Prágai Magyar Hirlap, 1938. április (17. évfolyam, 76-99 / 4519-4542. szám)
1938-04-03 / 78. (4521.) szám
6 1938 április 3, vasárnap* Irfa: Neubauer Pál Előkelő családból származik s csak természetes, hogy harminchároméves kora ellenére, úgyszólván jóval idő előtt angol államtitkárrá nevezték ki. Az ápolt külső s az anyagi függetlenség úgy predesztinálja erre Lennox-Boyd urat, mint Galsworthy For- fyte-alakjait: azt az egyetlen föltételt, hogy mentői kevesebbet beszéljen, könnyen teljesítheti, mert az Impérium fönntartása nem tartozik az ő reszortjához. Ezért senkinek sem volt kifogása ellene, amikor ez a gentleman bevonult az angol munkaügyi minisztérium nemesen tapétázott, tökéletes kényelemmel kipárnázott államtitkári helyiségébe. Az államtitkár ur azonban parlamenten kívül beszédet mondott s oktalan módon olyan rigmusokat zengett el, amelyek élénk ellentétben voltak minden bevett angol politikával egyrész.t, a jelenlegi rendszer érdekével másrészt. Egyéni véleménynek adott kifejezést: úgy beszélt, mint ahogy Angliában nem beszélnek és talán csak titokban gondolkoznak. Egy kicsit azt mondta, hogy: a fenét érdekli Angliát ez meg az, amit a kontinentális bolondok egymással csinálnak. Egyszóval, beszédre nyitotta ki a száját, de nem azért, hogy elhallgasson, vagy palástoljon valamit, hanem, hogy kimondja. Emberrel, aki nem hallgat, nehéz okosan beszélni. Aki nincs titszában azzal, hogy az okos ember beszél, hogy elhallgasson és hallgat, hogy ebből értsen a másik, az nem lehet angol államtitkár. Nem csodálható, hogy ezért a különben kínos gonddal öltözködő és korrekt gentlemant erősen támadták s támadta elsősorban az angol parlamentben egy női képviselő. Fentről dorgató- riumot kapott, a s^jió beleavatkozott s már úgy látszott, hogy az államtitkárság menthetetlen, ha nem történik valami. Ekkor történt, amire egyébként csak az elemi iskolákban található példa: az államtitkár ur vállalta az iskolásfiu szerepét s kiállván a fórum elé, a következőket jelentette ki köte- lezőleg: „Olyan rövid idő előtt jutottam ehhez a fontos álláshoz, hogy eddigelé nem adhattam magamnak számot arról, mennyi fontosságot tulajdonítanak odavetett szavaimnak. Amikor az igen tisztelt képviselőnő azt mondta, hogy alapjában véve senki sem hallgat arra, amit én mondok, csak annak adott ezzel kifejezést, amire jómagam is mindig gondoltam, ha beszéltem és amiről meg voltam győződve. Egyébként kötelezőleg kijelentem —« fejezte be a miniszterelnök felé fordulva, az ellenzék hatalmas derűje közben az államtitkár ■—, hogy egyáltalában nem ismerem a kormány politikáját." „Tanító ur, kérem, én nem tudtam, amikor a Kovács azt mondta, hogy ..Kinek ne jutna eszébe az elemiiskolás szólam, a megszeppent harmadista védőbeszéde, amikor a fiatal, mindössze harminchároméves államtitkár mentegetőzését olvassa. Az angol parlament tanító ura, a miniszterelnök elnéző volt a kis kezdővel szemben, megbocsátott neki, utalván arra, hogy „fiatal és még csak rövid ideje államtitkár’’. Milyen jólesik ez az iskolásdi egy világimpérium po- litkai központjában, milyen derűs és kellemes ez a hang, amellyel napirendre térnek egy politikailag egyebekben súlyos elszólás fölött! Nem hiába Etonban és Oxfordban nevelkedik egy ilyen államtitkár majdnem addig, amig — harminchároméves korában — ünnepélyesen kinevezik az államtitkári székbe. Többszörösen megrajzolta őt az angol irók nagyrésze, legkitűnőbben azonban Galsworthy. Már egymaga az előirt öltözködés — naponta többször — oly mértékben veszi igénybe, hogy mellékes dolgokra nem igen gondolhat. De ez csak szerény kezdet. Marad: társadalmi kötelezettségek, sport, season, utazások, családi élet, a hatalmas családi vagyon kezelése, az irattár, a könyvtár, a lóverseny — — egy kontinentális agy a legjobb szándék mellett nem ismerheti az ilyen ember helyzetét. Galsworthynak van egy „patrícius-regénye”, amelyben egyébről nincs szó, csak arról, hogy egy angol gentleman nem maradhat képviselő, mert megcsókolta egy másik gentleman feleségét; pedig jóhiszemüleg tette, mert nem is tudta, hogy az asszonynak férje van. Egy ilyen meggondolatlan csók — s tessék elképzelni, milyen könnyen esik bele az ember — és az élet fonalai menthetetlenül összegabalyodtak. Angliában, persze. % Lehet, hogy Lennox-Bcyd államtitkár ur egy ilyen csókba bukott fejest. Nem éppen más gentleman feleségét csókolta meg, hanem ennek valami ártatlan változatát követte el és ettől teljesen fölborult lelki és szellemi egyensúlya. Valami hallatlan dolognak kellett vele történnie, ha nyíltan beszélt és beszédével mondott is valamit. Ez az angol diplomácia teljes forradalmasítását jelentette és joggal kérdezte a fölháborodott sajtó, hogy vájjon hová jutnánk, ha ennek a példának követői akadnának! Könnyen lehetséges, hogy legközelebb már a miniszter beszélne, s Sár túl van az ötvenen, mégis mondana valamit. Akkor aztán nem lehetne szőrén megülni a logikátlanságot és annak ellenére, hogy ifjú korára való tekintet nélkül nevezték ki, azzal érvelni, hogy még igen rövid ideje van politikai szolgálatban. A miniszter azt sem mondhatná, hogy egyáltalában nem ismerte a kormány politikáját s azt sem, hogy eleve meg volt róla győződve, miszerint senki sem veszi komolyan, amit mond. Határozottan: fiatal államtitkárok kötelessége lenne, tudni, hogy komolyan veszik, amit mondanak és ismernie kellene a kormány politikáját. Ennyit meg lehet tőlük követelni. Azért mondom ezt, mert határozottan ro- kcnszenvvel viseltetem a fiatal angol államtitkár iránt. Hiszen olyan kedvesen vezekelt a nagy nyilvánosság előtt és elgügyögte, hogy belátja, milyen ostoba volt. — — hol van az a kőszívű tanító ur, aki haragudni tudna rá? Persze, vannak olyanok, akik erre azt mondanák, hogy az angol államtitkári hivatal nem elemi iskola. Téves kapcsolás: az egyiknek a másikhoz semmi köze. Higy- jék el, nem ismerik az angol életformát, amely minden jobbmodoru kontinentális embert egyenesen hipnotizál. Eton és Oxford a tökéletes emberi magatartást jelenti. Utána sokáig nem következik semmi, még- csak az államtitkárság sem. Viszont a tökéletes emberi magatartásra rengeteg időt kell pazarolni, majdnem az egész napot. Ami marad, azt viszont mégis az államtitkárságra kell fordítani. Mármost: vájjon hol vegyen egy ilyen fiatal államtitkár akárcsak egy percet is, amelyben meggondolja, hogy parlamenten és hivatalon kívül mit mondjon és mit nem? Most már tudja, mennyire egyszerű ennek a megoldása: hivatalon belül és kívül ne mondjon semmit. A múlt héten azonban még nem tudta. Tulfiatal volt és még nem ismerhette a szokásokat, mondta az angol miniszterelnök és ha ő mondja és megbocsát, egyezzünk bele mi is. „Alapjában véve senki sem hallgat arra, amit mondok”, — valljuk be, milyen ritka önfelismerés ez. Nem az államtitkárnál, de az élet szürke munkásainál. Hiszen mindenki az ellenkezőről van meggyőződve, hogy csak az fontos, amit ő mond. Senkise csodálja, hogy ilyen beállítottsággal a szürke ember nem viszi az államtitkárságig. A példából okulhatunk: egy angol ur tévedett, azt hitte, hogy nem veszik komolyan. Amikor az ellenkezője kiderült, ünnepélyesen bocsánatot kért a tévedésért és megígérte, hogy többet nem beszél, nehogy újra —> komolyan vegyék. Inkább a hallgatását ne vegyék komolyan. Ritka önfegyelem. Eton és Oxford nevelése kell hozzá. No meg az, hogy a fiatal államtitkár — bár szokatlan módon, de rövid idő alatt — megismerte a kormány politikáját. Nem fog többet beszélni, hogy valamit mondjon. Hiszen amúgy is túl van terhelve, ha a napi teendőkre gondol. Minek tetézze még egy föladattal, amely a leghálátlanabb? Hollandia ünnepli Mécs Lászlót, aki belgiumi útja után Párisban a Pen-Klub vendége lesz PARIS. — (Alkalmi, munkatársunktól.) A PMH megírta, hogy Mécs László francia- országi szavalókörutja valóságos diadalut. Párisi szereplését a Cité Universitaire-ben 1200 főnyi, lelkesedésben teljesen fölolvadt közönség tette ékessé és nagyfontosságuvá. Újabb nagy sikert ért el a Katolikus Egyetemi Hallgatók Könyvtárában, mikor Da- n:el-Robs mutatta be őt és méltatta költészeté: a legnagyobbrészt ifjú egyetemi polgárokból álló közönség előtt. Francia verses kötetét, amely igen ízléses kiállításban jelent meg, oly mohósággal kapkodják széjjel, hogy a jelek szerint a második kiadás is hamarosan megjelenik. De Pange grófnő szalonjában rendkívül előkelő közönség jelenlétében szavalt azután Mécs László. A közönség soraiban ott voltak De Chambrun grófnő, Moenius főtisztelendő, a Münchener Allgemeine Rundschau volt főszerkesztője, De La Bárrá elnök, Mol- nos-Müller Lipót igazgató, az Aube cimü napilap szerkesztője és a francia szellemi élet sok előkelősége. Mécs a párisi tempót nagyszerűen bírja. Egy közepes idegzetű ember a fáradtságtól rég ágynak esett volna. Egymást követik nemcsak az ünnepségek, fogadások, hivatalos ebédek és vacsorák, hanem a sajtó részére rendezett külön előadások is. Eddig Mécs tiz versét vették föl hanglemezre, hogy az archívumokban megőrizzék őket. A Pen Klub szintén meghívta Mécs Lászlót, aki ennek a meghívásnak akkor fog eleget tenni, ha visszatért Hollandiából Párisba. Hágába most utazott el Mécs László, ahonnan a' namuri érsek meghivására Na- murba megy. A lillei állami egyetem fényes Mécs-ünnepséget rendezett, amelyen rengeteg ember jelent meg. Az est sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy kiváló magyar zeneművészek, valamint az Északfranciaországi Magyar Katolikus Misszió énekkara működött közre Nagy Ilona tanárnő vezetése alatt. A tomboló lelkesedés és tapsvihar valójában akkor tört ki, amikor fehér-kék reverendájában Mécs László lépett a pódiumra. Az egyetem dékánja bemutatta Mécs Lászlót, majd Bayen francia interpretálása után a lillei közönség megismerhette az igazi Mécset és az egyébként hűvös lillei lakosság lelkesedve ünnepelte a magyar költőt. Francia költeménykötetéből azonnal elfogyott száz példány, úgyhogy Párisba kellett telefonálni, hogy küldjenek utánpótlást. A lillei két egyetemnek tanári kara teljes számban képviselve volt nemcsak az ünnepi esten, hanem az ezt követő fogadáson is. Roubaix néhai polgármesterének özvegye nagyszabású diszebédet és fogadást adott Mécs László tiszteletére. A környékbeli magyar munkások Szent István Körében Mécs László elszavalta szociális költészetének gyöngyeit. A zakatoló gépek világában élő magyar munkások, akik között sokan vannak olyanok, akik tiz-tizenöt éve nem voltak szülőföldjükön, áhitatos csöndben hallgatták a költő minden szavát és gesztusát. „Kóborló elődöm”, „Szabó Pista édesanyja”, „Szegény emberek”, „Vaskó János és becses családja”, „Piros virág a pusztán” mind megannyi szociális tanítás volt a költő kiapadhatatlan bőségszarujából. Talán ezen az estén adott legtöbbet önmagából Mécs László: egész szivét adta. Az „Ahhéuáprilis 3.-án, vasárnap d. e. 10-kor a pozsonyi színházban Előadják a Toldy Kör műkedvelői Kis riport' kisemberekről Irta: Szmrecsányi Mária A LEVÉLHORDÓ. Szolgálati sapkája, lebegő körgallérja helyett Merkúr vagy Erős festői kosztümje illetné meg. A kisassszonyok szive azonban pontosan olyat szökken a józan levélhordói öltözék láttára, mintha Merkúr, Erős, vagy a romantikus fehér galamb adná át a várva-várt levelet. A harsány „dobré ráno“, amivel álmunkból felriaszt, mosolyra deríti bosszús arcunkat, naiv kedvessége, amivel a postát átadja, akkor sem bántó, ha rossz hirt hoz, akarata ellenére, — mert kedves konfidenciájával barátaink közé sorozza magát, aki mindig jót akar, örömet, meglepetést hozni. Fáradhatatlan, derűs, amellett mindenkinek egyenlő mértékben juttat jóindulata melegéből — méltán megérdemli fcecsü- lésünket, sőt szeretetünket. Jöhet, el fog még jönni az a* idő, mikor postásunk egyszerű szolgálati egyenruháját szebbnek fogjuk látni a múlt távlatában, a szárnyas istenek bájos kosztümjénél . . . képzeletbeli álomfantómként fogunk rá visszagondolni, a mesék alakjára . . . Amikor levélhordónk barátságos, meghitt arca, baráti keze helyett lélektelen automata fogja elénk szórni a leveleket, buta közönnyel, — üres kattogása fogja elnyomni hirt váró, forró szivünk ijedt dobogását . . . ÜVEG . . . ÓCSKAVAS! Micisapkás, térdnadrágos fiatalember. Sápadt, gyűrött, kedvetlen. Elnyújtva rikoltja: — Üveg, ócskavas . . . Hányszor kell magából kilöknie ezt a segélykiáltásként hangzó két szót, amíg végre felügyel rá valaki ... Mi lehet a napi bevétel, még ha egész nap is járja az udvarokat? Néhány fillér. Keserves kenyér! De legalább nem koldulás . . . Adás-vétel . . . üzlet. Komoly, rendes foglalkozás. Csak kicsit éhen lehet halni mellette . . . A „PISZEK“-ES. Görnyedt hátán piszkos, nehéz zsák. Mezítláb, nesztelenül lépked a karvajyképü cigányasszony. Nincs rajta semmi titokzatos, nem vet kártyát, nem suttog mézédes hangú jóslatokat. Szürke, józan, mint maga a gond. Mintha mindnyájunk baját, gondját cipelné barna zsákjában. Áruja néha kell, többször néni kell. Siviíó kiáltását úgy megszoktuk, hogy már nem is halljuk. Mit is akar az a lompos cigány asszony? Ja, igen . . . kőport eladni .... Élni akar, szegény, élni! Azért kiáltoz, azért sikoltozza naphosszat: — Piszék! Piszék! Néni kér, nem lop, cigányszokás szerint, csak el akarja velünk hitetni, hogy köport naponta kellene venni, mert ő nagyon éhes . . . Kevés a bevétel, sok a kínlódás érte. Viszi a nagy zsákot, egyre görnyedtebben. A kisgyerekek futnak előle, félnek tőle. „Jaj! Elvisz a. „piszek“-es!*‘ Tényleg, szinte félelmetes ez a szomorú, modern „Gond- anyó!“ A DRÓTOS ÉS AZ ÜVEGES. Gyermekkorunk óta régi ismerőseink. Első percre látásuk szinte derítő. Milyen jó lehet nekik... hátukon az áruraktár, a bot; könnyed, rugalmas léptekkel járják a világot, mindegy nekik, hol éri őket a dél, az éjszaka. Felelőtlenek, semmit sem kockáztatnak, semmit sem veszíthetnek. „Bácsi, ide, ide”... Jön, — jön a drótos, a fényes pléh a hátán megcsillan a napban. Csillog a drótos szeme is... Csak nem könnytől ragyog? . — Négy napja nem ettem.... — suttogja és bágyadtan csúsztatja le válláról a nehéz „boltot”. Közelről ilyen hát az országutak gondtalan vándora? Az üveges áruja is olyan vidáman csil- log-villog... a szeme is derűsen fénylik. Közelről — az övé is bizonnyal tele van könnyel... A KÖSZÖRŰS. Retten járják a kenyérkereset rögös útját, egymást segítve. Kis taligájánál az uccán áll az egyik, forgatja a kereket, vidáman szólitgat, hívogat, a gyerekek örömére... az ucca olyan részvétlenül megy el a sziszegő kerék mellett, mintha nem is látná. Bent a házak udvarát járja a másik. Minden ablakot megkopogtat, minden ablakon benéz. Napi útja talán mérföldekre rúg. Szegények kése, ollója, kávédarálója kerül a köszörű alá, valamennyi csorba, rozsdás jószág és kevés, igen kevés... Vékony erecskében csordogál a szegények pénze, — szegény ember sovány táp, láléka... A köszörű halk, fájdalmas nyiszorgása keserves. Kiséletek bús kísérőzenéje. Alig-alig hallható. Mégis meghallja, megérti és halkan bele- dúdol, akinek szive Van.
