évszázadban hírnévre szert tet£ Walter Gusztáv operaénekes Bilimben született. PALM B E A « H az amerikai mosószövet minden jobb szabóságban kaphatói Fölerakat: AfifytóéCiC, Pralia I., Masná 19. 1938 május 22, vasárnap.
