Prágai Magyar Hirlap, 1938. január (17. évfolyam, 1-24 / 4444-4467. szám)
1938-01-09 / 6. (4449.) szám
6 1938 Január 9, vasárnap* tmmmmmaummem 'PRAGAI-MAG^ARHIPJiAn A részletmunka jelentősége kisebbségi életünkben Irta: Kernyei Elek Erről a témáról nem beszélhetünk elégszer. Az impulzust ahhoz, hogy ez egyszer megint beszéljünk a részletmunka jelentőségéről kisebbségi életünkben, talán kissé kémikusnak ható epizód adta, ám e kis történet is hiven kivetíti: a kisebbségi jövő nagy épiíőmunkája, amelyet a magyar társadalom, lelkiismeretének parancsát követve, végez, sokszor milyen aprólékos részletmunkától függ és mennyi energia, idő, fáradság, vesződ- ség, utánjárás, nem kis mértékben gyakorlat kell a részletmunka sikeres elvégzéséhez. A SzMKE pozsonyi fiókjának egyik választmányi ü!é?én az iskolaügyi bizottság előadója beszámolt azokról a nehézségekről, amelyek a Pozsonytól öt-hat kilométernyire fekvő Dornkappel magyar proletárgyermekei részére megindított kedvezményes vasutijegy-akciójának lebonyolítását késleltették az idén. A pozsonyi SzMKE-fiók (mint erről ismételten irtunk) több mint száz magyar szegénysorsu gyermeknek — akik különben a rossz őszi és téli időjárásban egészségük veszélyeztetésével kénytelenek lennének naponta tiz-tizenkét kilométert gyalogolni, ha magyar iskolába járnak — lehetővé teszi, hogy a gyermekek vonaton jöhessenek be Dornkappelről Pozsonyba s vonaton utazhassanak haza. A kedvezni: nes vasúti bérletjegyekhez (eddig a múltban autóbusz utján bonyolították le az akciót) először az volt szükséges, hogy a százegynéhány tíornkappeli gyermeket külön-külön lefényképezze valaki. A választmány egyik tagja, aki foglalkozására nézve droguista, vá'lalta, hogy — természetesen ingyen — mindegeik gyermekről készít fényképfelvételt a vasúti bérletjegyhez. Feladatának eleget is tett, miután azonban a százegynéhány dornkappeli magyar iskolásgyermek nem egy, hanem több pozsonyi magyar elemi iskolában van szétszórva, sorra kellett járnia ezeket az iskolákat és a dé’i szünetekben azután egyenként lefényképezte a gyermekeket. Hogy, hogy nem, a filmtekercsekkel való kezelés közben, valahogy elfelejtette a fi'm számával együtt feljegyezni a lefényképezett gyermekek nevét is, úgyhogy amikor előhívta a filmeket, már nem tudta, hogy hívják az egyes gyermekeket, akiket a fényképek ábrázolnak. Most egy fiatal orvo tanhallgató vállalkozott arra, hogy az elkészített fényképekkel sorra járja az iskolákat és megállapítja a fényképek alapján a gyermekek neveit. De ez csak igy kimondva látszott ilyen könnyű munkának; a gyakorlatban rengeteg szaladgálással, utánjárással sikerült végre a leikes orvostanhallgatónak megállapítani a fényképek személyazonosságát. Lehet, hogy mindez, amit most elmondtam, kissé komikusnak hat és talán azt vethetik szemünkre, amiért ez megtörténhetett, hogy — ügyetlenek vagyunk. Pedijr a tanulság ebből az esetből az, hogy nem annyira ügyetlenek, mint inkább tapasztalatlanok vagyunk a részletmunkában. Tulajdonképpen csak mostanában kezdjük megtanulni, mit jelent kisebbségi életünkben a részlet- ' munka, s most tanuljuk meg azt is, hogy a nagy ügyek is végeredményben azon fordulnak meg, j vaj jón sikerrel tudjuk elvégezni-e a jelentéktelennek látszó, aprólékos részletmunkát, vagy lsem? Annak a lelkes, ügybuzgó orvostanhallgatónak példája, aki magára vállalta, hogy a különböző pozsonyi magyar iskolákba járó dornkappeli gyermekek nevét megállapítja a fényképek alapján, semmivel sem kevesebb értékű, mintha sokkal nagyobb, képzettségéhez, intelligenciájához megfelelőbb, tanulmányaival összevágdbb fe'adat- 1 ra vállalkozott volna. Ez a fin, aki különben maga is súlyos küzdelmet vív szegényes életkörülményeivel, a kisebbségi sorsban megtanulta már az igaz? hősi munka legfontosabb parancsát, amit Széchenyi István igy formulázott meg: „Mindenki úgy dolgozzék, mintha rajta fordulna meg az egész nemzet előrehaladása." Kisebbségi életünk kulturális és gazdasági megszervezésében azért voltunk eddig olyan esetlenek, csetlö-boílóak, mert nem fordítottunk elég súlyt a rész'etmunka fontosságára. Ha visszatekintünk a két évtizedben felbukkant mozgalmainkra, de különösen az ifjúsági mozgalmakra, a legnagyobb hibát abban kell látnunk, hogy mozgalmaink csaknem kivétel nélkül mindig társadalmunk átszervezésének megváltó programjaival jelentkeztek, elvi és világnézeti kérdések fe- szegetésével, ahelyett, hogv a részletmunka végzésére helyezték volna a fősulyt. Ez volt az oka azután annak is, hogy a legtöbb ilyen kisebbségi mozgalom csak úgynevezett vezérjelölteket adott kisebbségi életünknek, pedig mennyivel hasznosabb lett volna, ha a magvar kisebbségi közügy számára csak egy lelkes Nemecseket is nevelt volna. Ebből a szempontból a Vásárhelyi Találkozóban, amelyet Tamási Áronnak a „Cselekvő ifjúság4 cimü cikksorozata készített elő, Erdély hitvallása kell. hogy éreztesse majd jótékony hatását nálunk S.zlovenszkón is. És a Vásárhelyi Találkozó már abban a szellemben ült össze, amelyet még a történeti jelentőségű találkozó előtt a „Hitel" cimü erdélyi folyóirat így fogalmazott meg: „Egytől meg kell őriznünk magunkat: saját szerepünk túlbecsülésétől. Mi mindany- nyian csak részletmunkáspk lehetünk. A társadalom átszervezésének nagy müve nem egy nemzedék erejéhez méretett, elvégzése nemzedékek következetes igyekvését igényli." Erdély magyarságát a részletmunka jelentősé- ségének megértésére a múltban olyan kiváló férfiú tanította, mint gróf Mikó Imre, akit Makkai Sándor a „Magyar nevelés — magyar műveltség" cimü legutóbb megje’ent kitűnő könyvében a magyarság legkiválóbb örökhagyói: az ébresztő Zrinyi Miklós, az önnevelő Bethlen Gábor, a sors- hordozó Széchenyi István, a haladás eszméjét kifejező Wesselényi Miklós mellett méltán állítja elénk, mint a kisebbségi sorsot példázó örökhagyó ideálját. Mikó Imre, „Erdélyország utolsó fejedelme", vagy ahogy a köztudatban nevezték őt: „a Székelyek atyja", harminckét éves korában, 1837- ben már Erdély legfőbb kormányzó-hatóságának volt a tagja, de igazi pályafutása mégis akkor kezdődött, amikor az ötvenes és hatvanas években a romok közt megkísérelte tüzhelyépitő akaratával nemzetének erkölcsi és szellemi önössze- szedését. Az 1860-ban megjelentetett „Iránvesz- mék" cimü könyve, amelyet tiz év tapasztalatai alapján irt meg, nem elméleti, de gyakorlati szempontoktól vezérelve: hetvenegynéhány év távlatából is egy népkisebbség nemzeti kódexének szolgálhatna. Mikónak ebben a kódexében megtaláljuk mai kisebbségi életünk minden megoldatlan problémájára a helves útmutatást, csak a viszonyok szerint kell alkalmaznunk. Az egyetértésre, a társadalmi egybeolvadásra — ami egy népkisebbség életében mindenkor a legfontosabb, bár legkényesebb kérdés is — éppen úgy, mint minden egyéb más kérdésre: a nyelvi, irodalmi, művészeti fejlettség alapián meghatározandó nemzeti műveltségre, a nők hivatására, az ifjúság problémáira, mindazokra a feladatokra, amelyek nehéz időkben is biztosítják egy népkbeöbség fennmaradását, fejlődését, ha jövőjét ilyen tüzhelyépitő) akarattal szolgálja, megtaláljuk az útmutatást j könyvében. De nemcsak irányeszméket jelölt meg ; gróf Mikó Imre: Erdélvi Muzeum-Egyesüle.tet ala-í pitott, az Erdélyi Gazdasági Egyesület közgvülé-^ sein elnökölt, színház? részvényesekkel tárgyalt, hogv állandósítsa a szinbázat. újjászervezte az is- 1 kólákat, vasútépítést kezdeményezett, közben tu- j dományos munkát fe jtett ki, könyvtárát állan- } dóan bőviíette, könyveket adott ki; a legszorgal- j inasabb példaadó munkása volt a magyar hétköznapoknak, hogy nemzetét kiemelje a kétségi’e- l esés sötét hangulatából. Mikó Imre —• ma még in- j káhb, mint életében — aktuális kisebbségi proli gramját azonban nemcsak széles látókörű alap- '] gondolatokkal, kezdeményezésekkel, nagy egyéni ( áldozatokkal szo'gálta; hogy figyelme mennyire Í kiterjedt a legkisebb dolgokig is, részletmunkájában is mennyi hűséggel, gonddal, szeretettel szolgálta ezeket az eszméket, erre vonatkozóan legszebb bizonyságképpen idézhetjük Jókai Mórnak KONTRAKTUS AZ ÖRDÖGGEL Irta: Sinkó Ferenc Sehogyan sem tudok, egyebet felidézni Péter sógorból, ha rá emlékezem, mint azt a két vörös fcőrlebernyeget, amely az álla alatt feszült egészen az ádámcsutkáig. Az ádámcsutkáig, amely könnyen és gyakorlottan mozgott le s fel. Az öreg Péter sógor szorgalmasan gyakorolta a nyelést, azért mozgott ilyen könnyen az ádámcsutka. Naponta legalább háromszor vonult le a korcsmába egy decire, mint nálunk szokták mondani. Félelemmel bámultam meg öt a kapunk résein, ha házunk előtt vonult el. Félelmes volt az öreg. A hetedik szomszédnál jött, mikor hallani lehetett szitkozódásait. Rendszerint a papot szidta, vagy az urakat, adót, vagy a korcsmá.rost, hogy nyúzza a szegény embert. Házunk előtt azonban mindig elcsöndesedett. Ennek megvolt a maga komoly oka. Csúnyául pórul járt, úgyhogy nem felejtette el soha. Egy vasárnap délután, mikor legtöbben ültek kint a házak előtt, ugyancsak szitkozódva vonult el előttünk. Ángyom kint állott a kiskapuban és csöndesen szemlélődött. Sógor elvonult előtte és éppen szörnyen szidta a papot. — A kutya, nem jön templomba, mikor beharangoznak. Ott vár a nép hiába. Nem gyön. És szidta a szegény öreg papot, akinek az volt a legnagyobb bűne, hogy nehezen készülődött ki a misére. Ángyom féléje fordítja szemét, megköszörüli a torkát, ami a kezdődő méreg jele nála. A sógor csak nem hagyja abba. Ángyomat elfogja a méreg, odaugrik hozzá, nagy csattanás és sógor az árokban kalimpál lábaival az ég felé. Az ucca megnémult, sógor is. Csöndben kelt fel, szó nélkül tápászkodott fel és némán vonult el a harmadik szomszédig. Ott visszafordult és megfenyegette ángyomat: — Megállj, te huntyi tyutyu, te kutya, leütöm a derekadat. Ángyom észre sem vette többet, hanem tovább szemlélődött az uccán. A pap másnap nagyon megköszönte ángyomnak a hősi kiállást védelmére, a sógor pedig ezután a házunk előtt hallgatott, mint a süket malac a búzában. f A története ezzel azonban nem ér véget. A papon kívül mást is szidott rendszeresen. Bácsit és Báorinét, akiknek annyi pénzük volt, hogy majd felvetette őket. Ha az uccán elkaphatta Bácsit, vagy Bácsinét, nyíltan kikiabálta rájuk, amit a faluban csak úgy titokban rebesgettek: — Ne tagadjátok kutyák, hogy az ördöggel paktáltok, azért van annyi pénzetek! Más véres verejtékkel szerzi meg azt a kis harapnivalót, hozzátok meg dűl a pénz. Egyszer nyíltan felszólította Bácsit:’ — Hallod te, taníts meg engem is arra az ördöngösségre. Hadd kössem meg én is a szerződést az ördöggel,! — Jól van, Péter, megtanitlak 'szívesen, csak tedd meg, amit mondok! •— No, hadd bálijuk! — Gyere fel éjféli mise előtt a toronyba. Ott majd megtudod a többit. Bizony félelmetes hely a mi tornyunk. Ott magasodik a szomszéd kerten túl. A falu égés után tolták le a tmplomot a kertek közé, azt mondván, hogy ott nem éri olyan könnyen tűz, ha ki talál törni valahol. A mi kertünkből hallani lehet az óra ketyegését is, amely vagy százötven esztendeje mutatja az időt a vándoroknak és a határban dolgozó embereknek. Azt mondtam ketyegése. Helytelen, mert azt kellett volna mondanom, hogy zuhogása. Gyerekkoromban sokat törtem a fejem, hogy mi zuhog úgy a tornyunkban. Akkor azt képzeltem, hogy valami óriás jár le s fel a torony lépcsőin, annak zuhog a csizmája. Félve képzeltem el, amint peckesen jár a lépcsőkön, mereven néz maga elé. Azt képzeltem, hogy nagy lándzsát hord a vállán, amely időnkint beleütődik a faliba, ahogy a lépcső kanyarodik. Voltak ugyan gyerekek, akik azt állították, hogy nem az óriás jár a toronyban, hanem kis Jézust ringatja anyja, a bölcső zuhog valahol a templomban. Órákat vitatkoztunk a kertben, de nem volt annyi bátorság bennünk, hogy közel menjünk a toronyajtóhoz. Mikor felmerészked- tünk, akkor már más problémáink voltak: az, hogy ki mer lecsúszni a harangkötélen. A torony azonban továbbra is megmaradt titokzatosnak, estefelé egyenesen félelmetesnek. A sötét sarkok szörnyeteget, leselkedő boszorkányokat rejtettek. Néha lehorzsolt térdekkel kerültünk le a lépcsőkön, ha valami koppant vagy roppant a homályban. Ide kéllett felmenni Péter sógornak éjféli mise előtt, amikor amúgy is tele van a falu kószáló halottakkal és boszorkányokkal. Lám, amilyen vad ember volt, fel is ment. Természetesen előbb bevett egy kis erőt a korcsmában, úgyhogy kissé inogott a torony, mikor az aljába ért. Ameny- nyire a téli éjszakában látni lehetett, megvizsgálta kívülről, megnézte, helyén van-e az ablak odafenn. Helyén is volt. Egykedvűen ásított a karácsony éjszakájába. Hideg volt, a csillagok reszkettek odafent. Péter sógor hátra tolta fején a kalapot és morfondírozott: • — No nem kell úgy reszketni, gyerünk fel! Kinyitotta a toronyajtót. Az csikorogva tárult és menten elnyelte a sötét, ami belül sűrűsödött. Az öreg Péter belehajolt a sötétségbe: « — Hallod-e Bácsi, odafent vagy? Süket csend vágódott vissza a kiáltásra, csalit az óriás járt fel és alá zuhogva nagy csizmáiban a lépcsőkön. Sógor hátratántorodott és megint nézte a tornyot. Valahol csuda muzsika bujkált az éjszakában, csengők csilingeltek, valami duda sikoltozott kacagva, tapsoltak is s nagyokat röf- fent valami nagybőgő. Sógor pislogott és fülelt. — Hol muzsikálnak ilyen szent éjszakán? Gondolkozott egy darabig, aztán betántorodott a toronyajtón. Lassan tapogatózva elindult felfelé. Az óra zuhogása egyre közelebbről hallatszott. A sötétség lélegzett körülötte, kavargóit, titokzatos bukfencek suhantak el mellette. De nem engedett! Ment botlogva, fújva, nyögve felfelé. Időnként rikkantott egyet-egyet: — Odafönt vagy, Bácsi?! Ott van Lucifer is? Válasz nem jött, lihegve kapaszkodott a legfelső lépcsőkön. Nehezen megmarkolta a felső korlátot és felhúzta magát. Bent a harangköte- le'knél hatalmas karácsonyfa állott fényben és ragyogásban. Gyertyák villogtak rajta. Tele volt ragyogással. Azonban volt rajta valami különös. A hegyében ott állott kis szoborban az Atya- Isten, lejjebb egy ágon a Fiuisten, a másikon a Szentlélek, középen a Szentháromság egy Isten. Lejjebb a Boldogságos szűz Mária, más ágon Szent Péter apostol, Pál és a többi szentek a Mindenszentek litániája szerint, A karácsonyfa mellett meg egyik felén ott állt Bácsi, a másikon Bácsiné. Mereven, mint két viaszszobor, Csak akkor elevenedtek meg, mikor Péter egészen felkapaszkodott a lépcsőkről. Bácsi mozdult elsőnek és odafordult: — Itt vagy Péter? Komoran és csendesen jött a kérdés. Péter megremegett és ellenségesen válaszolt: — Itt vagyok hát, hiába kérdezgettem, kiabáltam utánad, nem nyitod ki a szád! — Ne veszekedj Péter, mert baj lesz. Péter körülnézett. A sarkokon tucatszám álltaié az ördögök. Leesett az álla a bármulíattól: •— Hát ezek ilyen közel mernek jönni az Istenhez?! Dühös morgás volt a válasz. Valamelyik ördög rászólt: •« — Ne beszélj Istenről, úgyis elég közel van! Ebben a pillanatban megint megzendült a muzsika valahol az éjszakában. A duda sikoltozva kacagott, csengetyiik csilingeltek és a nagybőgő vidáman röfögött. Az ördögök nyugtalanul mozogtak, hadonáztak és veszekedni kezdtek egymás között. Péter nem értett még az ördögök nyelvén, hát nem tudta miről van szó. Nyugtalanul kérdezte maga is: — Mi az, hol szól a muzsika? Bácsi a fogát vicsorgottá: — Most jön Jézus születésének az órája, nem tudod?! Ez a mi bajunk! De ne törődj most vele. Figyelj ide. Ha az ördöggel akarsz kontraktust, akkor mindent meg kell tagadnod, ami itt ezen a karácsonyfán van. Atyaistent, Fiút is, végig minden szentet. No vállalkozol? A muzsika egész közelről kacagott. Tapsot is lehetett Hallani. Az angyalok tapsolták, rajongtak örömükben, hogy vége a várakozásnak. Péter felinyögött: — Csak ne szólna úgy ez a muzsika! egy cikkét, amely annakidején (1856 junius 15-én) a Vasárnapi Újságban jelent meg: „Minő igaz szenvedélyes részvéttel viseltetik a t. gróf nemzeti irodalmunk iránt, afelől egy jellemző vonást említek fel: Erdélyben jártamkor szerencsés valék a t. gróf által egy kedélyes mulatságra meghivat- ni, me'yet ugyanazon nyári palotájában tartott, melynek most már „erdélyi múzeum" a neve. Ott a t. gróf egy halmaz elsárgult kéziratot mutatott elő; örömtől ragyogó szemekkel mondva: hogy ez általa véletlenül felfedezett kincs egy szomorúan elhalt szaktudós hagyatéka közül vaió. Ez volt néhai Debreczeni Márton „Kievi csata" cimü hős- költeménye. A mü csak tisztázatlan iratokból áll- ván, a t. gróf sajátkezűiig tisztázta le a néhány száz irott ívre menő munkát (még pedig igen szép Írással). Hány főrangú hazánkfia dicsekedhetik azzal, hogy csak el is olvasta, amit ő oly szenvedéllyel sietett megmenteni az enyészet kezétől? E sok tekintetben remek hőskölteményt a t. gróf később kiadta a saját költségén s az egész jövedelmet a szomorúan elhalt s a hazának sok hasznot, magának sok gondot szerzett Debreczeni Márton családinak engedte át.“ íme, igy adott példát Erdély magyarságának már hetvenegynéhány évvel ezelőtt gróf Mikó Imre a részletmunkára. Ha tehát az erdélyi ma. gyár kisebbségi társadalom ma a rész'etmunka jelentőségét, amit a Vásárhelyi Találkozó is any- nyira kihangsúlyozott, nálunknál jobban értékelte eddig is: őket már a tradíció is segítette ebben. Ám nem fér hozzá kétség, a szlovenszkói magyar társadalom mindegyik tagja előbb-utóbb átérzi majd kisebbségi sorsában építő munkavállalásának igazi hősi mivoltát akkor is, ha nem akarja társadalmunkat máról-holnapra átalakítani, megváltani, de igenis, lényegtelennek látszó, apró részletmunkát úgy old meg, azzal a felelősség- tudattal, mintha azon függne az egész népkisebbség fennmaradásának, előrehaladásának sorsa! Bácsi, Bácsiné, meg az ördögök is elkezdtek erre féktelenül és keserűen kacagni. — Hahaha, bizony, ha nem szólna úgy ez a muzsika! Bácsi csöndet intett ez ördögöíknek, mikor azok elhallgattak, maga melé mutatott: — Idenézz Péter, látod ezt a sok kincset! Péter odanézett és megfordult körülötte a világ. Gyémántok ragyogtak, az arany parázslóit, ezüst sápadt ott egy halomban. Bácsi belemarkolt és az ujjad között hullajtottá le a sok drágaságot. — Mégse tagadod meg, Péter, az Istent? Péter szomorúan nézett fel a karácsonyfa hegyére. Onnan meg vissza rá az Atya-Isten szelíden , békésen, ahogy csuk a szobra tud. Péter felsóhajtott: — Én édes Istenem! Az ördögök felvidítottak, mert akkora szél rohant végig a tornyon, hogy minden megingott. — Te buta, ne beszélj ileyeneket, mert látod, hogy bajba hozol minket! Tagadod meg, vagy nem tagadod. Péter ijedtében kivakkantotta: — Megtagadom. Lett erre nagy vidámság a toronyban. Az ördögök egymás farkán bukfenceztek keresztül, az arany tüzesebben parázslóit, az ezüst vakítóbban sápadozott, a gyémánt meg táncolni kezdett a nagy ragyogásában. Péter egészen elkábult. Ködbe borult előtte minden, csak a kegyetlen kérdések villantak át azon: — Megtagadod a Fiút?-— Megtagadom! — Megtagadod a Szendéiket?-— Megtagadom! — A Szentháromság egy Istent? — Mindegy, megtagadom! — A Boldogságos szűz Máriát megtagadod? Péter sirvaíakadt: — Még azt is? Mária jó anyám, mivel bántottalak meg? — Megtagadod, vagy nem tagadod meg?! —• ripakodott rá az ördögök rektora. Péter csak pislogott, csavargatta a fejét és keseregve húzta végig az orra alatt kezefejét: — Hát még mit kell megtagadnom?,.. — Rögtön ezután majd szent Pétert is! Péter akkorát rikkantott, hogy a kis Harang is belezendült odafent: — Dejsz' azt nem tagadom én meg, a nem tudom minek se! Se azt, se Máriát! No, kimondhatta szegény feje, amit mondott! Olyan acsarkodód támadt körülötte, hogy csak csudával maradtak épen a vén falak. Nekirontott az egész gyülekezet, tépték, ráncigáltáky rúgták, a ‘szűrét széttépték, a báránybört ellopták a fejéről, végül nagy lármával leguritották •a lépcsőn. Véresen találták meg a lépcső aljában, mikor éjféli misére mentek harangozni: — Hát kee, mit csinál itt, Péter sógor? — Pszt, nem halljátok? — Mit? — Muzsikálnak!.., Nem akarok megőszülni III JorÉllljripÉr" Csalhatatlan ezer az egészséges, természetes hajszín visszanyerésére és az őszülés ellen való védekezésre. — Ezen hires, rég bevált hajviz nem festőszer és nein tartalmaz semmiféle festőanyagot. A haj ma- gábaszívja ezen hajvizet és igy kellő táplálékot nyer, minél fogva az őszülő hajszálak rövid idő múlva egészséges, természetes szint és megfelelő- sűrűséget nyernek. Erősiti a hajat és megakadályozza az őszülést a legmagasabb korig. Ára Ke 10.—. Kapható: „VöjküSRAk" gyógyszertárban, B R A TI S L A V A, Mihály ucca 24. szám.
