Prágai Magyar Hirlap, 1938. február (17. évfolyam, 25-48 / 4468-4491. szám)
1938-02-13 / 36. (4479.) szám
17 1938 február 13, vasárnap. TO«<LtoMAGfcARHlRLAE Ida: SzwnfaiUif l/itdoe Késő este érkeztünk a komphoz. Az idő ősziesre hajlott már, hosszú ökörnyálak úsztak a levegőben s kocsink hűtőjét fehér csikókkal tarkították. Délután zivatar zúgott a dombok között meg a lapályon, a felhők előttünk tornyosultak s oszlottak szét: különös szerencse, amerre haladtunk, ott éppen nem volt zápor. A nyúlós sötétségben alig akadtunk rá a megfelelő útra, az útjelző táblák elvesztek a fák alatt s a kanyarodóknál, kétszer is hátráztunk, amíg a jó útra vetített fénykévénk, a délutáni eső maradéka néha széles ívben fröccsent szét és a piszkos lé elöntötte a kormányülés ablakát. A komp egy falu mögött volt, még tiz percet kellett odáig futni, aztán jobbra fordulni óvatosan s ismét balra, mert a mélyben már. csillogott a Duna elégedett vize, szélesen, hömpölyögve, kényelmesen lőcscsanva a partszéli köveken. Egy messzi tanyáról már kutyák vonítottak s messze-messze a folyam közepén apró fénybogarak, zöldek s fehérek, imbolyoctak s egy gőzhajó dudált figyelmeztetően. A kompra kőgáton kellett fölfutni s a kőgát közepén megálltunk. A kocsi lámpája megvilágította a komp karfáját, belezuhant a fény a Dunába, aztán egy kis esik ballagó emberalakra világított. A révész háza a fák között húzódott meg, két ablaka sárgán meredt a semmibe. Boszorkányos gyermekmesékben olvasni ilyesmit, hömpölygő folyam, zizegő bokrok, kósza fénypontok a fák között s egy kis ház, füstölgő kéménnyel meg a boszorkánnyal. Az alak közelebb jött s megállt a komp félredobott kötelénél. —■ Szeretnénk átmenni a túlsó partra, — mondtuk neki, — Most? — Persze. Minél hamarább. Az alak most messzire hajította cigarettacsutakját s foghegyről szólt: *■— Abból nem esznek. Első szavaiból kiérzett; hogy sváb, dunántúli sváb. Nagyon érezte hatalmát s a komppal; mint a folyamok urával a háta mögött, alig törődött többé velünk. A révészházban valaki nyikorogva nyitotta ki az ajtót. Egy asszony lépett ki rajta s szeme e!é tartotta a kezét. Csak fényszórónkat láthatta. Barátom békés ember addig, amíg nem ellenkeznek vele. Az el:ő ellenkező szónál felébred benne a parancsoló s hamar odamondta a révésznek: — Maga nem tudja, kivel beszél. A révész valóban nem tudhatta. De nem is izgatta őt a rejtély, különb viharokat látott már. — Szerződés szerint napkeltétől napnyugtáig szállítom az utasokat s most, ha van szeme, láthatja, hogy lenyugodott a nap. Barátom felelet helyett rágördült a komp hídjára s megállt a közepén. — Most . pedig parancsolom, vigyen át! A sváb svábul káromkodott, a bokrok mögül két révészlegény sompolygott elő és fenyegetőleg álltak körénk. Hosszú s küzdelmes vita kezdődött. A két révészlegény fülelve hallgatta a csatát, a révészné a messzi küszöbről intézte a szólamokat, a révész rosszindulatúan, sunyin s kapzsin ordítozott. Egyet ő ordított, kettőt a barátom. Mi mindig többet ordítottunk, mert már láttuk, hogy az győz, aki tovább bírja hanggal. —' És be is kell várni a Reisz ur teherautóját, az kilenckor jön vissza. Reisz ur emlegetése hirtelen elégikus hangulatba hozta barátomat: —- Fizetek annyit, mint az a Reisz ur kilenckor ... A révész hangján most meglepő változás volt érezhető. A sváb recsegő hangjából fuvolát igyekezett varázsolni s békülékenyen jött közelébb: — Miért nem mondták előbb? Kérdezték? ,— Kifizetik előre? Mert hátha megfutnak a túlsó deszkán, voltak már ilyen eseteim. Erre nem lehetett mit felelni. Lemászkálódtam a kocsiról s a sváb asszony kezébe olvastam az illeték kétszeresét. A komp sok dobogással, szuszogással megindult. A kötelek csapkodni kezdtek s ml nekitámaszkodtunk a korlátnak. Mintha a nagy, fekete semmiben úsztunk volna: a folyam nesztelen és sötét, az égen egy csillag sincs, ég és viz összefolyik. E pillanatban mindannyiunk a Kozmosz apró, igénytelen parányának tartja magát, belefolytunk a Végtelenségbe. — Borravalót ad? —• merült föl mellettünk a révész akozmikus alakja a pipával. Még kétszer kérdezte. S a legényei szintén. Mintha nem a Dunán úsztunk volna a túlsó partok felé, hanem a Bizalmatlanság savanyu levében. E pillanatban valaki a túlsó partról, de immár közelről, elkiáltotta magát: — He—őőő! Az egyik legény tölcsért formált a tenyeréből: — He—őőő! Gergő bácsi, maga az? Bizakodó, barátságos, öreges hang vidáman visszafelelt a bokrok sürü mélyéből: — Én vagyok, teljesen! Most hangos beszélgetés fejlődött ki a láthatatlan, messzi Gergő bácsi s komp között. A Dunán lágyan, messzire hallhatóan csúsztak a hangok: — Hol volt a nagy zivatarban? — Itt ültem a bokorban s takartam a kis unokámat. <— Mióta? — Bizony, már három órája. A révészleqény váratlan barátkozással fordul hozzánk: j — Ez Gergő bácsi, gazdaember, odaát volt látogatóban s mi viss~avisszük. Kocsink lámpájának fényét rádobattuk a partmenti vízre s ott állt Gergő bácsi, az öreg gazda, térdig a vízben, előzékenyen, kedves mosollyal, az autó fénye úgy vette körül alakját, mint a fehér dicskoszoru. Ahogy Gergő bácsit őszes bajszával, kitárt két kezével, fekete ünneplőjében s csizmástul a Dunában megpillantottuk ilyenformán, egy pillanatig rajtafelejtettük a szemünket a különös jelenségen. — A magyar paraszt megdicsőülése, <— súgta a barátom. —- Igen, de vízben áll! .— vágta vissza iróni'kusabbik utitársunk. — Ki hagyja mindig a vízben? — tűnődtünk felhangon. A sváb révész megszólalt: —' Álljon csak még ott, Gergő bácsi, rántsa meg a kötelet. — Igenis, — pocsolt közelébb Gergő bácsi, ameddig csizmaszára engedte s a füzek, iszapos deszkák, loccsanó hullámok között vonszolni kezdte a kompot. Kifelé! a partra. Engedelmesen úszott utána a komp s a kompon mi mindnyájan. Most egy kissé úgy tűnt Gergő bácsi, mint a volgamenti hajós a filmben, hátára húzott kötéllel, meggömyedve. Kalapját már én halásztam ki a vízből, bottal. Megköszönte szépen s kezet is szorítottunk a korláton keresztül,, azaz csak én szorítottam, Gergő bácsi félénken s mereven tartotta ujjait. *— Egyszóval maga az a Gergő bácsi? — Én volnék s emitt az unokám. A gyerek, nyolcéves kisfiú, — ilyen lehetett Gergő bácsi ötven évvel ezelőtt, — előbujik a bokorból s a bokor leveleiről zizegő perrenéssel hull le az ottragadt esővíz. — Itt vártam, — folytatja barátságosan Gergő bácsi a csizmája cuppog a sárban, ahogy igyekszik a kötéllel, — itt vártam már délutántól fogva s rajtunk támadt ez a vihar. Én már megázhatok, de ez a gyerek itt nem, mert kicsi még. Föléje borítottam a kabátom. Cudar eső esett. Mindenütt vizes volt már ez a Gergő bácsi: ruháját a természet verte kegyetlenül, csizmáját a révésszel való foglalkozás közben iszapositotta be. De ezt nem bánta Gergő bácsi. Kötözött s oldozott, arcáról nem hullott le egy pillanatra sem a mosoly, alatta a Duna, fölötte a csillagtalan ég s előtte a reménység, hogy átjut a parton. A világ legdrágább női ruhái Bécsben hatalmas forgalma. és látogatottsága volt jegy kiállításnak, amely nem tudományos célokat szolgált, hanem a világváros leghíresebb női ruhatervezőjének életéből mutatott be adatokat és érdekességeket. A Drecoll-család leszármazottjai rendezték meg a kiállítást a családalapitónak, Drecoll Kristófnak emlékezetére. Ez az ember Franciaországból került Bécsbe és Hellauer József udvari szállítónál, a hires női szabónál volt tervező több éven át, mig aztán 1881-ben 1 önállósította magát és ettől kezdve Európa, sőt Amerika gazdagjainak legismertebb, mondhatnék egyedülálló, konkurrenciamentes szállítója lett. Tiz koronával a zsebében és egy sereg adóssággal nyitotta meg első üzletét, melynek pontos másolata a munkaasztalokkal, szerszámokkal együtt megtekinthető volt a kiállításon. A Drecoll-ruhák egyeduralmának nem szabhatott gátat senki sem annakidején. Drecoll ötlete volt, hogy a divatot a színpadról irányítsa. Az akkori évek színházi csillagai főként Pálmay Ilka és Odillon Helén voltak. Drecoll mindkettőt megszerezte vevőjének. Első hatalmas sikerét egy vörös, marabutollas uszályu ruhával aratta. Ezt a ruhát egyszerre harmincöt ország számára vásárolták meg és általa megnyílt a tervező előtt a női szabóság Napoleon-karrierje. Drecoll ötlete volt a házi színpad megalkotása is. Akkoriban a világ tele volt békével és pénzzel, a házi színpadok tulajdonképpen nem is annyira a színjátszás, mnit inkább a divatrevük szolgálatában állottak. Maga a tervező hetenkint hatalmas gázsi ellenében meghívta a nagy csillagokat estélyre és minden jelenetüknél más és más, ujabbnál-ujabb kreációit viseltette velük. Tulajdonképpen tehát a Drecoll-korabeli nagy művésznők számítanak a kor első hivatásos modelljeinek. Természetesen a hatás nem maradt el: Drecoll mesterhez ezrével jöttek a gazdag hölgyek ruhákért és a külföldi cégek tervekért. Egy-egy Drecoll-kreációért akkoriban ezer koronát kellett fizetniök. A mester árai is szédületesek voltak. Kőburg Lujza zőldarany estélyi köpenye, melyhez Drecoll egy Stuart-korabeli hermclingallért adott, mai pénzben 34.000 koronába került. Erzsébet királyné egy lovaglóruhájáért a mester 20.000 koronát kapott. A királyné havonta két ilyen ruhát csináltatott nála. Vannak azonban Drecoll életében lefolyt nehéz, drámai mozzanatok is a kiállítás terítékén. Mikor Bécs egyizben udvari bálra készült, Stefánia trónörökösnő természetesen Drecoll-ruhát rendelt. Az udvari parancs értelme szerint Drecoll a bál napjának esti félnyolc órája körül tartozott az uj ruhával a Burgban megjelenni. A mester pontosan meg is jött, beszállt a liftbe s ekkor történt a szerencsétlenség: a lift az első és második emelet közt! részen megakadt! Hiába hivatták azonnal a leghíresebb szakértőket, az ádáz lift nem engedett, a bál megkezdésének pillanata már elmúlt, Drecoll az Izgalmaktól ájultan feküdt a liftben és a trőnörőkősnő kénytelen volt az udvari hálát hirtelenében lemondani*; , , - .. ; Egy másik, kissé tréfásabb, de malldőzus esetet Is emlegetnek a Drecoll mesterről szóló egykorú feljegyzések. Lucca Paula, a bécsi opera világhírű énekesnője uj Drecoll-ruhában lépett fel. A ruhában valahogy bennemaradt egy gombostű és előadás közben tövig hatolt az énekesnő mellébe, aki elájult a színpadon. Az előadást meg kellett szakítani és Drecoll jóidőre kegyvesztett lett a művészvilágban. A bécsi Drecoll-kultusz akkor állott népszerűsége tetőpontján, amikor Cumberland hercegnőnek szállított egy ruhát A hercegnőt maga az uralkodó vezette karonfogva a bálterembe. Mindenki a ruha csodájára járt. A kreáció fehér és sárga brokátból kombinált uszályos ruha volt ezüstövvel és drágakő koszorúval. Mindössze kétszázezer koronába került... Drecoll a magasrangu hölgyek egyértelmű kívánságára a csípők formáinak megszükitésén fáradozik ezután. Szövetkezik Madame Therese bécsi füzőkészitőnővel s ennek segítségével láthatatlan fűzőket helyez a ruhákba. Divatba hozza a malomkerék-kalapokat. Forgalomba hozza a kosztümbluzokat S végül Odillon Helén kérésére ő készíti az első hátdekoltázst is. A Drecoll-ház évente csak egyszer küldötte szét rendszerint négy-öt számjegyű számláit, melyeknek értéke persze jóidéig rendesen befutott a mester kaszszájába. Elkövetkeztek azonban a kilencvenes esztendők a már akkor kezdődő világzavarokkal, tőzsdei krachjaival, háborús híreivel és általános elszegényedéssel. Egész hlrtelenül az adósok százai jelentették be fizetésképtelenségüket Drecoll-nál. Drecoll ekkor már báró volt, de a gazdasági krízis a végzet erejével hatott rá. Először földbirtokingatlanainak értékét dobta üzletébe, aztán bérházait, birtokait és végül — uzsorakölcsönöket. Csodát várt ez a csodálatos művész. Általában minden művész csodát vár az élettől és Drecoll is úgy járt, mint reüvésztársai. Tönkrement, de oly alaposan, hogy erre nincs még egy példa Bécs városának múltjában. Hozzá még egész sereg balandornő óriási értékű ruhakészletet csalt ki tőle azzal, hogy majd más országokban eladják számára. Nem jelentkeztek, Drecollnak fizetnie kellett, nem tudott, elkonfiskálták mindenét és néhány hónap múlva a szegény művész egyetlen lyukas garas nélkül szaladgált egyik jótevőjétől a másikhoz. A teljes elszegényedéstől az udvar mentette meg ugyan, de többet nem tehetett érdekében. Drecoll a világhír szalmakazlának tetejéről a kazal hirtelen klgyulladása következtében az ismeretlenség pernyéjébe zuhant. Úgy tudják, Pálmay Ilka és a többi világcsillag élete végéig támogatták, Drecoll a szegénységet nem bírta sokáig. Tulbecsiiietes ember volt, adós- j ságai vele ettek, vele háltak s végül a sírba taszi > tották. F. L 1 Meggondoltan, komolyan beszélt, volt idő a kikötésig s mig mindnyájan lekecmeregtünk a kompról. Az autó kerekei alá kétszer is deszkát kellett rakni, ezt szintén Gergő bácsi cselekedte. Mert itt már, ezen a parton mindent Gergő bácsi végzett abban a reményben, hogy majd visszaviszik* Deszkát kerített s tolta a kerekeket, megkötötte a kompot, cuppogott s rudat tolt szolgálatkészen, barátságból, szivének minden igyekezetével. Lelkesebben aligha kötöttünk ki valaha a Dunán. — Nem vagyok gazdag ember, — közlékenykedett Gergő bácsi, miközben egy elszabadult kötéldarabot igyekezett kihalászni a Dunából, — de a leányomnak mg. is átvittem azért egy sült kacsát. Fiatalok, most házasodtak, hadd egyenek. Meg a [vömnek is egy litert. Tiz holdacskám van a határban, csak az a baj, hogy nem egy tagban s két örökösöm lesz... No majd csak megosztoznak rajta, — vigasztalta magát. — Fiatal ember még maga, Gergő báesi, minek céloz a testamentumra. — Ookos ember mindig gondol a halálra, hát még ilyen egyszerű öregember, mint én, — tette vissza a kötélvéget illemtudóan a komp karfájára, — hová mennek az urak, ide, a méltóságos úrhoz? — Oda, hozzá.-— Jó ember, derék ur, — ismerte el Gergő bácsi megbecsüléssel, — tavaly is tiz zsák gabonát osztott ki a szegények között. A sváb türelmetlenkedett. A túlsó parton tülkölt már Reisz ur autója, fénykévéje izgatottan s türelmetlenül hasitgatta a sötétséget, a közelben egy monitor fehér csóvája szállt harcba vele. — Mit mondtam, — dühöngött a révész, — egy félórát várnak s maguk akkor is átjöhettek volna, most járhatok kétszer, ebben a sötétben. — De hiszen kétszeres dijat fizettünk 3 borravalót is kaptak. — Sok pénz kell ezeknek, uram, — súgta Gergő bácsi békítőén, — de most csak’ siessenek! A kompot eloldozták, Gergő bácsi is készült fellépni rá, magával húzván az unokáját, amikor a révész odaszólt hozzá: ! —■ Mondok magának valamit Gergő bácsi. Itt maradhatna, amíg megfordulok Reissíel. Olyan sötét van, hogy jó, ha itt áll valaki és megfogja a kötelet. — Én? — bizonytalankodott Gergő bácsi, hiszen olyan késő van már s egész délután áztunk. — Maga, — türelmetlenkedett a sváb, — kire. számítsak, ha nem magára. — Szeretnék már otthon lenni, félórába! telik, amig hazagyalogolok a sötétben. — Hát ezt a félórát még kivárja, — oldotta el türelmetlenül a kötelet a révész, — az unokáját hazaviszem. — Azt nem, — ölelte magához a kis unokát Gergő bácsi. Olyan sötét volt, mint éjfélkor Afrikában, de a szeretetnek a fénye, mint valami villamos sugárzás ebben a nagy sötétségben is átfonta a nagyapát s az unokát. Vagy éppenazért láttuk jól a szívnek ezt a fényét, mert köröskörül nagyon sötét volt... A kis unoka odatapadt Gergő bácsihoz. — Akkor maradok, de az unokámmal, — egyezett bele Gergő bácsi szelíden, —* csak jöjjenek hamar, mert fázunk. — Aztán ezért csak a féldijat fizeti! —» könyebbült meg a révész s a komp nesztelenül elvált a parttól. Ott állt Gergő bácsi a palló szélén, kézenfogva kis unokáját, a kicsi Gergőt s Reisz ur kocsijának fénykévéjét nézte, meg a komp susogását hallgatta. Szivart adtunk Gergő bácsinak, gyufát is, mert eláztatta az eső az övét. Mosolygott Gergő bácsi s bocsánatkérően tette hozzá: — Jó ember a révész, néha illik szívességet tenni neki. S féláron cipel. — Mióta van itt a révész? — Úgy öt esztendeje lehet. Az uj bérlő tette ide. — S maga, Gergő bácsi? Gergő bácsi elnézett a sötétben, messze a füzesek felé, amerre a monitor hasogatta a sötétséget s egyideig gondolkozott. — Hát azt nem tudom megmondani, jó uram. Én gyerekkorom óta. De ha az embernél a családja is számit ilyenkor, hát lehet annak vagy hatszáz éve. A tanító ur mondta, hogy a Megyeriek, mert én Megyeri Gergely vagyok, a tatárjárás után kerültek a faluba az urasághoz... Barátom megvizsgált minden szerkezetet a kocsin, kipróbálta a gázt s a fékeket s indulni akart. Úgy hagytuk ott Gergő bácsit egyedül, a kis unokával, a parton, szemben a végtelen, nagy, néma Dunával..*
