Prágai Magyar Hirlap, 1938. március (17. évfolyam, 49-75 / 4492-4518. szám)

1938-03-27 / 72. (4515.) szám

ÉHHHHHhÉÉatiMMiMHiaMÉÉMiiiHttHHHBHHHII

1958 március 27, vasárnap*

Batóiséps kmimás

Ida: SzomfaiUy. l/ikfat

CSALLÓKÖZ. «— Lassan 'ballagunk a holdfényes éjszakában. A szekér zörög, ami annak a jele, hogy felszikkadt az ut, immár porzik is, a két erős lö vígan poroszkáí. A hold most jön fel a horizont szélén, a csillagok szinte vakítanak. Ilyen mély, átható csillagos éjszakát csak az Adrián lát az ember augusztusban: élesen rajzolódnak ki a vakító fénypontok s a hold, mint egy vörös tányér gurul föl az égre Komárom fölött.

Kocsisom meg sem szólal, csak amikor már harmadszor nógatom szóra, fordul meg tisztelettudóan s ad rövid feleleteket. Ez azért van, mert 'kocsisom nem önálló gazda, sem a ló, sem a kocsi nem sajátja, kocsisom urasági kocsis s különleges tisztelet- adásra van nevelve.

Hirtelen az az érzésem, hogy kocsisom nem tud velem mit kezdeni, az „úrral", akit a faluból éjnek idején a messze fekvő vasútállomásra kell vinnie. Kultur gyű lés volt s az éjjeli vonatot még el kell érnünk. Kocsisnak az a feladata, hogy szótalan s

csendesen — elég jó dolgom is van, de azért jólesnék, ha a nagyobbik fiatalúr szólna hozzám néha egy jó szót, csak annyit: hogy vasárnapoztál, János?

Mert a szociológiai könyvek biztosan ott feküsznek a nagyobbik fiatalúr asztalán, — a kisebbik fiatalúr vásárolta őket valahol — át is olvassa az igéket szorgalmasan, csak egyről feledkezik meg, arról, hogy közvetlen mellette, vele egy udvarban élnek a kiskocsis Jánosok, a tejjel bíbelődő öreg Józsefek, a szolgalegény Pisták, az aratómunkás Péterek, akik nem tudják, nem sejtik, hogy micsoda irodalmi-szociális örvénybe kerültek, hogy uton-utfélen szó van róluk, hogy statisztikákba gyűrik, megvizsgálják reggelijeit, vacsoráját, kisgyermeke fehérneműjét, muskátlis ablakát, tüdőbaját vagy gyomorsavát, csak éppen elfelejtenek némelyek egy barátságos szót szólani felé. S ha kezet fognak vele, sokszor ez a kézfogás leereszkedésnek hat s ezt nagyon érzékenyen észreveszik ám ők.

Úgy látom, hogy a sorsközösség érzése még mindig nem elég mély: még mindig sok benne az irodalom, a regényes elképzelés, a néprajzi érdeklődés. Pedig lássuk meg az embert is ezekben a kiskocsisokban, jobban mondva: a kiskocsisokban s a foltos ködmenü zsellérekben is lássunk embert, akit mindenképpen pártfogolni s ábrái a bizonyos csekélységi érzésből felemel- li segítsünk. Ez a kiskocsis maga sem tud- a, hogy hányirányu „Minderwertigkeiits- geifühl"-je van; pedig van, az egyik a magyar mivoltában árasztja el kétségekkel, a násik érzés szolgalegényi mivoltát nem udja „kompenzálni", mert az csak mese, íogy a falu lelke erős, minden rázkódta- ást kibír. Ellenkezőleg: nincsen a falusi

mbernél érzékenyebb, gyanakvóbb ember > csak egy intés, egy rosszul alkalmazott izó, ■— máris elrontotta dolgát vele a folk- ore, vagy a szociális 'tanulmányok városi átogafcója.

Pedig mindenképpen hozzájuk kell fór- talmink, őket felemelnünk, magyarságukon, öntudatukban, hitükben megerősite-j lünk: hiába ősanyag ők, ha nincs aki for-|

málja. S hányszor tapasztaltuk, hogy a falusi szegény ember, az esett zsellér job'b- szivü, törekvőbb, adakozóbb, mint a gazdag százholdas gazda. Kulturegyesületi alakulásoknál inkább a nyolcvanholdas nagygazda csukja be a bugyellárist s olda- log ki a gyűlés színhelyéről, mint a kis, másfélholtías zsellér, akinek már semmi vesztenivalója nincsen, ő csak nyerhet a dolgon.

Szeressük nagyon ezeket a kiskocsisokat, káposztaültető, szezonbérért dolgozó véreinket s ne szégyeljen vele kezet fogni a nagyobbik fiatalúr sem, mart hűséges embert talál benne.

— Mikor még a nagyapám élt, az mesélte, — fejezte be a beszédet a kiskocsis utunk végén, — hogy az öreg uraságot ő hordta hintán. Nagy vollt még a birtok s az öreg urasági elgyönyörködött a vetésben, fákban, csatornának színtiszta vizében. Ilyenkor mindig azt kérdezte az öreg uraság:

— János, kié ez a föld? János, kié az a szilfa ott?

Vagy megáMíttatta a béreseit s leszólt hozzájuk:

— Fiam, nem tudod, kinek a szénáját kaszálják amottan?

És ha valaki úgy felelt, hogy ,,az a nagyságos űré *, akkor nem jól felelt, azt bősz. „tote* K®«TI vJvWvi' Angol szövetbehozatal

Praha I., Masná 19

engedelmesen cipelje az urakat, útközben csak a lovakat biztatgassa s ne az utasokat ingerelje szólásra. Kocsisom nevelése, — mindig erősebb bennem ez az érzés — tiltakozik az úri utasoknak szeszélye ellen, akik barátságosak s leereszkedők akarnak lenni s részint a lovakról, részint a tavaszi vetésről érdeklődnek, meglehetősen szakértelmetlenül. Idegenül s gyanakodva néz rám, amikor faggatom, felelete óvatos, lassú s szava kevés: nem lehet tudni, hogy az idegen utas a legközelebbi napokiban nem fog-e árulkodni a gazdájánál s megesik, hogy kellemetleneket mond. Hiába itt minden, hiába rajzanak fel bennem a szavak a népközösségről, a falu meg a város összefogásáról, hiába hallotta a kocsis a kultur- gyülésen azokat a szép előadásokat, amelyek a falusi ember megsegítéséről szólnak s azt célozzák, hogy a falusi ember bízzék a városiban, a városi meg szeresse a falusi embert: ez csak szép szó, — „ingyen van" — .mondják s a szó hamar lepereg róluk, amikor tetté kellene váltani a gondolatot.

— Gazdának beszéltek az urak, kétkezi munkásnak, de kocsisra, béresre ez nem vonatkozik! — mondja csendesen, a méla hold alatt, amikor végre szótlanságára célzok s bizalmat akarok ébreszteni mindnyájunk számára, akik úgynevezett falumiunká- sok vagyunk.

Akkor oldódik meg a nyelve hirtelen s váratlanul, amikor távolabbi ismeretségeket fedezünk föl s ráeszmélünk, hogy katonai szolgálat idején egyugyanazon istállót boldogítottuk s egyazon lépcsőt súroltuk, de ő egy esztendővel később. A „sorsközösség" tudata rögtön megváltoztatja véleményét, a kocsinak bakján rögtön hátrafordul féltestével, szokatlanul gyorsan, barátságosan s széles gesztusokkal magyarázni kezd.

És ezt mondja egyszer:

—> Mert az uraságnak három fia van. De csík az egyiket szeretem, aki Prágában jár iskolába: az barátságos fiatalember, mindig szóbaáll velünk, kezet fog s nem nézi, hogy az apja kocsisa vagyok. Az uraság másik fia kezeli a birtokot. Ez a fiatalember, ha órákig kocsizunk is együtt, egy szót sem szól hozzám s ha valamerre menni akar, csak a botjával mutatja az irányt. És nekem tudni kell, merre céloz. Ez a fiatalúr nem fogott még Velem kezet egyszer sem.

A hold lassan felballagott az égboltra, kissé elhalványította a csillagokat s előttem megvilágosodott a szegény béresemkor soksok gondja, baja. Kezdtem érteni, miért volt oly bizalmatlan velem szemben, miért volt olyan óvatos, s miért nézett le egy kissé, amint szorgalmasan, félretéve minden „társadalmi különbséget", beszélgetni akartam vele, a kískocsissal. Szótalan s 'bottal mutogató „urakhoz" van szokva, akik kiadják a bérét, megszabják munkáját, de azután alig veszik észre emberi mivoltját, dobogó szivét, azt, hogy benne is ember, magyar s törekvő lélek lakozik. A „kisebbik fiatalúr" már a főiskolás magyar szemináriumok neveltje, nála nem puszta jelszó a szociális együttérzés, a magyar falu megmentése, előtte nem néprajzi furcsaság a kocsis, hanem egy a magyar százezrek közül, akire épp oly melegen kell pillantani, mint az ötholdas zsellérre, mikor a bankkal'vesződik.

— Én csak kocsis vagyok, — mondja

szusan tovább engedte. De ha valaki úgy felek: „az a miénk, nagyságos ur!" — akkor megdicsérte s meg is jutalmazta, mert azt mondta, hogy fiam: lehet, hogy az én neveimre telekköny- vezték a birtokot, de te épp úgy élsz belőle s épp úgy a tiéd is az, mint az enyém.

Megérkeztünk az állomásra. A hold teljes fényében ragyogott s még volt pár percünk vonatérkezésig.

— Nagyon jó uraság volt, <— tűnődött a kiskocsis, — egynek érezte magát a népével. S minden béresével kezet fogott.

Hej, ez a kézfogás, ez a barátságos hang! Az uraságok — tisztelet a sok, szép kivételnek, — sokszor nem is tudijáik, 'hogy a kiskocsidnak, béreslegénynek, ha mindene meg is van, néha ez az egy hiányzik. De ez az egy aztán olyan nagyon, hogy ki sem tudja mondani, mennyire ...

Petrásek interpellációja a nemzetvédelmi miniszterhez Machó Vendel vicsápapáti közkatona halála ügyében

PRÁGA. — Petrásek Ágoston nemzetgyűlési képviselő a közelmúltban a következő, a képviselőház hivatalos nyomtatványából fordított interpellációt intézte a nemzetvédelmi miniszterhez Mackó Vendel közlegény rejtélyes halála ügyében:

„Machó Vendel magyar nemzetiségű közlegény, aki 1915-ben született Vicsápapáün, 1937 október 1-én bevonult katonai szolgálattételre Nyírtára a 7. 6zátnu tátrai gyalogezred 7. századába, 1938 január végén és február elején fejfájás miatt többször jelentkezett betegként a katonai orvosnál. Ez azonban Machó Vendelt betegnek el nem ismerte.

Machó erre szülőfalujában, Vicsápapátin felkereste dr. Varsányi orvost, aki látva a súlyos bajt, azt ajánlotta a katonának, hogy feküdjön ágyba s ő majd orvosi bizonyítványt élűit ld számára. A katona félt az esetleges továbbá zolgá- lattól s talán a büntetéstől is, ezért visszatért Nyitrára és a dr. Varsányi által kiállított bizonyítványt megmutatta saját katonaorvosának. Ez azonban a bizonyítványt széttépte c szavak kíséretében: tra polgári orvos 20 koronáért akármilyen bizonyítványt kiállít, — én erre nem adok semmit".

A katona betegsége azonban a menetelés! gyakorlatok következtében súlyosbodott, úgyhogy február 14-éa a nyírtai országos kórház röntgenosztályára küldték, ahol dr. Iinder rönt- genológus dr. Varsányi jelenlétében „meningitis tbc"-t állapított meg. Február 18-én mint gyógyíthatatlan beteget elszállították özvegy édesanyjához Vicsápapátiba, ahol február 24-én meghalt*

Kétségtelen, hogy a katonának nem kellett volna meghalnia, ha a katonaorvos betegnek ismerte volna el és gyógyította volna. Nem áll az az ellenvetés sem, hogy a katona már otthon tuberkulótikus volt, tehát nem a katonáskodása idején szerezte ezt a bajt, mert ha tényleg súlyos tuberkulótikus volt, miért sorozták be katonának? És ha már besorozták s beteg volt, a katonaorvos miért tartotta őt szimulánsnak? A tuberkulózis az agyvelejében, mint „locus mi- noris resistentiae"-ben, csekélyebb ellenállású helyen jelentkezett. A polgári orvosok ezt elismerték, de a katonaorvos nem. Az elhunyt katona édesanyja özvegy asszony, két kiskorú gyermeke van még, egy hold földje és 8000 korona adósság van, tehát teljesen szegény, 49 #

esztendős s ugyancsak beteges asszony.

Minthogy ez a szomorú eset nagy izgalmat keltett a lakosság, de a katonaság körében is, kérdem a miniszter urat;

hajlandó-e az említett esetet a legsürgősebben kivizsgáltatni, a katonaorvos bűnösségét elismerni s a megfelelő intézkedést megtenni, hogy hasonló esetek a jövőben meg ne ismétlődhessenek?

hajlandó-e továbbá gondoskodni arról, hogy az elhunyt katona édesanyja, özvegy Machóné, született Kuma Borbála nyugdíj, vagy más formában a katonai kincstártól olyan összeget kapjon, hogy abból családját fen tarthassa? Az elhunyt katona családfemtartó volt, hiszen ezen az alapon csak öt hónapot kellett volna szolgálnia,"

& M 0

Irta: Mezei Gábor

A prágai Jirásek-hid párkányára könyököltünk*

Alattunk a Moldva barna vize futott* A diáklányt valamelyik rendezésen ismertem meg. Szép volt? Arról szó sem lehet. Seszinü, fakó arcán tompa szomorúság. Vékonyka haját a víz fölötti, délutáni szél ráncigáiía.

— És akkor meghalt az apám, — mondta szinte egykedvűen. — Képzelheti, hogy mit jelentett ez számunkra. Abból a kis nyugdíjból éltünk mindnyájan, az anyám, én és az öcsém. Mitevők lettünk volna? Egészen távoli, szlovák rokonaink révén kaptam meg ezt a havi ötszáz koronás ösztöndíjat. így kerültem Prágába az egyetemre.

|> A parton villamosok zúgtak. A Hradzsin úgy festett az aranyos napsugárban, mint valami mesevár.

— Sokan vagyunk itt fiatalok, Szlovákia minden részéből. Igen, járok föl a Vencel-téri körbe is, ott mindjárt a Muzeum mellett. De

I higyje el, azért sivár ez az élet az idegenben* Tanulás, a menza kosztja, a hazai gondok, né- I ha azt mondom magamban: Elég. Minek az egész?

Nem szóltam semmit. Mit is szólhattam | volna? Hiszen csak rá kellett nézni a lány so- I vány arcára, ijedt és átlátszó kezeire. Itt egy beszélt sokak helyett. Eszembe jutottak azok a felhívások, amelyeket az újságban olvastam: Segítsünk a magyar főiskolás ifjúságon. Társadalmi utón már sok történt érdekükben, ez tagadhatatlan, bár az anyagi segítség soha sem lehet elég. A koszt és a kvártély kérdése úgy-ahogy, el is intéződött. Hathatós támogatást kapnak.

— Higyje el, az egyedüllét és a bizonytalanság érzése lesújtó. Hiszen összejövünk mi fiatal magyarok, látta néhány rendezésünket, azt adtuk, ami szerény erőnkből tellett, de mint lidércnyomás ül rajtunk a szellemi elha- gyatottság. Társadalmilag félszeqek vagyunk, tájékozatlanok a világ dolgai felől. Az egyedüli szellemi támaszunk talán a magyar ösz- szetartozás érzése.

Védelmére kelek a szlovákiai magyar diákoknak,

— Nean tudatlanok a mbifjaink, csak fiatalok és tapasztalatlanok. Vezetni kell őket, útmutatás kell nekik, hogy maguktól megtalálják a szilárd szellemi alapot, amelyen saját erejükből fejleszthetik ki tehetségeiket. For- ronganak és tapogatóznak, ennyi az egész. Mindnyájan átestünk ezen.

A nap jócskán süti a hátunkat* Egy férfi, beszélgetésünket hallva, jártában megfordul utánunk. Úgy látszik magyar,

— Meg aztán, — folytatta a vézna magyar diáklány, — elborzongunk, ha a jövőnk- re gondolunk. Van egy barátnőm, aki szintén stipendiummal, végre letehette a jogi doktorátust. Sokáig nem tudott állást szerezni. Mos már van állása, de fizetése kevesebb, mint az ösztöndíj, amit egyetemi évei alatt kapott.

— Ezek határesetek, — mondom a lázongó magyar lánynak, — de nem szabad az életet tulsötéten látni. Mindennek két oldala van.

Megint visszatér az egykedvűsége.------Jogot tanulok én is. Hát ilyenek a kilátások. Talán a bíróságnál el tudok majd helyezkedni, azt hallottam, ott még keresnek végzett embereket.

A Moldva vize hűvösen csobban alattunk a hid pilléreihez.

— Anya nyomorog, szobát ad ki és családos bátyja segíti, öcsém az idén maturál, ha el nem bukik. Aztán elmegy katonának. Ha leszolgálta idejét, majd meglátjuk mi lesz vele.

Husz-huszonegy éves lehet a lány. Nyütt téli kabát van rajta, aktatáskája a kőpárkányon fekszik. Hányán vannak ilyenek ebben a száztomyu városban?

— Néha elsírjuk gondjainkat Ki kell beszélnünk gondolatainkat ez könnyíti a feszültséget. A szomorúságot, az egyedüllétet. Nem untatom? — tette hozzá színtelen hangján.

Az apjára gondoltam, aki nyugdíjas volt. A régi megyénél volt kishivatalnok. A gömöri hegyek jutottak az eszembe, ahol az anyja és öccse még ma is nyomorog.

Prága hidján folyik a magyar szó, majd elakad.

Hallgatunk. A diáklány közömbösen nézi a vizet. A város panorámájának minden pompája föléled a nap aranyos sugarai alatt. A Kisold al, a Vár, a Károly-hid, az Óváros, a Cseh Nemzeti Színház , , ,

A hid mentén szürke és fehér sirályok kóvályognak, Vijjogásuk mo3t megtölti a levegőt.

— Nézze, sirályok, — állapítom meg szárazon.

_— Igen ... Ez mór a tavasz! — mondja hirtelen, felcsillanó szemmel. És fakó, seszl- nü arcán mintha valami fáradtan reménykedő mosoly futna végig.

6